Szolnok Megyei Néplap, 1973. június (24. évfolyam, 126-151. szám)
1973-06-17 / 140. szám
6 SZOLNOK MEG VEI NÉPLAP 1973. június 17. karcagi határon van ez a halom, a várostól északkeleti irányban, a Kunlaposnál, amely náddal borított mocsár volt hajdanában. Amíg a határkanálist meg nem ásták, a halom mellett folyt el a Hortobágy folyócska, amely áradé«? idején a Tisza vizét is hozta, le a Sárrétbe, közben megmegöntözve az útjába eső laposokat. Széles medre a halomnál kicsit elkeskenyedett s itt gázló vezetett keresztül rajta gulyák, ménesek számára. Tereléskor erre hajtottak a pásztorok. Egy karcagi öreg juhász, Demeter István, életének hetvenhatodik esztendejében elmesélte nekem azt a nagyapjától hallott népmondát, amely arról szól. miért hívják ezt a dombot Ben- gecsek halmának. De mielőtt belekezdett volna mondókájába, a szintén jelen lévő Fekete Balogh János — egy fehérhajú, sokat tudó öreg csősz — már előre bólogatott: „Bizony, nehéz története van annak!” Ez a „nehéz történet” a török időkbe nyúlik vissza, amikor a szolnoki várban Sásvár basa volt gz úr. Nemcsak a várban osztogatta parancsait, hanem messze via mocsár itt kétfelől!. 11 — Ha egy kicsit segítenénk neki, de szépen elnyelné ezeket a veresbugyogójú fattyú- kat, mind a tizenegyet. — Próbáljuk meg! Rajta! — kiáltott a segítség A próba nehéz volt, de sikerült. A hosszú és súlyos ólmosbotokkal nyergükből levert törököket a mocsárba taposta a lármától megriadt szilaj gulya. Bengecsek látván, hogy több kettőnél, sorkantyúba szorította a lovát és megfutamodott. Mit is tehetne egyebet egy ilyen hős vezér, ha már nincsen katonája! De hiába, ő se jutott messze, éppen a halom tetején utól- érte az egyik bojtárfiú. Csapkodott a kardjával erősein, de emez is elszántan forgatta ám körülötte a hosszú ónos- fát, amíg csak a fejét el nem érte vele. Akkor aztán befejeződött a párviadal. Üggyel-bajjal összeszedték a szétugrott gulyát és visz- szafordították Angyalháza pusztára. Sásvár basa meg azt leste, várta, mikor terelik már befelé a szolnoki sorompón. — Megfizeti valaki ezt a késlekedést — gondolta magában. Nem volt nagytürelmű ember. Felütötte a holdat, hogy elébe megy a gulyának. Már amióta világ a világ. Á tanács pedig rányomta a piros pecsétet. Nehezen várta a futár, elkapta és vitte. Csak akkor szompolyodott meg a tanács, amikor Karcag irányából hatalmas porfelhő közelített a falu felé. Hát még mikor a piactéren megállt a basa és lóhátról rájuk ordított: — Fizessetek, kutyák! Ne várakoztassatok sokáig, mert nekem még Szoboszlóra kell mennem a gulyámért. A ladányiak ekkor már szidták, huncutolták a karcagiakat. de fizettek. mert muszáj volt. Bezzeg birtokba is vették a drága áron szerzett legelőföldet, annyi, gulyát, nyájat hajtottak rá, amennyi csak ráfért. Ám zavartalanul csak addig bírhatták, amíg basák uralkodtak. Amikor a törököt kiverték az országból, a karcagiak pert indítottak a visszaszerzéséért, és ők is járatták jószágaikat. Habár két helység vallotta magáénak ezt a per alatt' levő mezőt, a pásztorok úgy hívták, hogy „isten földje”. Ennek megfelelően ha a karcagiak és ladányiak legeltetés közben találkoztak egymással, akkor istent