Szolnok Megyei Néplap, 1973. június (24. évfolyam, 126-151. szám)

1973-06-10 / 134. szám

1973. június 10.

SZOLNOK MEGYEI NÉPLAP

7

Emeletek

A rendelő előszobájában elviselhetetlenül meleg volt. A kora tavaszi napfény besütött a három ablakon és a fűtést még nem kapcsolták ki. Az emberi testek erős izzadása, a közeli illemhelyről kiáradó nehéz szag megkeseríti a várakozók perceit Egy sápadt, szőke nő már másodszor ment sietősen a mosdóba. Amikor kijött, száját törülgette, kis könnycsepp maradt a szeme sarkában.

Szorosan egymás mellett ültek az asszonyok. Az ajtót nézték várakozóan, aztán lemondóan. .Mindenütt késnek, ez volt a tekintetekben.

Az ajtónál barna cigányasszony állt. Egy jókora csikket szívott nagy mohón. Közben beszélt. Magának, másoknak, mit bánta, ki hallja:

— Megmondta a főorvos úr is. Huszonhat éves vagyok, szültem négyet.. Ez pedig elég. Ha most nekem nem csinálják meg ingyen, hát én megtaposom azt a cudar embert estére.

A csikk elfogyott, körmére égett. Megint csak magának mondta:

— Egy frázt taposom meg azt. Nem csak a férfi tehet róla.

A zárt ajtónál most mozgolódás támadt. Először idős hölgy jött, sokáig babrált a kulccsal, míg végre kinyitotta az ajtót. Akkorra már mögötte állt egy várandós fiatalasszony, s jött egy orvosféle nő is.

A némán ülő asszonykor megmozdult. Kezükben kis sorszám-papírokkal körülvették az ajtót. A sápadt szőke az ajtófélfához támaszkodott.

Az ajtó kinyílt. Az idős hölgy jött ki.

— Kérem, kismamák, csak nyugodtan, mindenki sorra kerül. Üljenek le szépen, kár itt ácsorogni, meg nem is jó a maguk állapotában. Jöjjön be az első három.

A kismama-megszólítás némelyeknek nem tetszett. Halk morgolódás hallatszott.

Bent asztal előtt ült a három nő. Az egyik megkérdezte, hány gyereke van a kérelmezőnek, és így tovább, aztán nyomtatványra írt valamit. Valaminek a B pontjára hivatkozott. A másik beírta a nagykönyvbe, közben sorolta a napokat, melyiken lehet menni. A harmadik ráütött egy bélyegzőt, s már köszöntek is.

A sápadt hánvingeres megrázkódott a viszontlátástól.

A cigányasszony várta meg legtovább a sorát. Odabent akkora kezitcsókolomot köszönt, hogy a falak is visszaverték.

A kórház kapuján fél nyolc tájban lépnek ki az előző nap besurranok. Nem néznek jobbra-balra, mennek sietősen. Ki autóbuszhoz, ki vonathoz, csak el, minél előbb el erről a környékről is.

A portás már ki tudja, hányadik nőt küldte el. Érthetnék, mérgelődött, hogy takarítani is kell. Különben is, a vizsgálat nyolc órakor kezdődik, addig hiába mennek.

Nyolc óra előtt pár perccel aztán engedett. Csak magának, mindennap megszámolta. hányán mennek. Naponta legalább tíz mindig van. Ez abból következik, hogy ezeknek tízágyas kórterem van a második emeleten. Most éppen kettővel több jött. A portásasszony összehúzta a szemöldökét. A takarítónő mérges lesz. Két pótágvat kell a folyosóra rakni. Mert éppen a másodikon nem lehet egy ilyent befektetni a műtétesek közé. Akik gyerekért remegnek.

