Szolnok Megyei Néplap, 1973. július (24. évfolyam, 152-177. szám)

1973-07-29 / 176. szám

1973. július 29. SZOLNOK HEGYEI NÉPLAP 7 A haza ügye megköveteli: Tartsunk lépést 1 „Én először magyar vagyok és csak azu­tán internacionalista” — ha ritkán is, de találkozunk ezzel a megnyilatkozással. Akik ezt tartják, nem tagadják ugyan az internacionalizmust, de a rangsorolással válaszfalat húznak a szocialista haza sze- retete és a szocialista célokért küzdő más népek becsülése, segítése közé, a szoci­alista haza és a szocializmus világméretű ügyének szolgálata közé. Hamis, ál-ellen- tét ez, távol áll az igazi hazafiságtól. Az internacionalizmus eszméje és gyakorlata ugyanis nemhogy ellentétes lenne a haza- szeretettel, hanem szerves, elválaszthatat­lan része a szocialista hazafiságnak. A szoros egybetartozás alapja az a tör­ténelmi tény, hogy a szocialista haza épí­tésének eredményeit nem egyedül értük el, hanem szerepe volt ebben a testvéri szovjet nép felszabadító harcának, anyagi, erkölcsi-, politikai támogatásának, és a szocialista országok együttműködésének, összefogásának. Az együttműködés, az összefogás alapja a közös eszme, a szo­cializmus eszméje; a közös érdek, a szo­cializmus győzelemre juttatása az egyes országokban; az elnyomott népek felsza­badítása, az egyetemes emberi haladás és béke ügyének szolgálata az egész vi­lágon. HAZÁNKBAN és a többi szocialista or­szágban is, a szocialista építés nemzeti keretek között folyik. De a szocializmus sorsa hazánkban — a nemzeti sajátossá­gok ellenére is — elválaszthatatlanul ösz- szefonódik a szocializmus sorsával az egész világon, a szocializmusért küzdő nemzetközi erők összefogásával. A terme­lőerők rohamos fejlődése, a tudományos­technikai forradalom vívmányai nemcsak lehetővé, hanem szükségszerűvé is teszik a szocialista országok gazdasági integrá­cióját, mind szorosabb együttműködését.» A haza ügye ugyanis megköveteli, hogy politikánkban lépést tartsunk a történelmi fejlődés, a haladás követelményeivel, új feltételeivel. Ezért dolgozni, ezt a célt szolgálni, jelenti a hazafiság progresz- szív tartalmát, amelyben elválaszthatatlan egységben fonódik össze a Hazafiság és internacionalizmus. A nacionalizmus, történelmi múltunk rosszemlékű öröksége sajnos, nem múlt el nyom nélkül felszabadulás utáni tör­ténelmünkben, mi több, igazodva a meg­változott feltételekhez, tovább fertőz, ne­hezíti előrehaladásunkat. A SZOCIALISTA HAZAFISÁG és az internacionalizmus közé próbál éket verni például az a nacionalista felfogás, amely túlbecsüli a nemzeti sajátosságok szere­pét a szocialista építésben, tagadva a szo­cialista építés nemzetközi érvényű tapasz­talatait, ennek folytán a szocialista or­szágok egymásra utaltságát, együttműkö­désük szükségességét. A nemzeti sajátos­ságok túlbecsülése — forrása a nemzeti önteltségnek, a nacionalista gőgnek, amely szükségszerűen együtt jár már népek és azok munkájának lebecsülésével. De tapasztalni a nemzeti önteltség el­lentétét, a nemzeti nihilizmust is. Ennek képviselői nemzeti történelmünknek csak sötét lapjait látják. De még ennél is ve­szélyesebb, hogy nem hisznek a szocializ­mus nemzet-felemelő, gazdagító eredmé­nyeiben. A nemzetet örökkön elsiratók, a sorsa felett búsan kesergők nemzeti ni­hilizmusa is ugyanabból a forrásból, a nacionalizmusból táplálkozik és veszélye is ugyanaz: leszerel, tétlenségre kárhoz­tat, fékezi a szocialista építő munkát. A nacionalizmus megnyilvánulása az is, ha szembeállítják nemzeti múltunk meg­becsülését