emlegetve megmarkolták a táblás rézfokos nyelét. Amelyik fél Bengecsek halma déken is ő basáskodott. Nagyon telhetetlen török volt. Telhetetlenségét csak indulatos, mérges természete szárnyalta túl. Egy alkalommal a szobosrióiakra gerjedt fel. Amikor ugyanis az ottani tanács befuvarozta Szolnokra az évi harácsot, megannyi késedelmi kamattal, neki mindössze csak tíz darab szép címeres marhát küldött ajándékba. — Kár, hogy nem hoztatok többet, — szólt az alázatosan tisztelgő két öreg deputátushoz. — Így csak addig tudlak benneteket vendégül látni, amíg ezt a tíz ökröt apránként elfogyasztjátok. Szegény ember vagyok én, hé, nem dúskálok a jóban, mint ti, meg a többi hitetlen pereputtyotok. De ha mér ti esztek, én se koplalhatok mellettetek, ezt beláthatjátok.Mindjárt hivatott is egy rablásban szakértő szpáhit — Állj elő Bengecsek! Nyargalvást menj Szoboszlóra, hozd el nekem azt a gulyát, amelyiket ez a két rövideszű az angyalházi legelőn felejtett Bengecsek értett a szóból. Maga mellé válogatott tíz szpáhit, az ölesebbjébőL — Elég lesz oda ennyi. Jól felfegyverkeztek, jó lovak nyergébe vetették magukat és eliramodtak. Ennyi1 íny bojtárral el is indítottak egy jókora gulyát Angyalházáról. Útközben segítséget is toboroztak a bojtárok, oda-odakurjantva a távoli karámoknál álló pásztorokhoz, akik látván a bajt, ólmosbothoz nyúltak. — Gyertek, koma. ezek a kontyosok el akarják vinni a gulyát! E toborzáson kívül nem történt semmi nevezetesebb esemény, amíg el nem érkeztek a Hortobágy folyó ama bizonyos gázlójáig. Hanem amikor a gulyát nekiverték ennek a gázlónak, amelyből a marhának csak a háta és felemelt feje látszott ki s a lovon ülő emberek is combtövig fürödtek a felkavart sáros vízben, — azt mondja az egyik szobosz- lói bojtár a többi legénynek: — Halljátok, hé! Mondok Valamit: fene mély ám ez pedig ha kimozdult a várból, az kész veszedelem volt a föld népére. Nyargaló serege, mint valami sűrűfogú gereblye, minden \ értéket húzott utána. Még a gombot is levágta a szegény rája gúnyájáról, a szeget is kihúzta a falból. Így fosztogatva érkezett el a Hortobágy folyóhoz, a halom tetején hagyott török hulláig. Láttára szinte megörült; imhol az alkalom a törvényes fosztogatásra! Mert annyira gonosz mégse volt, hogy ne esett volna neki jobban, ha törvényes alapon sarcolhat. Egyebet nem is mondhatunk dicséretére. Akár mint a rettenetes nyári jégverés, úgy rontott be Karcagra. A főbírót fülénél fogva rángatta ki a tanácsból. — Tudod-e, kutyák élenjárója, mit fizettek ezért?! Vérdíjat, igaz törvény szerint! Nesze, itt ez a tarisznya, mire holnap az ég tetejére ér a nap, tele legyen sárga forinttal. Ellenkező esetben éjszakára kivilágítom ezt a várost. Te pedig, hitvány tanácsoddal együtt, karón sülsz meg benne. Erre a biztatásra nagy hirtelenséggel mentő gondolat villant meg a főbíró koponyájában. — Nagyságos basa, fizetnénk mi a vérdíjat, ha hős vitézed tetemét a mi földünkön találtad volna. De az a rész, egészen a Taskomd- halomig a ladányi határhoz tartozik. A szorongatott tanács megörült a főbíró ötletének, rögtön kiadta a hivatalos paksa- métát, a szóbanforgó földet ladányi határnak vallva benne. Egy török