Szolnok Megyei Néplap, 1973. május (24. évfolyam, 101-125. szám)
1973-05-06 / 104. szám
b SZOLNOK MBOTÉI NÉPLAP 1973. május 6. Olvasótábor A tábor szóhoz sokféle képzettársítás kapcsolódik. Ha kimondjuk, hadrakelt seregek gomolyognak szemünk előtt, nyaraló úttörők szalon- nasütésének illatát érezzük, de felrémlenek sötét képek is. hiszen évszázadunk legnyomasztóbb emlékei is a „tábor” szót viselték nevükben. Csak éppen ebben az ösz- szetétslben új: olvasótábor. S ha első hallásra követni próbáljuk értelmét, sátrakat látunk, melyeket könyvekbe merült emberek ülnek körül, kimenekülve a zajló világból a természet nyugalmába, a csöndbe, ahol érzés és gondolat zavartalanul teremti újjá az írói szóba foglalt élményeket. Ám az olvasó-tábor mégsem egészen ilyen sereglés. A Hazafias Népfront új kezdeményezése valójában régi hagyományt elevenít fel: a népfőiskolákat, s a népi írók egykori együttléteit hajdani fiatalokkal — valamikor ezek a táborozások adták módot érdeklődő, művelődő, útkereső emberek gondolat- cseréjéhez. A mai olvasótáborok többféle céllal indulnak, szervezésük. módszereik a kísérlet jegyeit viselik, s bizonyára évekbe kerül, míg az 1972- ben induló, 73-ban izmosodó, terjedő vállakózás kiteljesedik. ledobva magáról a korai sokat markolásból eredő nyű. göket. A hajdani együttléteken az életet jól ismerő, a társadalom gondjait művekben ábrázoló, javakorú írók vitáztak olvasó, töprengő fiatalokkal. A mai táborokat jórészt fiatal írók vezetik, akik maguk is útkeresők — ve- zetettieikkel együtt. A fiatalok viszonya sokfélék. A néhány iskolában — tavaszi szünetben — szervezett olvasótáborok általában művelt, s művelődni vágyó, értelmiségi pályákra készülő gimnazistákat tömörítettek, akik örülnek, hogy végre van kivel vitatkozni az elolvasott könyvekről és kicserélni az összetorlódott gondolatokat, amelyek sokkal elevenebben foglalkoztatják őket, mintsem vélnénk. Ám a tavaszi táborozásnak más célja is van: a művelődés felé elindítani azokat a dolgozó fiatalokat is, akik eddig nem voltak lelkes barátai a könyvnek, érdeklődést, tudásvágyat kelteni a tovább nem tanulókban. S ez a nehezebb feladat, legalábbis lassúbb sikert ígérő. Azt hihetnénk — hiszen a táborozás önkéntes, — hogy aki idejött, abban már „mozog” valami, azt már belső szomjúság űzi a sejtett, de meg nem talált források felé. Ez nincs mindig így. A fiatalok eseményre, társaságra vágynak, s jönnek; alaptudásuk hiánya. félénkség vagy a beszédkészség csiszolatlansága miatt azonban megszólalni nem igen mernek, s kétséges, hogy a hallottak valóban művelődésre késztetik-e őket, ha maga az olvasás is fáradságos munka. Mert az általános iskola után tovább nem tanuló fiataloknál megdöbbentő gyorsasággal tűnik el a tanultak hatása. Szélsőséges példákat hasonlítottam össze: az értelmiségi pályákra készülő gimnazisták „válogatott csapatát”, s az általános iskola után munkába lépett falusi fiatalokat, bár az olvasó-táborok szélesedő mozgalma más rétegekre is kiterjed. Bizonyos idő és tapasztalat kell hozzá, hogy a hatásokat, eredményeket áttekinthessük. lemérjük, g azután bontakoznak majd ki a körvonalak: merre tovább; hol, mivel, mire lehet jutni? Az mindenesetre máris bebizonyosodott, hogy az olvasótábor hasznos és jó: elmélyíti a fiatalok gondolkozását, csiszolja kifejezőkészségüket, helyes irányba tereli érdeklődésüket. közösségi élményeket, tapasztalatokat ad. De hogy az egyáltalán nem olvasó fiatalok számára milyen formában és módszerrel lehetne közelebb hozni az értékes irodalmat, azt még nem tudjuk. És hogy egyáltalán mindenkit olvasó emberré lehet-e nevelni? B. É. BOKROS LÁSZLÓ RAJZA A z Üllői úton történt, korán reggel, a villamos hátsó peronján. Ott, ahol