Az asszonyok csak ültek

"\ rendelő ajtaja előtt. Már

elmúlt nyolc óra, amikor az egyik ápolónő nagy táskafélét hozott ki a rendelőből. Széket tett az ajtó elé, s a táskából elővette a magnetofont. Az ápolónő gondosan kihúzkodta a drótokat, bekapcsolta a gépet a konnektorba, aztán elindította. Ahogy megszólalt, már húzta is be maga mögött az ajtót.

A magnetofon szalagján a főorvos hangja volt. A családtervezésről, és az asszonyokra leselkedő veszélyekről beszélt. Kicsit unottan, kesernyésen.

Volt, aki elálmosodott a •monoton beszédtől, s unalmában ásítozott.

Aztán az ápolónő elzárta a készüléket, s elvitte visz- sza a helyére. Akkorra megérkezett a főorvos is, s kettesével beszólították a nőket.

Rutinvizsgálat, szinte futószalagszerűen. A főorvos szárazul bemondta, az ápolónő beírta. Grav. II., grav.

III. Az asszonyok sietősen, szó nélkül feküdnek fel egymás után a vizsgálóasztalra. Kis papírt kapnak, s már menték is, újból sort állni, a felvételi irodára.

Az iroda ezen a reggelen lassan dolgozott. Rövidesen nyolcán várakoztak, nem győzték kivárni az első kettőt. Aztán kiderült, miért. Az irodán két nő dolgozott, s egyik szomszédságában az előző este nagy családi veszekedés volt. Azt tárgyalták.

— A férfi egyszer csak elővette a konyhaasztalból a nagykést, s azt mondta áz asszonynak: minden kölköd- del együtt megöllek... Tessék kérem elkészíteni 196 forintot, mert nincs nekem korán reggel annyi négy forintom visszaadni... Szóval csak álltunk, tanácstalanul. Akkor hallottuk, hogy az asszony felsikít... Már megint nem adnak aprópénzt kérem. Hogy lehet az, hogy nincs apró. Kell nekem a négy forintja . azt hiszi? Menjen már kérem, ne mérgesítsen. Jönnek, mint birkák a vágóhídra, és ennyit se tudnak. Itt a négy forint, a saját pénzemből. Még mindig vannak? Mi ez, ma a fél város itt találkozik?

Végre nagy nehezen az utolsó is bement. Jött is ki gyorsan. Kislány, nem több tán tizenhat évesnél. A többiek már a lépcső alján járlak. Egy idősebb nő karját ragadta meg.

— Jaj, ne tessék már itthagyni, most vagyok itt először, úgy/ félek.

A nő bevárta a lányt, vele mönt fel a második emeletre. Ott már üres, tiszta ágyak mellett állt az injekciós tűvel az ápolónő.

A tizenhat éves, vékonyka kislánynak nem jutott hely a kórteremben. A -ma- dám már vitte is kifelé. ,

— Itt a pótágy lelkem. A folyosón' még jobban lehet aludni, mint abban a nagyteremben.

Feküdtek az ágyon, beszélgettek:

— Nincs csodálatosabb, mint az injekció, amit ilyenkor adnak. Az ember kicsit émelyeg, aztán olyan köny- nyű lesz, mint a madár.

— Magának van gyereke?

A sarokban, két szomszédos ágyon elkezdődött a szokásos társalgás:

— Persze, hogy van. Két lányom.

— Nem akar harmadikat.

— Nem. Amikor a másodikat vártam, fiút szerettünk volna. Engem a második lányért annyit piszkált az uram, az anyósom, hogy nem kockáztatok tovább. Nem is tudja a férjem, hogy bejöttem. Majd ha lehet, este leiének.

— Nekem ez lett volna

az első.

— Azt nem mertem volna. Az elsőt nem szabad.

— Mondták. Hová vigyem ? a férjem katona, a bútorozott szoba gazdája úgy vett oda, hogy gyerekről szó se lehet. Én sírtam annyit, de annyit már.

