Szolnok Megyei Néplap, 1973. június (24. évfolyam, 126-151. szám)
1973-06-17 / 140. szám
1973. június 17. SZOLNOK MEGYEI NÉPLAP / Kritika és közönség Létezik egy furcsa előítélet a közvéleményben. Valahogy így szól: ha a kritika megdicsér egy filmet, egy könyvet, akkor azt nem igen érdemes megnézni, elolvasni; ha megszid, akkor biztosan van benne valami érdekes. A babona kialakulásának persze voltak olyan előzményei, amelyek — legalábbis részben — érthetővé teszik a közvélemény reagálását. A kritika ugyanis egy időben olyan valóságot kért számon a műalkotásoktól, mely legfeljebb a kritikusok elképzeléseiben élt, s ők ezzel az álvalósággal szembesítették a műveket. A nézők azonban saját tapasztalataikból tudták, mi a tényleges helyzet. Mindez meglehetősen régen volt, lassan már két évtizede, az előítélet mégis tartja magát. Annál furcsább ez, mert a közvélemény, a filmek, színdarabok nézői, a könyvek olvasói már régen másként viselkednek, már régen megváltozott viszonyuk a kritikához. A kritikaellenes szólásmondás mégis tartja magát. Budapesti színházak a megmondhatói, milyen nagy izgalommal várják ma már a kritikák megjelénését, mert nem ritkán pénztári bevételük is a kritikai visszhangtól függ. (Természetesen vannak kivételek, s szó sincs arról, hogy Magyarországon csak a kritika határozná meg egy mű közönségsikerét vagy bukását.) Ha valaki gyakrabban megfordul olyan ankétokon, művész-közönségtalálkozón, amelyeken a közönség véleményét nyilvánítja, tapasztalni fogja: ezek a vélemények nagyon gyakran a kritikában megfogalmazott álláspontokat tükrözik. Magyarán: sok ember egy műalkotással kapcsolatos véleményét az általa olvasott — és elfogadott — kritika szavaival fejezi ki, ami természetes is, hiszen a közvélemény szükségszerűen csak azt ítéli meg, hogy valami tetszik-e neki vagy sem. Ha az indoklásról van szó, akkor már az esztétika, művészetkritika fogalmaihoz kell folyamodnia segítségért. Mindennek ellenére, változatlanul él a köztudatban a régi megfogalmazás: ha a kritika levág valamit, meg kell nézni és megfordítva. Nyilvánvaló tehát, hogy a kritika hatásfokával még mindig problémák vannak. Nem véletlenül foglalkozik az MSZMP elméleti munkaközössér gének a kritikát tárgyaló állásfoglalása a legszélesebb közvéleményt befolyásoló sajtóorgánumok és a rádió meg a televízió művészeti kritikáinak gyengébb hatásfokával. Mi lehet ennek, az oka? Mint vala- mennvi társadalmi jelenségnek, nyilván sokféle oka van. Mégis, talán érdemes hármat külön is kiemelni: feltehetően a legnagyobb szerepet játsszák. Nézzük az első okot. Elvileg rég eldöntött kérdés, hogy a kritika, elsősorban a naoilap-kritika, a legszélesebb közvéleményhez szól. Ezt a közvéleményt kell tájékoztatni az új műalkotásokról, ennek kell segíteni, hogy az adott művet valamilyen értékrendszer alapján elhelyezze a többi mű között. Feladata, hogy a mű elemzése, ideológiai tartalma és művészi megformálása közötti egységet vagy ellentmondásokat megértesse a nézőkkel, olvasókkal. Minderre pedig azért van szükség, mert a kritika az egyik legkézzelfoghatóbb ideológiai fegyver az eszmék olyan küzdelmében, amelyben a gondolkodó, humanista, szocialista emberért folyik a harc. Elvileg tehát tisztázott, hogy a napilap-kritika mindenekelőtt és főként az újságolvasók, tehát a legszélesebb közvélemény számára íródik. Csak ebben az értelemben tölti be azt a másik fontos funkcióját is, hogy magát a művészeti közéletet, az egyes művészeket is orientálja, befolyásolja. Ha a legszélesebb közvélemény számára teszi közérthetővé egy mű értékeit vagy gyengéit, akkor segít a maga módján legtöbbet az adott művészeti ágnak is. A gyakorlatban mégis találkozunk a napilapokban olyan kritikai írásokkal, amelyek megfordítják a hangsúlyt, és akarva-akaratla/i elsősorban a művészeti közélet igényei, elvárásai, harcai jegyében íródnak, A kritikák