jólesik kinézni az ablakon és lesni, miképp fut ki lábunk alól az utca, s hogyan siklanak elő a kerekek alól a sínek. Száma-sincs utas fér el azon a peronon. Már nem kap levegőt az ember, s még felszáll két katona, a következő megállónál egy kövér néni, kövér lábakon, kövér cekkerrel, s a rákövetkezőn négy iskoláslány. Ekkortól fogva egy darabig nincs változás a létszámban, a villamos úgy döcög át a városon — túlcsordulva a két oldalán — mint egy szénásszekér. Aztán kezdenek lefelé szállni az utasok. Az Üllői út vége táján nincs is más a peronon, mint lányok, iskolatáskáikkal a hónuk alatt, egy katona meg egy kifutófiú, aki tíz egyforma színű és egyforma szabású női kaítonruhát visz a vállára borítva. És az anya, kézen fogva, a kisfiával. Magas termetű szép szál asszony az anya, barna hajú, barna szemű, komoly, megfontolt természetű. Azt, hogy komoly és megfontolt, a nézéséből lehet kitalálni, abból, ahogy maga elé tekint, elmélázva, mintha a villamos piszkos fapadlóján egy gondból és örömből szőtt szőnyeg lenne kiterítve, s ő annak cikornyáit vizsgálná szoros figyelemmel. Aktatáskát szorít a derekához, ő is munkába megy. A fiúcska kistáskát lóbál a kezében. Nyolcéves forma, surbankó legényke ő, termete a magasba igyekszik, hogy megközelítse az anyját. Haja vizes, még viseli a kefe barázdáit: csinos a ruhája, vasalt az úttörő-nyakkendője, s frissen pucolt az a bakancsocska a lábán, mely két számmal nagyobb ugyan a kelleténél, de amelyet mégis hamarabb fog utolérni növéssel, mintsemhogy a talp leválnék a felső részről. Tűhegyes, turcsi orrán még ott virít két pár halványuló, nyári szeplő, amitől minden gyerek arca — nem tudom miféle eszmekapcsolás révén — valamiféle életrevalóságról és ármányosságról tesz tanúbizonyságot. Szeme barna, mint az anyjáé. A most következő megállónál a kisfiú leszállt. Ez úgy történt, hogy az anyja megállt a legfelső lépcsőfoknál, és megsimogatta a kisfiú tejszínfehérségű arcocskáját. A gyerek lelépett a lépcsőn, megállt a járdaszigeten, és fölnézett az anyjára, az meg vissza rá. | s a jobb kezével kétszer, j alig észrevehetően intve, azt i mondta gyöngéden, csendesen: — Lacika, szervusz. — Szerbusz, anyu — mondta a kisfiú. Az anyu kihajolt a villamosból. végigtekintett az Üllői úton mind a két irányba és azt mondta: — Most átmehetsz, Lacika. A villamos csengetett és elindult a kisfiú nedis állKlSb DÉNES: MADÁCH „Mondottam ember: küzdj...” ismétlem százszor magamnak Papírra dermedt szavakból nyerek vérmeleg hatalmat szívok éltető szép erőt ráncaid közt történelem Egekig kiált a nagy előd s ha mondom hiszem szavait újra süvíti most velem „Mondottam ember: küzdj...” legyen a zászlóm felirata ez s a csontsajdító küzdelem szándéka célja szent nemes Egyedül sem marad magára ki mások sorsát felveszi Az nem lehet tragédiája de az lesz tündöklő ruhája Gyötrelmében is emberi! va maradt a járdaszigeten. A megálló távolodott, lábunk alól fényesen futottak elő a sínek, s Lacika állt és várt, és egyre kisebb lett, ahogy nőtt közöttünk a távolság. Anyu csak nézett utána, a villamos ablakából. Épp átellenben feküdt az iskola. Nem látszott sehol semmiféle jármű, de a kisfiú mégsem mozdult a helyéről. Állt ANYU és nézett a villamos után. Anyu aggódva támaszkodott neki az ablak üvegének. „.Miért nem megy át az a gyerek?” — töprengett magában. De ebben a pillanatban egy füstokádó motorbicikli fordult be a szemközti kis utcából, az iskola mellől. A motorbiciklit mi nem láthattuk jönni, de a kisfiú igen. Ezért állt és várt. Egyre gyorsabban robogott 9 villamos. A motorbicikli már régen eltűnt, de a kisfiú még mindig nem mozdult a helyéről. Meg sem mozdult arról a helyről, ahol búcsút vett az