Szolnok Megyei Néplap, 1973. május (24. évfolyam, 101-125. szám)
1973-05-13 / 110. szám
1973. május 13. SZOLNOK MEGYEI NÉPLAP 7 Klasszikusok társaságában (Meditációk a színház korszerűségéről) Évek Óta szorongató érzés fog el, amikor remekmű kerül a kezembe, s mert ez egyre fokozódik, ahelyett, hogy csillapulna, vizsgálni kezdtem e szorongás miértjeit. Snakespeare: Lear király, Hamlet, Rómeó és Júlia, s még ebben az évben a III. Richird! — e találkozások vajon a felelősséget érző művész találkozásai-e a remekművel, vagy csupán a mesterember ..szinházcsináló” önöröme ilyen, vagy olyan fokon?! A kérdés Korántsem egyszerű! Vajon sikerült-e csorbítatlanul, de négis népszerűén, közérthetően és sikeresen színpadra fogalnazaii mindazon értékeket, amelyek e művekben számonra oly megejtő módon jelen vannak?! Shakespeare szerint az a színjáték feladata, hogy tik- rőt tartson a természetek, hogy felmutassa az emter- nek önábrázatát. Ügy gondolom, hogy a színház nepze- rüsége azon, múlik, mefe- lel-e a kor emberének e a művészet által felmutxott tükör, hogy tetszik-e boné önmagának?! Ha hajiadó felismerni önmagát a tükörben, akkor a kor ernere korszerű ember, mert ocin- tén igyekszik önmagát «helyezni saját korában. Jgy is lehetne ezt mondani, ogy a kor embere saját komák fővonalában halad, s h ez így van: a színház néperu, mert a színház, legalábís a jó színház ismérve az.iogy korának fő sodrában llad, s elsősorban azokhoz tálja meg az utat. akikben megvan az önértékelés ősziesé- ge. Ügy tűnik tehát, untba korszerűség és néperű- aég mégsem volna pado- xon! Honnan hát a sron- gás? A színházművészet játos funkciót tölt be a mfeze- tek között: élő hidatkap- csolatot kell teremten nap mint nap a remekműk és a kor embere között, bben a vonatkozásban elscrban tehát az a feladata, hogy korszerű legyen, s nnek megfelelni nem minc éppen népszerű. Innen szorongás. A színház ugyaniskkor haladhat korának főárában, ha érvényesítteí képes az előadással a rekmű mai és egyben örökémyű- ségét Ezt azonban cs akkor teheti, ha korán etikáját, társadalmi-ttikai problémáit a teljes íberi átélés intellektuális emocionális szintjén miny képes átemelni a remeiä alkotta modell társadá és emberi világába. va$ ha a mai kort érvény«tetni tudja a remekművel, művészet Lukács szerint emberiség öntudata és «ékezete. Világos tehát, b a művész saját korát emberiség öntudatával emlékezetével. a remeívek világával méri. De miben ezt teszi, nem csupa] remekműről bizonyítjmogy az remekmű, hanem t is bizonyítja vagy cáfoljogy saját kora mennyibeépes önmagára ismerni a íek- tnű megalkotta embaare- ban, mert csak ezen ílis- inerés után térhet vl saját korának világátegy jobban megértett foljatos valóságba. Az út a végtől a remekműig ésssza __ katartikus élménjitja ö nmagunktól önmikig. Ezt az utat kijelölni éeg- járatni-tudni két dől Ha a művész ki tudja jel az utat: korszerű művé Ha a közönség nem hajlí az utat megtenni: nemkor embere, hanem olyasm- ber, aki még nem asa- dalomért, hanem a Malomból éL Innen a #n- gás. Munka közben ttör mondtam már színész!e- gáimnak: nem a szeree- héz „megrendezni”, m téged. A szerep ga ugyanis anyagszerűene- len van a drámában, az >,anyag” viszont, amel a szerep valóban elkészüa színész pszicho-fizikai i- rátusában van eürejtvei- n,-m kell felszínre hozrt- rendezm, s egy élő e- nék. eleven folyaná szervezni, építem. Amikor egy szituácií- épitek, azt az én élete*- pulzusaiból, tehát a n- lóságunkból építem . élni tudjon. Ilyen értelemben minden mű csak tárgya lehet a mondanivalónak, témává az a feHsmerés teszi és avatja, hogy mire van szükségük az embereknek. 