Szolnok Megyei Néplap, 1973. május (24. évfolyam, 101-125. szám)
1973-05-13 / 110. szám
6 SZOLNOK MEGYEI NÉPLAP 1973. május 13. Az Alföld szerkesztőségében Debrecen, Gambrinus köz. Ebben a szűk zsákutcában, amely a Nagytemplomnak nekifutó Vörös Hadsereg útjáról nyílik, sok minden összetalálkozik, ami jellemző a Hajdúság fővárosára, múltra, jelenre, anyagra és szellemre. Kezdjük a végén. Egy kis presszó üvöltő Wurlitzerrel. Mellette a leginyencebb ételek debreceni lelőhelye, a flambírozott sültjeiről híres Gambrinus, a köz névadója. Vele szemközt a Müveit Nép könyvesbolt, melynek Gábor Zoltán, a te- hetséges fiatal költő a vezetője, s aki szerint Debrecenben manapság már egyáltalán nem azért vesznek könyvet, hogy belé szalonnát csomagoljanak, mint Petőfi írta volt. Nem, nem szalonnát soha: a zsírpapír-ellátás azóta menőtt hatalmasan. Aztán található még többféle bolt a Gambrius közön, közrefognak egy csúnya, régi bérházat, és ennek aztán az első emeletét nyugodtan lehetne a debreceni kulturális élet centrumának nevezni. Itt van a Hajdú Bihar megyei Művelődési Központ központi irodája, továbbá a Városi könyvtár nagyszerű zenei részlege, amely egyben a színvonalas összejöveteleket rendező Debreceni Kör előadásainak, vitaestjeinek is helyszínül szolgál. Parányi, de nagyon hangulatos és választékos italokkal kínálkozó drink-bár féle csatlakozik hozzá (belépés csak a kör tagjainak, sőt a rossznyelvek szerint ez az igazi Debreceni Kör), véle szemben viszont tényleg egy valódi szellemi központba nyíló ajtó: az Alföld Szerkesztősége felirattal. Kovács Kálmán a huszonnegyedik évfolyamában járó, havonta megjelenő irodalmi és művelődési folyóirat főszerkesztője először az úgynevezett „technikai” kérdésekről tájékoztat: — Három és félezer példányban jelenik meg a folyóiratunk. Hogy pontosabb legyek, ezt a példányszámot szeretnénk tartósítani, úgy tűnik, sikerül. Nem mondom: van maradvány, úgy 200—220 példány havonta, ami az országos viszonyok ismeretében egyáltalán nem mondható soknak. Az eladott számok többsége áruspéldány, előfizetőnk viszonylag kevés. Meglehetősen sok külföldi folyóirattal vagyunk cserekapcsolatban. — A belföldi folyóiratokkal és antológiákkal is kölcsönös a jó kapcsolat? m — Ügy tudom, a Jászkunság az egyetlen hazai folyóirat, amely nem küld példányt a szerkesztőségünknek. Mi sem küldünk nekik, az igaz. — A kulturális sajtótermékek létezésének legrettegettebb területe a nyomdához való viszony. — Ez az egyetlen terület, amelyen, merem állítani, mi vagyunk a legszerencsésebbek az országban. Benkő Istvánnak, az Alföldi Nyomda igazgatójának szívügye a művelődés és az irodalom, és tisztában van vele, hogy üzleti szempontból sem egészen közömbös az, hogy milyen híre van egy nyomdának a könyv legigazibb értői között. Negyven nap egy-egy szám átfutási ideje, de valami hirtelen jött aktualitást még az utolsó pillanatban is be lehet tenni vagy kicserélni. Épp most tervezünk egy találkozót, ahol a szerkesztőbizottság tagjai és a vezető munkatársak fehér asztal mellett megbeszélik a nyomdászokkal, — tördelőszerkesztőtől a segédmunkásokig — hogy miként működhetnénk még jobban együtt. — Kérdezhetem az anyagiakról is? — Nincs mit titkolni rajta. Annál is inkább, mivel ez nem a mi egyedi esetünk. Minden kulturális folyóirat állami dotációja jelentékenyen emelkedett a múlt évhez képest. A miénk I millió 200 ezer forintra 800 ezerről. Egy