anyjától — de ahogy nőtt a távolság, egyre kisebbedett és kisebbedéit az a pöttömnyi figura. Most már egészen kicsire zsugorodott és látni sem lehetett olyan tisztán, mint az előbb. Nemcsak a távolság nőtt köztünk percről percre, de egyre több jármű hajtott be a képbe, szekerek és teher- automobilok, szembe jövő villamosok és az úttesten átkelő járókelők — mind közénk furakodtak, anyu és Lacika közé. De hát miért nem indul az a gyerek? Csak áll és áll, mintha megbabonázták volna... Ekkor azonban megint kihajtott egy jármű a keresztutcából, egy rohanó jármű, melyet mi nem láthattunk közeledni, csak ő. Harmadszor is megállt a villamos. Leszállt a kifutógyerek; s mi csilingelve folytattuk utunkat. Néztem én is, erősödő kíváncsisággal, ott-e még a gyerek, de már nem láttam. Anyu még látta. Anyu a hideg üvegnek döntötte homlokát, és nézte Lacikát állhatatosan. Nézte, s én még nem láttam soha ilyen nézést. Nemcsak a szemével nézte, hanem homlokával és orrával, bőrének minden pórusával és a bőr alatt feszülő idegekkel. Egy nagy szemmé vált ez az asszony, kiszállt önmagából, suhant végig az úttesten a fiához s csak nézte. Csak nézte, nézte bepólyálta szeme barna bársonyába, körülvértezte szeretete vaspáncéljával, úgy nézte, nézte, nézte azt a gyereket... Így csak ők tudnak nézni, az anyák. Szeretetük átlát a hegyeken, hétmérföldes csizmával lépked a szeretetük, s egy léghajót elkormányoznak e szeretet erejével, ha rajta utazik a fiuk... M ár a negyedik megállóhoz közeledtünk. Már el is fordultunk az Üllői útról, s azt a járdaszigetet régen leradírozta a távolság, és még el is takarta a kanyarulat. De ekkor az anya lassan fölemelte feiét, két barna szemöldöke fölszaladt homloka közepére, két ajka elnvílt egymástól, s köztük előbukkant a nyelve hegye: Lacika lelépett a járdaszigetről. Mosolygós szemmel kísérte nyomon. Ebből rögtön tudtam, hogy a gyereket nem fenyegeti veszély, semmiféle jármű nincs látóközeiben. Tudtam, hogy Lacika nyugodtan megy át az úton, s tudtam — mert írva állt anyu homlokán —, hogy szerencsésen átért a túlsó partra. Egy pillanat múlva fölrezzent az asszony, és hátat fordított az ablaknak. Örkény István Bálint Lea Ráchel terse A vének — Mit viszel emlékül a télnek? faggatják egymást a vének. Elmúlt tavaszok unokája Most gyújtja éppen rózsalángra a bokrot. — A feleségem hangját viszem. \ Hallod a szélben ott bolyong. — Mit mond? — Vén bolond, ha nem gombolod be a kabátod megfázol. ha nem viszel ernyőt megázol. Leülnek a padra a vének — Mily pocséklás a rózsák nappal is égnek — bosszantana a kedves. Szélcsend van, és unalom. Ujjak játéka a malom emléket őröl. Rossz a vénség. A félretaposott szeretet annyira vétség, mint a lúdtalp. — — Ki ismer mást a világból mit magáról ismer? Míg napraforgó lesz a napból mi járul hozzá, s hogyan? ki mondja meg emberi nyelven? S ha rabul ejt a kérdés Börtönöd falát Szétfeszíti-e a tudás? És hová jutsz? Őröl az ujjak malma Nő a szalma halma alig pereg a mag. — Mit viszel emlékül a télnek? — — Egy szilánkot a jobb tüdőmben nem tud róla, aki lőtte. — — Én egy pipacsot szemembe zártam, de lehulltak a szirmai. — — Sok vért láttam a nyáron Démonok palástja takart. Árnnyá kopott az árvaságom S a virágszirom is zcwart. — — Rádborítom aggodalmam köpenyét. Ha úgy érzed könnyeimtől túl nehéz, mosolyommal megszárítom. El ne dobd Hallod? Anyám dobta a szélbe Az őszi szél átfúj a télbe Delet érez az ember délbe Múltba csomagolt jövő / S ha kibomlik, mi marad, Ki vállalja, ki szalad, emlékével ki szabad? Nézik, hogy lobog a rózsaláng. így álmodta a száraz ág. Sétálni indulnak a véngk hó lepi, mit visznek a télnek FEKETE KENYÉR. BODOR MIKLÓS TOLLRAJZA » PETŐFI SÁNDOR VERSÉHEZ