3. vényszerűségeit igyekszem működtetni a törekvések és cselekvések logikájában és megindoklásában. Ha tehát a rendezőt önáHó alkotóművésznek tekinthetem, akkor a rendező író — aki nem ír, költő — aki nem költ, hanem aki asszimilálódik egy konkrétan adott mű témavilágában, tárgynak tekinti azt, és a maga témájává teszi. A műben önmagát keresi, és önmagában a művet. Az írott dráma ugyanis az egyetemes emberi kultúra része, s bár önmaga 'nem változik, jelentéstartalma mégis minden korban más, mert a korok másképpen re- zonálnak egymásra. Ha a rendező valóban korának embere, s magára nézve kötelezőnek érzi mindazt, ami a társadalom forradalmáraira kötelező, önvallomásként kezeli a művet, s magát nem egyszerű interpretátornak tekinti, hanem önmagában teremti meg azt a bizonyos élő hidat a remekműben ábrázolt ember és a mai ember találkozása számára. A rendező valóság-élményének döntő szerepe van abban, hogy miféle koncepciót képes kialakítani, hogy miféle síkra transzponálja a műben fellelhető társadalmi problémákat?! Gordon Craig szerint egy színpadi alkotás minősége attól függ, heflyesek-e az általa előre megszabott arányok és értékviszonylatok az emberek és a keretek között, amely arányok és viszonylatok végig: azonosak maradnak. így lesz Craig számára Hamlet: „egy hideg és meghatározott térbe vetett lélek”. Számomra a Hamletben az volt az izgalmas: miként történhetik meg egy történet, ha senki sem akarja, hogy megtörténjen. Hamlet cselekvéseiben az indító okokat kerestem, s azt bizonyítottam, hogy a cselekmény minden mozdulása szükségszerű attól a pillanattól kezdve, hogy Hamlet meglátja atyja szellemét. S ennek a kényszerítő nyomásnak az atmoszférájában olyan gesztusrendszert próbáltam kialakítani, amelyben Hamlet küzdelme látszik inkább, s nem a tépe- lődése. A Lear-ben még más érdekelt!- Gerbár személyében nagyszerű alanyt találtam a bukott ember passió játékának megkamponálásához: „az önérzet szenvedése, és a szenvedés önérzete” — így fogalmaztam meg akkor az előadás főtémáját. Hamletben már a küzdés érdekelt. A Rómeó és Júliában a szerelem maga. Az emberi találkozások sivár útvesztőiben, az inspirációk nélküli életben oly jónak és szépnek, oly emberinek találtam Rómeó és Júlia találkozását, akik az emberi értékek maximumáig fokozták fel egymást egymásnak, s mert nem tudtak mit kezdeni magukkal a középszerűség és a középszerű megoldások világában, hát megölték egymást, mert egymást ölték meg, s előbb, mint hogy a világ tehette volna velük. Egy előadásnak mindig azt a katartikus élményt kell megadnia, amire az adott korban az embernek szüksége van, hogy saját világában A ma színházának különféle kísérleteiben egy közös tendencia található: a mozgás, a fiziológia iránti érzékenység. Ami a század elején még csak színészpedagógia volt a francia stúdiókban, és helyzetgyakorlatoknak nevezték őket, ma már nemcsak módszertani alapja a lengyel Grotowski Laboratórium Színházának, hanem megjelenítési forma- nyelve is. A színészi veríték, melyet korábban mindig Je- púdereztünk és letagadtunk, ma a valóságból a játékba transzponált jelenség, amely- ben az adott pillanat tartalma a lehető legvalóságosabban jelenik meg. A ma színháza mintha az „emberismeret” újfajta laboratóriuma lenne. A szánész mintha újfajta pozíciót venne fel: ő a játék legfontosabb kelléke. Elfogadja a distanciát a figura és az alakító között: amikor a figurát szemléli, tükröt tart önmagának; amikor önmagát szemléli, tükröt tart a figurának. A Sztanyiszlavszkij-féle „cselekvő elemzés” tán soha nem volt olyan fontos, mint most: a színész egyedül az adott helyzettel és a helyzet törvényszerűségeivel foglalkozik, s önmagán méri le, mi a különbség a figura cselekvései és a saját reagálásai között. Vitázik a cselekménnyel, a cselekmény logikájával és a vitában magával a cselekvéssel válik eggyé, s eá már nem hasonlít a klasszikus metamorfózis átéléstechnikájához, hanem inkább a szakrális megtisztulás és átalakulás