— Mese habbal, hogy baj lehet. — A harmadik ágyról szép, ide is festve érkezett nő szólalt meg. — Elvetettem az elsőt, és most vetetem el a negyediket.

— Nincs is gyereke?

— Égy. Elég az. Azt felnevelem szépen, nem me- ] gyünk bele tönkre. És az : egy már nagy. Kezdjem { elölről? Mit tudom én, \ hogy csúfít, hogy tesz tönk- I re megint egy kölyök?

Csend támadt. A harmadik ágyon fekvő nőt néhá- j nyan megnézték. A tizenhat éves kislány is bejött a folyosóról.

— Magát megpofozták otthon ugye? — Szinte kárörvendő kuncogással dobta felé a szót valaki. Hirtelen azonban védője akadt:

— Pofozták, vagy nem, kislány még. És lányfejjel ne szüljön. Rondák az emberek, csámcsognának rajta. És egyedül nehéz is az élet.

A beszéd egyre halkult. Feküdtek, bámulták a semmit. Alulról csecsemősírás hallatszott. Közömbösen hallgatták.

Egy, csak egy nő lett rosszul. Alig volt ideje magára rángatni a köntösét', szaladt könnyíteni magán. Jókor. Ahogy visszajött, a műtős karonfogta.

— Na gyerünk kedves, várja a doktor úr.

Néhányan a hívástól el- kékültek, aztán feküdtek tovább nyugodtan. Alig telt el tíz perc, a műtős visszahozta a szép asszonyt. Arcából kifutott a vér, keze reszketve kapaszkodott az ágyak vasaiba.

Az orvosok is megunhatják ezt. Ezen a délelőttön unták is. Először a segédorvos mosdott be, kis idő múlva átadta a doktorkisasszonynak, az meg szépen nézett a negyedik után a benéző osztályos orvosra, így a napot az osztályos orvos fejezte be. Közben őt is elhívták. Az első emeletre, a szülőszobába. Nehéz szülés volt. Az osztályos orvos mégis nagy örömmel ment.

— Maguk várhatnak egy kicsit, kérem. Ott életért hívnak. Örülök neki. Ebbe, itt a másodikon már nagyon belefáradtam.

Senki nem válaszolt.

Délben került sorra az utolsó, öregedő nő volt, s láthatóan nagyon félt Az injekció valami kis bátorságot adott neki, emiatt be- széde’s lett. Amikor végeztek vele, elsírta magát. Az osztályos orvos azt hitte fáj, rosszul lett Megkérdezte.

— Sajnálom, doktor úr. — A gyereket.

Az orvos csodálkozott. Aki ide jön, aki itt egynapos „vendég”, nem szokott ilyent mondani.

Aztán 'megcsóválta a fejét odament a mosdóhoz, s nagy gonddal súrolni kezdte a kezét.

Az asszonyt elvezették. A kórteremben néhányan már aludtak. A kislány is elaludt. Az ebédre se ébredt fel.

Éjszaka alig aludt valaki. Fájdalmas nehezen jött el a reggel. Akkor az ügyeletes orvos bejött szétnézett s mondta, hazamehetnek.

Fél nyolc tájban léptek ki a kórház kapuján. Az ajtóban nagy volt a sürgés- forgás. Mindenperces kismamát hoztak. A liftbe vigyázva. óvatosan segítették.

— Az elsőre — mondta a liftes és megnyomta a gombot. — Hajnal óta ez a harmadik. Legényke lesz, vagy kislány?

Ä kismama nem figyelt. Gyereksírást hallott föntről. Űj élet született.