és a szocialista jelent. Pedig nem volt történelmünknek olyan kora, amikor annyit tettek volna a nemzeti múlt hagyományainak ápolásáért, oly nagyra becsülték volna azokat, mint ma. Erről tanúskodnak felújított műemlékeink, az István király, a Dózsa György, a Pe­tőfi, a Madách évforduló alkalmából ren­dezett, hatalmas tömegeket megmozgató ünnepségek. De a nemzeti múlt progresz- szív hagyományainak ápolásában ennél is többet tettünk: magunkra vállaltuk és megvalósítottuk azokat a célokat, ame­lyeket történelmünk nagyjai tűztek elénk. A NACIONALIZMUS megnyilvánulása az az „aggodalom”, amely úgy jelentkezik a határainkon túl élő magyarság sorsa iránt, hogy ellenszenvet szít a testvéri, baráti országokkal szemben. A párt min­denkor a lenini elvek alapján ítélte meg a. nemzeti kérdést. Ennek megfelelően mindig arra törekszik, hogy a nemzeti­ségek léte ne elválasztó, hanem összekötő tényező legyen a szocialista országok kö­zött. Nacionalista nézetek, indulatok kapnak helyt abban a mesterségesen szított ellen­tétben is, amely a népies-urbánus vita keretében jelentkezik. Az egyik oldalon — a népies szárnyon — egyes, valóban égető társadalmi gondokat — mint példá­ul a népesedés stagnálása — úgy vetik fel, mintha azok a szocialista út szük­ségszerű következményei lennének. Nem értik meg a hazánkban végbement törté­nelmi fordulat lényegét, nosztalgiával for­dulnak a múlt felé, a megváltozott, a korszerű életkörülményektől féltik a kö­zösségi életet, a közösségi tudatot, már- már a nemzet pusztulásától félve. Az urbánus szárnyon a másik végletet ta­pasztaljuk: a nemzeti közömbösséget, a nemzeti értékek és sajátosságok egyfajta tagadását. Ez az irányzat szükségszerűen találkozik a nyugati fellazítási taktika konvergencia-elméletével, amely szerint a szocialista és a kapitalista társadalom mindinkább közeledik egymáshoz, míg végül is feloldódnak egymásban. NEM ÁLLT MÓDUNKBAN foglalkozni a nacionalizmus valamennyi megnyilvá­nulásával. De ennyi is elég ahhoz, hogy bizonyítsuk: mily nagy szükség van a szocialista hazafiságra, az internacionaliz­musra, a nacionalizmus különböző meg­nyilvánulásai ellen folytatott következetes harcban? Faragó Jenő KISS DÉNES: Könyvjelző A fütty erdejében őz vagy a füttyszó erdejében A csöndek puha zöld mohák Az álom alussza itt ébren árnyékaink virradatát Stendhal: Vörös és fehér Mosoly sarlózza a réten hervadt virágok illatát Majd várj a füttyök erdejében hol gombák nőnék és, koponyák Megtalálod suta futásod arcodra kék kés fény nyilall Táncolnak édes hasonmások lobog a kukoricahaj Tej illatába öltözik be ' a kolompszó az ég alatt Kávics szőnyegét terítve fákat vakol az alkonyat őz vagy a füttyszó erdejében A csöndek békaszós mohák Dűlöng a hold a kútkeréken i..valami csobban odaát Toldalagi Pál; A szépség foglyai Földbe gyökerezik a lábuk, meghökkent szívük hevesen ver, ők a szépség foglyai, néznek kifényesedő, nagy szemekkel, sóvárognak, sokat epednek, nem tudják, hogy esznek, vagy isznak, de boldogok, ha hozzá érnek a szép formákhoz, s vágyaiknak engedhetnek; ha valahára kívánságuk valóra válik; nem bánják, ha hamuvá égnek: lángolnak a kilobbanásig. SZENTI ERNŐ RAJZA A regény Lajos-Fülöp polgárkirályságának (1830— 1848) első szakaszában ját­szódik. Hőse, Lucien Leu- wen, pályája kezdetén Nancy gamizonjának had­nagya. Lelkes republikánus, a részben bonapartista, részben pedig legitimista tisztek között meglehetősen népszerűtlen tehát, a vá­ros különféle szalonjairól nem is szólva. Rövidesen beleszeret