futár meg azonnal vágtatott vele Ladányba. — Igaz-e, amit a karcagi főbíró és tanácsa állít? E váratlan kérdésre a ladányi tanács fülig esett a csodálkozásba. Idejük se volt a tüsténkedésre, hogy aludjanak egyet és megálmodják, mi rejtőzhet e furcsa ügy bokrában. A szerzés alkalmát nem akarták elszalasztani, kapzsi kézzel megmarkolták. összenézve egyet gondoltak: ha a karcagi tanács ezt vallja, miért vetnénk ellene? A nótárius megfogalmazta áz írást, hogy igenis, az a föld az ő határukhoz tartozik, mindig is oda tartozott, gyengébbnek bizonyult, annak „a vérét felnyalta a kutya a gyepről” — mint mondották. Végül mégis befejeződött a százados per, sok bíró és prókátor kihalt belőle, sok határjárási és tanúvaÚatási jegyzőkönyv maradt utána. Az elsinkófált határrészt a törvény visszaítélte a karcagiaknak. Igenám. de milyen útom- módon ítélte vissza? Ezt már a Ladányból szakadt Fekete Balogh János magyarázta meg. Ö is úgy hallotta az előtte élő öregektől, hogy kemény, szigorú nagy per volt ez a per. Talán máig se szakadt volna vége, ha az egyik tárgyalásra el nem megy a nádor, aki a kunok főpatró- nusa volt. De elment, mert tulajdonképpen úgy állt a helyzet, hogy az előbbeni tárgyalásokon a karcagiak már nagyon hurokba szorultak. Éppen evégből jelent meg. Végighallgatta, mit vallottak a tanúk, mivel érvelt a két város a maga igaza mellett. Ladány védekezett erősen. — Annakidején a karcagi tanács is miénknek vallotta ezt a földet. Ráadásul busás összeget is fizettünk érte. — Így van — ismerte be a bíró. — Ladánynak igaza van. Karcag is felkötötte a kardot. — Azt a vallást szorultságból tették az elődeink. Fizetni meg nem nekik fizetett Ladány, hanem a töröknek. A bíró rábólintott. — Karcagnak is igaza van. Erre aztán felszólalt a nádor. — Ide hallgasson, bíró úr! Az nem lehet, hogy mind a két félnek igaza legyen! — Nagyságos nádor úrnak is igaza van. — így a bíró. Megértette, melyik félnek lehet csak igaza. Hát ilyen úton-módon lett Karcagé a peres föld. Nehezen is törődtek bele az ítéletbe a ladányiak. Arra köny- nyen rálettek, hogy a halom hadd legyen Bengecsek balom, nehogy elfelejtődjék annak a gulyahajtó töröknek a neve, aki a halálával olyan galibát okozott, amibe még a késő unokák feje is belefájdult. Szűcs Sándor GÁCSI MIHÁLY: ASZÁLY Lsonády János: így kell! Csak a munka, ha a munkalendület szerveri, sorba-rakja, amit a kéz, — s az ész megragad; a kéz tíz ujja, csak a munka építhet! fel újra és mindig újra, amit a bomló természet úgy hord útunkba. hogy benne lélek roppan, láb tapau ha megfog az iszap! — Münkára fel! — Így kell: Fel! így szól az újulás örök vezényszava, a munka így emel fel, de csak akkor, ha benne, s általa örömet lel a szomjú ész, s a jó munkára mindig éhes, tiszta kéz! Így készülj hát, te Fényes, Alkotni sose kényes: munkára fel! Pardi Anna: Randevú egy csokor virág menhelyén az arc leszólít a csend a torokban benn s megpróbálja kibetűzni egy gyorsan száguldó autó rendszámát még a karambol még a cserbenhagyás előtt Kárpáti Kamii: Szekfű Villan csuklódon a kis lánc s szád sarkában a hosszúszárú öröm — esitri — fogad közt egy szekfű — sötétben is villog, hosszan és külön. i