Sóskúti Júlia

GÁCSI MIHÁLY: MEDERKOTRÁS

LÉN ÉRD SÁftDOR:

Völgy a v végén *

Herbis non verbis — növényekkel, nem szavakkal kell gyógyítani a betegségeket — mondták a rómaiak. Ez a honvágyra is áll. Aki toszkán tájakra vágyik, ciprust, olajfát, babért és szőlőt ültethet, olyan áttetsző fákkal díszítheti a dombok profilját, mint Perugino a szemföldiekét. Aki délebbre vágyik, ültethet narancsot és articsókát, aki északra, tölgyfákat, mint Braun, a boltos; valahonnan szerzett egy maréknyi makkot. Van annál boldogabb és hatalmasabb ember, mint aki maga alakítja tája képét? Akkor volnék boldog, ha gesztenyefák állnának a házam körül, platánfa-sor vezetne fel, és akácosomba hívhatnám a környék méheit. Irigylem a diófa-tulajdonosokat és az argentinokat, akiknek ribiszkéjük van. Vigasztalni csak erdei eprem vigasztal; már befutotta fél kertemet. Azt olvastam, dél-amerikai növény; talán azért érzi itt jól magát. Növényeim őseit egy gazdag úr hozatta Peruból; én Sao Paulóból repültem velük ide le. Most barátkoznak a nagyszemű kerti eperrel, csemetéik pompásak. Látom, elárultam magamat: azt mondtam, meg lehet ismerni egy embert a háza körüli fákból. Van már egy tucat olajfám, narancsom... de házamat elsősorban mégis álmodott fák veszik körül.

Földemen festői gazon kívül csak a mindennapi alpi és édes krumpli terém, de ritka fákat: fenyőt, bükköt képzelek rá. Olyan fákat szeretnék, melyek a rövid telet- képviselő júliust kihasználva elvesztik lombjukat, és meztelen ágakkal merednek a felhőkbe. Egy kis reggeli köd, csupasz ágakon, egy alkonyat merev, fekete karok mögött csillapítaná az örök honvágyat.

Nárciszom már van; az osztrák hegyekből jött. „Ilyen orchideát még nem láttam” — mondta a szomszédom. Távoli barátaimnak a mezei virágok magjaiért írtam, de hiába: ki vet már rezedát, szarkalábot? Pipacsmagot sehol se árulnak, nem tudják, hogy a gaz: gyógynövény a honvágy ellen,

Földem végére nem kell kerítés: a Serra. fala a határ. Némi erőfeszítéssel, indákba kapaszkodva felmászhatok egy barlangig. Lehet, hogy egykor itt rejtette el topázokból, ametisztekből álló kincsét a botokudok óvatos királya. Jelenleg — az egér- és patkánycsontok, koponyák tömegéből ítélve — bagolyvár. A barlang már túl meredek a sziklából, lombból emelt piramis. Nem merészkedem föl: a majmok kinevetnének, ha esetlenül közibük kívánnék feltörni. Itt is csak saját határaimon belül szabad mozognom.

Ha leülök a barlang elé, már elég messze látok: a dombokig, melyeknek kéklő hullámvonala mögött a: botokudok erdeje őrködik utolsó fiai felett.

Százötven éve Szent Katalin állama az övék volt. Amikor a német császár aranysasos sisakját íényképeztette, a Donna Irma-völgy vadászterületük volt, mentsvár, távol a veszélyes partvidékfek- től. Ma az utolsó kétszáz és egynéhány indio az utolsó kőbaltákkal, az utolsó kőből pattintott nyílhegyekkel, az utolsó emberrel, aki ismeri a készítésük titkát, ott élnek a dombokon túl. A kőkorszak az atomkorszakban fog véget érni, hacsak a sokszor megjósolt dies irae nem fejez be mindent — solvet saeculum in favilla —, nem oldja szikrává az egész világmindenséget... (Abban a hitben írok, abban ültetek platánt, hogy a tegnapi királyok elenyésztek, de mi örökké élünk.)