a szép és tehetős Chasteller-néba, a vidéki nemesség azonban, nem tűr­ve a betolakodót, szétvá­lasztja őket. Az ifjú had­nagy Párizsba kerül, ahol vagyonos bankár apja ösz- szeköttetései révén a bel­ügyminiszter titkára lesz. Itt testközelből ismeri meg a politikát, a közéletet, a tőzsdét, a rendőrséget: a nagy állami panamákat, a bürokrácia gyilkos gépeze­tét, a legváltozatosabb álcák alá rejtett önkényt. Mikor elveszti apját, s ezzel együtt meginog helyzete is, követ­ség! titkárságot vállal egy idegen fővárosban. Ez a Lucien, mint két,’ ugyancsak halhatatlan fia­tal társa, a Vörös és fekete Julienje, s A pármai kolos­tor Fabriziója. az a fajta jellegzetes, „eszmehordozó” stendhali alak, aki nem is­meri a megalkuvást Becs­vágy. szerelem és tiltakozó lelkiismeret ütközik össze a sorsában, miközben vé­gigjárja a polgárkirályság társadalmát, majd valóság­gal megundorodva környe­zetétől, „lelép a színpad­ról. szinte a semmibe”, hiá­ba a tiszti rang, s a mérhe­tetlen vagyon. A regény alapötletét az író egy asszonyismerősének A hadnagy című, érzelmes és finomkodó, minden te­kintetben dilettáns kézirata szolgáltatta. Stendhal a bí­rálatra kapott vaskos irat- köteget. felfedezve benne a hatalmas lehetőséget, első­től az utolsó szaváig átírta,' hogy kiteljesítse belőle ,ezt a sodró erejű vádiratot Tóth-Máthé Miklós: Cézár megfürdik / E les csengetésre ébredt Álomtól bódult nehéz fejjel kaparászott a pa­pucsa után, és magában a díjbeszedőt átkozta, akinek mindig ilyen korán jut eszé­be vizitelni. Nagyon csinos, húsz év kö­rüli lány állt az ajtóban. Maxikabátja prémekkel dí­szítve, barna haja kis konty­ba csavarintva a fején. Nagy szeme, festékkel még na­gyobbra húzva és valami­lyen furcsa illatú parfőm lengte körül. — A Halál vagyok! — mondta egyszerűen, aztán fi­nom eleganciával, mellével kicsit a férfi karját érintve besimult az ajtón. A férfi megrázta a fejét, mintha elfogadhatóbbá akar­ná rendezni a hallásra. — Mit mondott9! — kér­dezte a hosszú kabátból nyu­godt mozdulatokkal kibonta­kozó nőtől. — Bemutatkoztam — mo­solygott rá a nő és leült a heverőre. Kényelmesen be­fészkelte magát a díszpárnák közé. Piros műbőr fcff ró­nád rágó t viselt, rojtosat. 1. Igen — nézett rá merev tekintettel a férfi —j de mintha egészen furcsa nevet mondott volna. Azt hiszem, nem jól értettem. Megismé­telné? — A Halál vagyok! — mondta a nő és hosszú ujjai­val végigzongorázott a comb­ján. — Megkínálna egy ci­garettával!? A férfi odanyújtott egy do­boz Fecskét. — Külföldi nincs? — vett ki egyet a nő és változatla­nul, kicsit gúnyosan mosoly­gott a megdermedt férfin. — Tüzet nem ad?! — De ho... hogyne..". pa­rancsoljon! — a férfi kezé­ben kattant a gyújtó. — Ne nézzen úgy! — fe­nyegette meg a nő. — Mint aki még sosem látta a Ha­lált! Ja. igen, persze — ne­vetett fel, — még valóban nem! — Kérem•— kezdte a férfi — én nem vagyok sem­milyen viccnek az elrontója, értem a humort, de most már mondja meg őszintén, melyik barátom van a tréfa mögött?! . — A tréfa mögött?! kérdezte komolyra vált arc­cal a nő. — Azt hiszem ön nincs tisztában a dolgok­kal...! A halál nem ismer tréfát és én amint már em­lítettem. a Halál vagyok! -A külső ne tévessze meg — húzta föl a szemöldökét —, a Halál néha tetszetős for­mát is ölthet! — Kicsit lej­jebb húzva a pulóverét, fe­szesre tornyozta a mellét. A férfi odapillantott, majd a hosszú combo­kat nézte és magában arra gondolt; az ilyen halál ölelése valóban nem lehet kellemetlen. — Na jó. úgy látom, maga ragaszkodik a