szám hivatalos honorárium kerete 27 500 forint, de ezt indokolt esetben túlléphetjük, viszont arra is van példa, hogy nem használjuk föl az egészet. —- És most nézzük a szerkesztőbizottság személyi ősz- letételét. — Egyikünknek sem főhivatása az Alföld szerkesztése. Jómagam a Kossuth Lajos Tudományegyetem Bölcsészettudományi Karának tanszékvezető docense vagyok, kutatási területem a múlt századvég magyar irodalma. Gyarmati József a városi pártbizottság titkára, ő vezeti a szociográfiával, szociológiával foglalkozó Valóságunk-rovatot. Kitűnő szakember, már pedagóguskorában is ő kezelte ezt a témát. Fülöp László, a szépprózai rovat vezetője adjunktus az egyetem XX. századi irodalmi tanszékén. Juhász Bélának ugyanez a főállása, az Alföldnél pedig a kritika tartozik hozzá. Simon Zoltán nálunk a líra gazdája, „civilben” pedig a megyei könyvtár módszertani osztályának vezetője. Taar Ferenc — az ő nevét ismerik, gondolom, legtöbben — a Csokonai Színház igazgatója, színpadi szerző, szerkesztőségünkben pedig a népműveléssel foglalkozó írásokat és a művészetkritika egyes ágazatait bírálja eL A szerkesztőbizottságon belüli viszonyról szeretnék még érdeklődni, de rövidesen „élőben” is láthatom, hogy milyen. Megérkezik Juhász Béla, Simon Zoltán, majd Tóth Endre olvasó- szerkesztő, aki immár tíz esztendeje gondozója a kéziratoknak, és a debreceni lokálpatriotizmus legszelídebb hangjait szólaltatja meg verseiben. Minden kérés vagy felszólítás nélkül bekapcsolódnak a beszélgetésbe: — Vannak nekünk afféle rendszeres szerkesztőbizottsági üléseink, de anélkül is lépten nyomon bekukkantunk egymáshoz, még tán egy kicsit sok is a kontaktusból — mosolyog Simon Zoltán, az egyetlen közülük, aki jellegzetesen debreceni hangsúllyal beszél. — A teljes nyíltság és a bizalom a legfontosabb egy szerkesztőbizottságban, de egyben egymás munkájának állandó figyelése, és egymás figyelmeztetése az esetleges veszélyekre, ez is kötelességünk — teszi hozzá Juhász Béla. — Többszörös cserék és személyi változások után úgy érzem, hogy ez a mostani társaság együtt van — fejezi be ezt a témát a fő- szerkesztő. — Miben érzik ennek a legfontosabb eredményét? — A nagyoktól kezdve a most induló fiatal tehetségekig szinte mindenki publikál nálunk, aki országos fórumon is közread. És a sorrend nem egy esetben fordított. Az először nálunk megjelenő alkotókat fővárosi folyóirattársaink olykor, mint saját felfedezettjeiket mutatják be. Dehát ilyesmiért nincs harag. Az harso- názzon erősebben, akinek erősebb a tüdeje. Azért a miénk is erősödik. Mondjak példát is? Bari Károlyt először mi mutattuk be, aztán az a fiatal költőcsoport, amely később az Elérhetetlen föld című antológiában jelent meg együtt, és mindannyian a pesti bölcsészkaron nevelődtek költővé: először az Alföldben lépett fel, mint csoport. (Kiss Benedek, Utassy József, Molnár Imre és társaik.) — Érdekes, ez ellentmond annak az irodalmár körökben , meglehetősen elterjedt vélekedésnek, hogy valamennyi folyóirat szerzőgárdája közül az Alföldé a legzártabb, oda a legnehezebb bekerülni. — Ha azt hallanám, hogy tehetséges embernek nehéz az Alföldbe bejutni, hevesen tiltakoznék. Biztos vagyok benne, hogy az utóbbi években igazán jó képességű emberek nem terjesztenek ilyesmit. Az Alföld utóbbi évtizedének legnagyobb sikere: a helyi dilettánsok kiszorítása. Sajnos, amennyire elszomorító a magyar olvasási kultúra statisztikája, (200—250 