hatástalanságának másik oka lehet az az indokolatlan, de kétségkívül létező szakadék, amely a legszélesebb közvélemény szórakoztatására készülő kulturális fogyasztási cikkek és a valódi műalkotások között nagyon sok műfajban húzódik. S ezért már egyáltalán nem csak a kritikák írói a felelősek! Az iskolai és az iskolán kívüli oktatás, népművelés, s maga a művészeti közélet is, gyakran összekeveri a fogalmakat, mert el szeretné hitetni bizonyos típusú művekről, hogy azok nem csak szórakoztatnak, nem csak időtöltésre valók, hanem igazi műalkotások is. Jó esetben persze a kettő egybeesik. De ez a „jó eset” nem túlságosan gyakori. A közvélemény felkészületlen része tehát rossz néven veszi a kritikustól, ha az őt oly jól elszórakoztató „művet” nem becsüli műalkotásként... A harmadik ok, amely a kritika nem mindig kielégítő hatásfokát eredményezi, feltehetően a kritikusok személyes adottságaiban rejlik. Természetesen jobb lenne, ha egy-egy művészeti ág legjelesebb esztétái rendszeresebben jelentkeznének a napi sajtóban is. A legjobbak többnyire a legegyszerűbbek, a legközérthetőbbek is. A tudásanyag azonban önmagában nem abszolút mérce. Egy tudós is lehet rossz előadó. A napilap-kritika sajátos népművelő műfaj, amelyhez minden jel szerint sajátos tehetség kell. Eltalálni a megfelelő hangot, meggyőzni az olvasókat az érvekkel és még az írás stílusában is felidézni egy-egy műalkotást, ráadásul mindezt a napilapok kötött terjedelmi lehetőségei miatt meglehetősen röviden. íme, a követelmények, s nyilvánvaló, hogy ezeknek nem köny- nyű megfelelni. Nem is minden kritikus felel meg. Egészen bizonyos, hogy e három körülményen kívül más ókok is közrejátszanak a cikk elején említett előítélet továbbélésében, s jó lenne, ha a kritikai állásfoglalás nyomán kibontakozó vitában sok minden tisztázódhatna. A közönség is örülne neki, a kritika tekintélye is növekedne, s talán egyszer —nem is olyan távoli jövőben — ilyen párbeszédeket lehetne hallani a munkahelyeken: — Te, ezt megdicsérte a kritika; ezt meg kellene nézni; ezt lehúzta, ne pazaroljunk rá időt Bernátb László Gyurkovics Tibor: Vállalás es vendéglőben Ott ültek a vendéglőben, kedélyesen, felöltözve a két szülő és a nagybácsi. Sört ittak. A faburkolat otthonossá tette a vendéglőt, a magyaros térítők meleggé. Túl voltak a vacsorán. Az apa nagytestű, mondhatni kövér ember, a nagybácsi is, finom modorral. Néha nagyot kacagott, régi történetet mesélhettek egymásnak. Az asszony fehér blúzban, frissen ondolálva. Ünnepelgettek, vasárnapoztak. Néha, néha az ajtóra néztek, az üvegajtó kint az előtérben olykor megmozdult. Egy-egy ember lépett be, egy-egy pár, aztán eltűntek a presszórészben. Zene szólt, vasárnapra alkalmas zene. — Ne idegeskedjetek, ha késik — mondta a nagybácsi, aztán elővette a zsebóráját. megnézte, bólintott. — Nincs semmi baj. A gyereknek szabadság kell. Emlékezz vissza, Márton, mi is «zabádon éltünk gyerekkorunkban. —■ Ivott egy kis sört, nevetett. — Ezt mondom én is Mártonnak — toldotta meg az asszony. — Én nem idegeskedem, ő idegeskedik. Ő mindig idegeskedik. Hét óra húsz. Ez még nem idő. A gyerekben bízni kell. — Én is bízom, nem arról van szó. És nem idegeskedem. Csak amiben megállapodtunk, azt tartsa be. Hét óna, az hét óra. Megmondtam neki. Nincs késő, nem arról van szó. Egyáltalában nem izgat, hogy mit csinált, kivel beszél, ellófrál valami fiúval. Végigmegy a parton, szép az este. Sétáljon. De jelentse be. Éva szaladt a vendéglő felé. Most vált el Kláritól, s olyan volt az este, mint a sötét mese, borzongató, mégis szép. A víz, a sok túloldali lámpa, miről is beszéltek? A matematikáról, a kigúnyolható tanárokról, a Nagy Medvéről, aki csak dörmög egész óra alatt, mégis a legjobb tanár. Na. meg fiúkról, de csak úgy mellékesen vihorászva. Hogy mondja el nekik ezt az egész estét? Ö maga sem érti pontosan, de valami csodálatos, hogy