transzcendentális aktusához. A színjátszás művészete hic et nunc-művészet, értékei és érvényessége csak az adott korban evidens. Tehát ennek a művészetnek, amelynek halála a konvenciókba való bárminemű belemere- vedés, az a feladata, hogy esetenként új meg új konvenciókat hozzon, létre. Hermann István Vászon és függöny című kötetében azt mondja, hogy a színjátszás tulajdonképpen népművészet, mert mindig az adott kor jelenségvilágában jeleníti meg az írott dráma tartalmát, s ez a jelenségvilág úgy réte- geződik egymásra, mint ahogyan a népművészet motívumai épülnek egymásra a századok folyamán és egészítik ki egymást. Minden kor színésze saját személyiségének gesztus-, gondolat- és érzésvilágába emeli át az írott dráma örök tartalmait. S ez a tartalom minden átlényegülés nyomán változik és gazdagodik. S bár az írott mű nem változik a különféle és ellentétes tradíciók tükrében a remekmű folytonosan alakul, míg egy szobor, vagy kép örök és egyedi marad. 4. _ A színház nem lehet kő- "tömbös. A színház mindig, mindenütt „provokatív inA tézmény” volt, vagy mágikus varázslat az őskultúrák idején. A színház az „egészembert” mozgósította az „ember-egész” irányába. E tekintetben tehát a színház leglényegesebb momentumának két egymással összefüggő tényt kell tekintsünk: a színész közszemlére teszi magát, a közönség pedig eljön valahová, ahol azt várja, hogy ez megtörténjék. Nem oly önfeledt játék tehát a színház, mint ahogyan még néhány évvel ezelőtt gondoltam. Nem egyszerűen a szépség szolgálata és a gyönyörködtetés szentélye. A színház harctér. S ha most belegondolok, hogy szorongásaim miről is győztek meg engem, akkor azt keU mondjam, hogy ezt a harcot konokul, soha el nem fáradva, következetesen folytatnom kel}, még akkor is, ha az nem mindig népszerű, mert mint József Atüla mondta: „érted haragszom, nem ellened”, IiHPt József (3 Révész Napsugár: SÁRKÁNY Simonyi Imre: Tér, perc, tett ez volt a tér ahol az volt a perc mikor ez volt a tett amért és itt és akkor de azért a tér a perc a tett — én vétkem én igen nagy vétkem: — ahol amikor amiért nem ütöttem vissza időben: ide kell örökkön visszatérnem ide és most és mindenért — kiterített hullám fölé — vezekelni förtelmes bűnömért hogy nem ütöttem időben vissza itt és altkor és azért cserben hagyván áldozat az áldozatát Kiss Dénes: Tibet Varga Rudolf : Ének Hess karvaly, hess karvaly mélyen alvó éjszaka van, álmodik az ország, alszik népem, — kaszáspók az éjszaka, —■ megmenti az álma, hess karvaly, hess karvaly! juhaimtól, juhaim közt arcaimmal hova legyek? mert a vers az lehetetlen. Arcaim közt hova legyek? Éjszaka van éjszaka, apám, anyám veszekszik, én zokogok, én fáradok bele, hess karvaly, hess karvaly! nádasba, mocsárba léptem, könnyel, sóval tele szívem, a kihűlő. Mit bánom én, bántsatok, tagadjatok, tiltsatok. Csak aki nem bűntelen, azt szabad szeretni! Drága Magyarország! Mit mondassz fiadnak, ha inkább akar halni majd, mint élni? Arcomig virradatban tarkóig alkonyatban mint akit mindig vernek silányokkal kevernek szavakkal csönddel ütnek és rá bélyeget sütnek igazam hordhatatlan viselem lankadatlan Hitemnek arcvonását arannyal meg nem váltják, pribékek sem a szentek nem hiszek kéneteknek kiszámított szavaknak látóknál jobban vaknak amikor a magányról fehér botvillanás szól. Körösi Csorna Sándor ki se lépve hazámból az itthoni Tibetben kóborlók ismeretlen Koponyám ősi titkát a madarak felisszák Kicsírázik az égbe csőreik magvetése Ratkó József : A szótlan napokból Alig születik, lábra áll s elmenekül a dal szobám-] ból. i Pedig nem tartunk állatot., • Kívánkozom a falba. Lábamnál farkas virraszt. Szeméből előjön a Hold. Szeméből a virág előjőve], Ha mosolyogsz, olyan kicsi lesz a halál — ] öi-ökbe fogadható. Fű nő. Kések születnek. Vigyázz rám, elhagyott szemű, i