vicchez, bár egv kicsit morbid, nem gon­dolja?! Azonkívül azt is kö­zölnöm kell, hogy nincs ér­zékem a misztikus dolgok­hoz. Leült a fotelbe, szemben a nővel. Kis ideig nézték egy­mást, aztáií a férfi megszó­lalt. i — Tulajdonképpen, miért jött hozzám?! — Magáért — mondta nyu­godtan a nő és forrónadrág­ján eligazgatta a rojtokat. A férfi nagyot nevetett — Maga színésznő? — A Halál vagyok, mond­tam már! — Idefigyeljen halálka, hagyjuk most már a viccet! Tudni szeretném, ki maga, ki küldte és miért?! A nő keresztbe rakta ä lábát, az egyik dísz­párnát az ölébe vette, mint egy gyereket, paskolta, simogatta, megfricskázta a fülét. — A nagyapja üdvözletét hozom — közölte aztán —, annakidején őt is én vit­tem el! — Na, ne mondja! A nagy­apám még hál Istennek él, most töltötte be a nyolcvan­ötödik évét! — Akkor a dédapja gon­dol magára szeretettel — he­lyesbített a nő —, nagyon kedves öregúr, a múltkor megcsipkedte az arcomat és ajánlatokat tett. — Na, most már elég! — állt fel a férfi és telefonhoz lépett. — Mindennek van határa! — Hová akar telefonálni? — A rendőrségre! A nő lassan felemelkedett, majd szorosan a férfi elé állt. — Miért? A férfi nem felelt, tárcsáz­ni kezdett. A nő lassan ki­vette kezéből a telefonkagy­lót, visszahelyezte, majd hosszú karjait a férfi nyaka köré fonta. — Ha megcsókollak — súg­ta — akkor meghalsz! Te még aránylag fiatal vagy, nem félsz?! — Egzaltált kis lotyó — gondlta a férfi — ilyennel még életemben nem találkoz­tam! — Te vagy a legszebb ha­lál — mondta — csak azt nem értem ... A nő lecsókolta a mondat másik felét, közben odasi­mult a férfihoz, mintha el akarna tűnni benne. — Halálkám — dörmögte a férfi — fogalmam sincs, hogy ki vagy, lehet, egy el­megyógyintézetből szöktél meg. de a csókod az csodá­latos! — Menj! — tolta el ma­gától a nő. — Fürödj meg! — Most?! Majd később! — Ne ellenkezz, imádom, ha egy férfinak szappansza­ga van! Egyet azonban ne felejts — emelte fel az ujját — alá velem volt, meghal! — Komolyan?! — nevetett a férfi. — Egyszer úgyis meg kell hatni, altkor még ez a fórma a legizgalmasabb! P illantásával mégegyszer végigsepert a nőn, és megállapította, , hogy ilyen ragyogó példányra nem is emlékszik a prakszisábóL Holott már öregedő aggle­gény volt. Kiment a fürdőszobába, á zuhany alá állt. — örült — gondolta vagy valami egészen perverz nő. akit csak vadidegen, fél­álomból felvert férfiak tud­nak izgalomba hozni! Jól leszappanozta magát, a legillatosabb szappannal, amit otthon tartott, majd vá­szontörülközővel szárazra dörgölte a testét. Aztán köl­nit lötykölt magára. Végül, egész jó kedve kerekedett. — Ilyen jó nővel kezdeni el a napot — fütyörészett —, nem rossz indítás! — Cézár! Morituri te sa- lutant! — harsant, ahogy ki­lépett a fürdőszobából és szemével a nőt kereste. Nem volt sehol. Eltűnt És eltűnt vele együtt tíz- 'ezerforintos takarékkönyv«, az órája, egy aranygyűrű brillel, sőt. még egy Humper- dinck lemez is. Úgy látszik a „Halál” rajongott Hum- perdinckért! F eltárcsázta a rendőrsé-' get ahol közölték ve­le, hogy két nap alatt ő a tizedik magányos férfi, akit ilyen halálos kaland ért. Megnyugtatták, hogy megin­dították a nyomozást a nő kézrekerítésére. Szégyenkezve tette le a kagylót — öregszem — motyogta — ilyen velem néhány éve még nem fordulhatott volna elő! Nem dőlök be egy ilyen átlátszó trükknek! Lelke mélyén azonban sej­tette. hogy igen! Egy ilyen „haláli” nő. ha akarja, min­dig képes léorecsalni egy öregedő magányos férfit! -t

Next

/
Thumbnails
Contents