ezer ember áldoz pénzt rendszeresen művelődési célokra) annyira betegséggé vált a grafománia — Már a mi társaságunk összetétele is cáfolja, hogy az Alföldre is érvényes lenne a városra talán még valamennyire érvényes zárkózott „debreceniség”. — mondja Juhász Béla — Kovács Kálmán somogyi, Fülöp László és én hevesiek vagyunk, Simon Zoltán ugyan hajdúsági, de „neki sem Basahalmán belül vágták el a köldökzsinórját”, ami pedig a régi cívisek szerint elengedhetetlen a helybeliségheZi — Persze, Debrecennek és általában egész Hajdú-Bi- har megyének a saját alkotógárdája is meglehetősen erős. — Költészetben fetlétle- nül. Stetka Éva, Niklai Ádám, Bálint Lea, Ratkó József, Gábor Zoltán, Kiss Tamás, hogy csak néhány nevet említsek — sorolja a főszerkesztő. — Sokkal nagyobb gond a novella. Kritika, recenzió, szociográfia szerencsére nem gond: itt az egyetem egész oktatógárdája és a legtehetségesebb hallgatók, és néhány elmé- lyülten dolgozó újságíró. Időközben az említett rétegeknek egyre több képviselője jelenik meg, ismerős képzőművészeket is látok feltünedezni. No, ez teljesen független lapunk érdeklődésétől. Borsos Miklóst, a szobrászt várják, aki debreceni kiállítására jött, és az Alföld szerkesztőségét semmiképp nem akarta kikerülni, már csak azért sem, mert a folyóirat legújabb számát az ő grafikái illusztrálják. Borsos hamarosan érkezik. Frissen, markánsan anek- dótázni kezd Déry Tiborról, Illyés Gyuláról, Hantai Simonról, Henry Bretonról: ez már nem is a debreceni Gambrinus köz, hanem Európa, i. í-6 -j i TOPOK ANDRÁS RAJZA Kutast Gyula —Tapolcai Oláh Gábor : CSUKD BE SZEMED, NYISD KI SZÁD! (Kisregény részlet) S portos külsejű, rövid hajú fiú állt Tamás gépénél. Vállán szerszámosládát tartott. — Megcsináltad? — kérdezte a fiútól Wers. — Meg. Te rosszabb vagy a piócánál — állította le a gépet. Benyúlt a szekrényébe és egy villanymotortengelyt vett elő: — Itt van. — Nagy dohány van rajta, muszáj vele sietni. — Mennyit kérsz érte? —i Már mondtam — vette meg a fogást Tamás és dolgozott tovább. — Pénzt kérj! Tudod, hogy én sem ingyen csinálom... — Megmondtam, a kulcsod kell! Vagy nincs tengely. — Viccelsz? — Komolyan beszélek. — Ma kell? — kérdezte Wers. Tamás bólintott. Wers topogott, újra a tengelyt nézegette, aztán nagy sóhajtva beletette a szerszámosládába. — Akkor állítsd le ezt a tragacsot — bökött a gép felé idegesen. — És jól figyelj ide, hapsikám!... Tulajdonképpen állati egyszerű az egész. Könnyen megjegyezheted. A lépcsőház után kétszer balra kell fordulni, aztán egyet jobbra, majdnem a sarokban van. de mondom, hogy csak majdnem ... mert nincs ott egészen. Visszafelé kell jönni két ajtóval. Szám nincs rajta. Amelyik ajtó előtt üres virágcserepek vannak, ott a keresztanyámék laknak. Ot hajtsátok le a fejeteket. Ha valaki a folyosón tartózkodik, ne menjetek tovább. Álljatok meg! Csak ne keltsetek semmi feltűnést! — Hát ezzel éppen azt keltünk — vetette közbe Tamás. Jó, akkor meniet-v- tn. vább, de ne a lakásom felé, hanem csak úev körbe a gangon. Szörnyű lakók vannak a házunkban. Mindenki figyel. Egyébként érted? — Persze. — Mondd visszal — Jól van, értem. Van még valami? — A szobában csak a iobb oldali ágyat használjátok. A bal oldali a muteromé. Nem szeretném, ha valami nyomot hagynátok. Ma úgyis be kell mennem hozzá a kórházba... — Add már ide a kulcsot! — Wers nagy sóhajtással kotorta elő a zsebéből. A karikán a nagy kulcs mellett volt egy kicsi is. — Nesze. Várj egy pillanatra ! Amikor végeztek, hagyjatok az ablakban egy törülközőt! Abból tudni fogom, hogy elmentetek. Tamással madarat lehetett volna fogatni. Vigyorogva csörgette a kulcsot. — Jól van már... A kulcsot hova tegyem? — Tényleg . .. Hová is? — A lábtörlő alatt megtalálod. Wers ijedten ragadta meg Tamás karját. — Ne marhulj! Add ide a kulcsot! — Mit kapkodsz? — Add csak ide.’ Tamás rosszkedvűen adta vissza, úgy érezte meggondolta magát Wers. — Akkor vissza a tengelyt. — Csak leveszem róla ezt a kis kulcsot — magyarázta Wers. — Ha mentek el, csomagold bele egy papírba és ha senki sem lát. akkor dobd bele a levélszekrénybe. Tudod, a lépcsőházban, a kapunál. Tamás bólogatott, evor- san zsebrevágta a kulcsot. — Értem, értem, szia. Valamit dolgozni is kell — tolta el a srácot a géptől. Wers elment. Tamás fü- työrészve dolgozott tovább. Teljesen fel volt dobva. A műhely túlsó végéből valaki papirgalicsinnal próbálta eltalálni a fiú fejét. Harmadikra sikerült is. Tamás ingerülten nézett fel. — Mi van? — Telefon! — Házon kívül vagyok. — Szőke hang. — Be kell fejeznem. — Ezt mondjam a csajnak? Tamás leállította a gépet, átvágott a műhelyen. Füléhez illesztette az asztalra fektetett hallgatót, de abban süket csend volt. — Halló! Halló! — Odafordult a kíváncsian figyelő fiúhoz: — Női hang volt? — Mondtam. És nagyon türelmetlen. — Edit volt? — Mit tudom én? Nem mutatkozott be. Tamás letette a kagylót, azonnal tárcsázni kezdett. Várta, hogy felvegyék a vonal túlsó végén a kagylót. — Halló! Simkó Edittel szeretnék beszélni a férfifodrászaitól ... köszönöm ... Halló! Te vagy az Edit? Fontos dolgot szeretnék ( mondani — ebben a pilla- 1 natban egy kattanás hallatszott, utána megszakadt a vonal. Tamás egy pillanatig furcsán értetlenül meredt a készülékre, aztán újra tárcsázott. Hallgatta a kicsengést, ismét beszélt: — Halló! Az előbb a vonal megszakadt... elnézést kérek... legyen szíves újra idehívni Simkó Editet a telefonhoz ... Szia! Tamás vagyok. Te, az előbb megszakadt a vonal. Egy nagyon fontos dolgot akarok mondani neked. — Űjabb kattanás kövekezett. utána megint megszakadt a vonal. Tamás ha nehezen is, de végre megértette, hogy miről van szó. Dühösen levágta a telefonkagylót és visz- szament a gépéhez dolgozni. „Odamegyek és felpofozom! Még soha nem ütöttem meg nőt, de ezt megverem. A rohadt kurva! Végre megvan a kulcs, végre rendben van minden és akkor csinálja a cikruszt. Vele akarok odamenni! Csak vele!” U jját a hűtőfolyadék alá tartotta, gyorsan körülnézett, figyeli-e valaki, aztán nedves ujját bal szeméhez nyomta és dörzsölni kezdte vele szemgolyóját. Amikor már könnyezett, odamen a kis Kellnerhez. — Te, nézd csak a bal szememet meg. Az enyémbe is bement valami.;: Kis Kellner nézte; 8e nem látott benne semmit. — Hát ez nagyon piros. Menj be a rendelőbe* u — Kétszer balra, p1»»! iobbra és a saroktól vissza. — Mennyivel? — Az agyamra mész! Kettővel... — Helyes. Ha bementek a konyhába, a fridzsider alsó polcán van egy csomag, azt adjátok oda a Fri- cinek, akkor csöndben lesz, de nehogy a felsőt, mert az az enyém. Érted? — Ki az a Frici? — A kutyám Nem valószínű, hogy tíznél előbb hazaérek. Bálint Lea Rächet; f Mondd Szerelmem í Mondd Szerelmem j. az is végzet f. I hogy kővé váljon }. (, az igézet? I( I >]| ö ha szalmabábu \ lenne i tűsénél megmelegedne (t á kőbe kapaszkodó kezem. |1