Hallottam egyet-mást botokud elődeimről, és fel szeretném jegyezni ezt a keveset:

Hittem a törzs örök életében, még az egyes önberek örök életében is. Az őserdő vad fiánál ez természetes is: ameddig az erdőkön vonultak keresztül, mindig egyformák voltak. Napjaiknak nem volt neve, éveiknek nfem volt száma. Az örök zöldben néha megjelentek a változó évszakok színes jelei: a sárga fák, a lila színű virágok, a tűzíoltok a koronákban. Évszázadokon át ugyanazok a> állatok élnek az erdőben,, azok, amelyek egy étkezést adnak, mint a nyúlszerű paca, vagy egy napig, egy hétig táplálnak, mint a vaddisznók. A kígyók is halhatatlanok, megfiatalodva bújnak elő levetett, régi bőrükből. Mindig születnek gyerekek, fiúk, hogy harcosok legyenek, lányok, hogy anyák is legyenek. Éhesnek; lenni rossz. Jóllakni és végigdőlni a még forró hamuban jó. Emberek, szavak^ erdő — minden örök, mint a mennybolt. Még az elillanó szivárványisten* is mindig visszatér.

Legalább kétezer éve éltek a botokudon ezekben az erdőkben. Néha egy törzs, egy család három-négyszáz évig lakott ugyanabban a barlangban.

Egy osztrák tengerésztiszt itt születeti fia jegyzett fel róluk egynéhány adatoi, mert a botokudok semmit sem jegyeztél! fel. Miért, ha úgyis minden örök? (És miért, ha úgyis minden múlandó?)

A meztelen vademberek ismerték a tüzet. Voltait meséik. A többi indióva) nem voltak rokonságban. Más nyelven beszéltek. Kőbaltával harcoltak az idegenek ellen. Az ellenség ily módon az örök vadászterületekre vonult, és a család néhány napig evett. Az ember az az állat, amelyet még meg sem kell nyúzni. A sült ellenséget azzal tisztelték meg, hogy aipigyökér körítéssel találták fel. Hörhan még ismert öreg botokudokat, akik a guarani-nyelvet is beszélték. Csodálkozott, honnan szerezték nyelvi: ismereteiket, és rájött: a botokudok legyőztek egy guarani-törzset. A harcosokat és a vénasszonyokat rövidesen elfogyasztották. De nem voltak sem olyan vadak, sem olyan éhesek, hogy a lányokat és fiatalasszonyokat is áz étlapra helyezzék. Ezután egy olyan generáció született, melynek apa- és anyanyelve volt. (Megjegyzendő, hogy az európai haláltáborokból is inkább a fiatal lányok kerültek ki élve; ami újra arra int, hogy ne becsüljük túl a kőkorszak óta végbement fejlődést.)

A botokudok hőskora 1910-ben befejeződött. A kormány negyvenszer negyven kilométert adott nekik, hogy ott kihalhassanak. Még háromezren voltak. Ott már várta őket a nyillal el nem pusztítható ellenség: kanyaró, szamárköhögés, gümőkór, torokgyík, nemi betegségek, dohány, cukorpálinka — végül a gyer- mekparalizis és a hittérítők. „Elvesztették — mondja Hörhan — Apollóra emlékeztető szép testüket.” A fehérek levetett ruháiban összezsugorodtak. Kiköpték lazuló fogaikat, elfelejtették saját nyelvüket, anélkül, hogy a nekik épített iskolában portugálul tanultak volna. Húsz év múlva már ezren sem voltak. Ma talán még akad kétszáz. A nagy fakereskedő cégek érdekeltek az erdőben. Arról is beszélnek, hogy villanymű, gát kellene a vidéknek, éppen az 6 erdejük kerülne víz alá, jobb lesz kitelepíteni az utolsókat' a Mato Grossóba. Lehet, hogy elviszik őket...

Nem marad utánuk irodalom, mint az „utolsó mohikánok” után. Mpagol mosolyuk kialszik, erdeikből deszka és papír lesz — az emberi nyelvek temetője egy sírral gazdagszik.

* (Részlet a szerzőnek a könyvhéten megjelent „Völgy a világ végén és más történetek” című kötetéből.