talált valakit, akivel úgy tud beszélni, mint sajátmagával. Klári hangja is hasonlított az övére, ugyanazt tanulták a másik osztályban, valami könnyű vibrálás keletkezett köztük. Végre, talált egy barátot. Talált! Már rendezgette magában a szavakat, hogy mit mondjon, valami nagyon egyszerűt: — Találtam egy barátot. — Nem, ezt félreértik. — Találtam egy lányt. — Azt hiszik majd. hogy a folyóparton talált valakit, és most segítséget kell vinni. — Találtam egy barátnőt. — Ezt talán... Ez meg ünnepélyes és ostoba, de mit mondjon? Kinyitotta a kis üvegajtót, sietett a szüleihez, vidám arccal. A három felnőtt úgy ült ott, mintha fából faragták volna. Nagybátyja mosolyogni próbált, anyja kicsit a fejét csóválta, apja nem nézett rá, az asztalon dobolt az ujjaival. — Milyen vidám vagy — mondta engesztelő hangsúly- lyal az anyja. Éva kigombolta a kabátját, féloldalasán leült. Fújt egyet a szaladás után. A szavait fogalmazta magában. Szalavat Julev baskír költő Pugacsovhadvezére A Pugacsovot ábrázoló olajfestmény az Észt Állami Történeti Múzeum egyik nevezetessége. Féltve őrzik, de büszkén mutogatják minden látogatónak. Természetes is ez. hiszen a XVIII. század parasztvezéréről, a világbíró despota, II. Katalin cámő félelmetes ellenfeléről mindössze két hiteles ábrázolás maradt ránk, s az iú található közülük az egyik. A kép kalandos úton jutott Észtországba. Mikor Pugacsov, a szegény Don melletti kozákcsalád gyermeke a fellázadt szegény kozákok és muzsikok élére állva, már két éven át (1773—1775) tartotta rettegésben a Volga vidék birtokosait; a cámő végső leszámolásra határozta el magát. Többszörös túlerőben lévő csapatokat küldött ellene, akiknek 1774-ben Cáricinnél (ma Volgográd) sikerült szétverni a felkelők seregeit. A III. Péter cár néven a felkelést vezető Pugacsov és szűkebb környezete azonban kivágta Inagát az ellenséges gyűrűből és a sztyeppe irányába elvonult, hogy visszatérve a felkelés kirobbantásának színhelyére, Jajk környékére, újabb seregeket toborozzon, és ismét támadásba lendüljön. A felkelők nyomában azonban ott haladt a Mihalzon-féle cári büntető csapat, akiknek a Pugacsov környezetében lévő megrettent kozák előkelőségek — életük megmentése reményében — kiszolgáltatták elárult vezérüket. A „Pugacsov bátyuskát” (így nevezte a nép) foglyul ejtő különítményben szolgált egy észt származású katonatiszt is, aki a cámő parancsára a vasketrecbe zárt Pugacsovról festett képről a festőtől megrendelt egy második példányt is a nevezetes fogolyról. A katonatiszt leszármazottai adományozták később a Pu- gacsov-portrét a múzeumnak. A Pugacsov-felkeléssel kapcsolatosan nemrégiben újabb észt dokumentumra bukkantak a kutatók. Az Észt SzSzK Központi Könyvtárának tudományos munkatársa, Jekatyerina Szavina, a volt Észtlandi Kormányzó iratainak rendezése közben kis noteszre talált, amely a gubernátor személyes jellegű feljegyzésein túl egyéb közérdekű adatot is tartalmazott. Az egyik így hangzik; „1800. szeptember 26-án meghalt Szalavat Julev baskír lázadó.” A kutatónak nem volt ismeretlen a név. Szalavat Julev egyike volt Pugacsov közvetlen harcostársainak, ő volt a felkelés legfiatalabb vezére. Személyét a baskírok azonban nemcsak ezért tartják számon. Baskíria mind a mai napig egyik legnagyobb költőjét tiszteli benne. Saala- vat nemcsak szűkebb hazájában, Baskíriában volt számottevő poéta, hanem az egész ország költészetében is megbecsült helye van. A nemrég megjelent szovjet antológia: a „Szovjetunió népeinek költészete” című igen szigorú mércéjű válogatásban Baskiriát 'éppen Szalavat képviseli, aki a száműzetésben sem hagyott fél soha a versírással. Sőt éppen hazájától távol vetette papírra legszebb, elsősorban Baskíriáról szóló verseit. De bár költő, s forradalmárként is jelentős volt, mindezideig még halálának időpontját sem ismerték. A cári száműzetésből nem jöttek a hírek, a jelentések pedig a cári adminisztráció süllyesztőjében úgy tűnt, örökre eltűntek minden rá- vbnatkozó egyéb híradással együtt. Azt tudták a kutatók, hogy a Pugacsov-felkelés többi szereplőivel együtt Szalavatot is Észtországba vitték kényszermunkára. Feltehető az is, hogy a többi elítélttel együtt a baskír költő-forradalmár is (nem lévén a kivégzettek között) építette az Emajögi fölé húzott hatalmas, faragott kövekből állított tartui kőhidat, mely a II. világháború idején pusztult el véglegesen. De azt, hogy meddig tartott a rabság, még az említett legújabb antológia sem ismerte. Szabó István Richard Kaljo: A tartui kőhíd. Fametszet. — Hét óra ötven. — Apja csak ennyit mondott, töltött magánalt egy kis sört és nézett jelentőségteljesen. A nagybátyja megfogta kedvesen a karját, rámosoly- gott. — Nem akarsz inni valamit? Colát vagy jaffát? Ö megrázta a fejét. — Nincs kedve inni — mondta gúnyosan az apja. — Mással van elfoglalva. De nem baj. Mi is voltunk fiatalok. igaz? — Fölemelte a poharát, a bátyja felé intett a sörrel, aztán ivott. — Én nem bánom, hogy hol jár. Csak amiben megállapodtunk, azt tartsa be. Mi is mi mindent megcsináltunk, igaz, Jóska? Kezdődik a fiatalság, nem annyira csöpp lány már ő. Séta, ez, az... — Nem fáztál? — kérdezte az anyja, aztán mondta tovább a magáét. — Annyira vártunk. Azért ülünk itt, hogy gyere. Ne vedd rossz néven, ha aggódunk érted. Szeretetből tesszük. Elhiheted. — Ezt mondóm én is — toldotta meg az apja. — Mindent elmondhatsz nekünk. Mi már túl vagyunk az élet lényegén. Mindent megértünk. bizalommal lehetsz irántunk. Bármi van. veled vagyunk, melletted vagyunk! — hangsúlyozta. Éva eltűnődött, minek kel-. lene lenni? Mi az a bármi? És hogy mellette vannak? Eddig nem voltak? — Hagyjátok már, majd később ebszélgetünk. Emlékezz vissza, mi jobb szerettünk gyerekek közt, mint ilyen nagy mamlasz felnőttekkel lenni. Emlékezz visz- sza, mikor meglógtunk a vonattal, két napra, azt hittük, világba megyünk — nevetett a nagybácsi. — Hát ezt mondom én is. Mi megértünk bármit. — Apja közelhajolt hozzá. — Történt valami baj? Nem történhet olyasmi, amiben mi ne állnánk melletted. Rendesen tanulsz, otthon is segítesz, ne hidd, hogy mi rosszakat gondolunk rólad. Talán tudunk neked segíteni. Azt csak beláthatod, hogy mi többet éltünk meg, sok mindent tapasztaltunk... A segítségedre vagyunk bármikor. De ehhez bizalom is kelL A te bizalmad. Azzal, hogy beállítasz és egyszerűen azt mondod, apa. ez meg ez történt. Legyen az bármi. — Hát nem arra neveltelek, hogy elmondj mindent? Emlékszel, mosogatás közben. milyen jól eldiskuráltunk. Tőlem még sosem kaptál ki ha elmondtál valamit. Emlékszel, amikor betörtétek Pannival az ablakot, egy szóra megértettem... — mondta az anyja. Hol az egyik hajolt egész közel hozzá, hol a másik. Kedvesen beszéltek, nagybátyja a karját simogatta, mint egy kis állatnak. Anyja nyugtatta, apja mormogott. Az egész vendéglő idegen lett. Fogalma sem volt az egész helyiségnek az ő kislány barátjáról, arról az egyszerű tkokról, amit nem lehet elmondani, hogy találunk egy embert magunknak. — Ne haragudj, ez a makacsság a legrosszabb — mondta apja a nagybátyjának. — Te tudod, hogy nekem mindent el lehet mondani. Ügy nézek én ki. akinek nem lehet mindent elmondani? Egy fél szó elég. Egy fél szó! De egy ilyen gyerek... Csak hallgat. Mi bármiben segíthetünk neked — hajolt megint közel az apja. — Mi mindent megértünk. Megettük már a kenyerünk javát, talán valamivel többet tudunk, hogy eligazítsunk az élet dolgaiban. Azt csak belátod, hogy felnőttek vagyunk, többet tudunk arról, hogy mi a helyes, mi nem? Azt csak belátod, hogy valami különbség van köztünk? Legalább korban? Hogy felnőtték vagyunk, te meg gyerek? Azt csak belátod? — Apja hangosan beszélt, az arcába hajolt. — Nem akarok semmit sem mondani. Hát nem értitek? — mondta Éva, és kiszaladt a szabadba.
