Szolnok Megyei Néplap, 1973. május (24. évfolyam, 101-125. szám)
1973-05-06 / 104. szám
1973. május 6. SZOLNOK MEGYEI NÉPLAP 7 iVeöres Sándor: 0 ha c'nkc volnék Ö ha cinke volnék, útra kelnék, hömpölygő sugárban énekelnék — minden este morzsára, búzára visszaszállnék anyám ablakára. Ö ha szellő volnék. mindig fújnék, minden bő kabátba belebújnék — nyári éjen, % fehér holdsütésen elcsitulnék jó anyám ölében. Ó ha csillag volnék kerek égen, csorogna a földre sárga fényem — jaj de onnan vissza sose járnék. anyám nélkül mindig sírdogálnék. SZÜLETÉS. JAPÁN GYERMEKRAJZ. Portré bronzkoronával Látogatóban Kis István szobrászművésznél Újpalotán, a Dózsa gimnázium előtt az elmúlt tavaszon a FŐKÉRT dolgozói új parkot építettek. Alföldi tájegységekre jellemző szúrós fenyőkkel, harsány gyeppel, kunhalommal. Magasodó dofhb ez, tetején dolomitoszlopon egyetlen hatalmas bronzfej. Lefejezett, csak bronzkoronájával, „élő” szemeivel világító "Dózsa- portré. Kemény, biztos kézzel, gondolati szilárdsággal alkotott mű. Nincs egyetlen felesleges részlete. Az oszlop felkiáltójel, de nem magasodik elérhetetlenül. Jelentése: köztünk él ma is, akit súlyos, darabos testén hordoz. A kunhalom, a frissen zsendülő fűvel reményt kelt. Dózsa bronzarcán csendes tűzzel égnek a tavaszi fénysugarai!. A kétszeres emberfej nagyságú szobor Kis István szobrászművész alkotása. Az első Dózsa-kompozícióját, Budán, sokan ismerik. Kővezérek között kőember., Az újpalotai szobor még ismeretlen. Először ötletként tudtam róla, s ezért érdekelt a mű, még a születése előtt. Budapest, XIV. kerület,. Népstadion út I/a. A hátsó udvarban van a műterem, a folyosón hatalmas szobrok. Méltóság- teljes, összefont karú Ady. Meglátható a készülő mű. Fehér gipszből mintázzák, faállványról néz velem farkasszemet a szobor. Illetve — nézne. Metszett járomcsontjai már élnek, de két szeme helyén még gödör sötétlik. A művész megérkezik. — A szemét nézi? Gondolkozom, hogy nem mintázom meg jobban. Ha így hagynám. sejtetné, hogy- befelé forduló, magában és népe erejében bízó férfi volt, —- De ez így rettenetes! — Talán éppen azért lesz jó! — töpreng fennhangon. — Ne feledjük, hogy ez már a halott Dózsa. Az arc gödreinek jellemeznie kell a testbén rejlő erőt, nagyságot. A letisztult, hőssé .nemesült parasztvezért. — Nem értem, hogyan különbözhet eny- nyire egy alkotó két szobra! Az első Dózsára még anyagában sem emlékeztet ez a mű, Elmosolyodik. Rágyújt. — Főiskolás voltam, amikor az első szobrot mintáztam. Több kompozícióm közül választottam azt. Nem egészen sikerült megvalósítani eredeti elképzeléseimet. Ez a mostani feladat kedvemre való. Öröm volt a találkozás. De nagyobb öröm, hogy a műveivel akár mindennap „összefuthatok” a város utcáin. A szigeten is az ő „Centenáriumi emlékmű”-ve világít az alkotó gondolatnak. M. I. Szabó János: Repülj, te lángolói r G elsomina már majdnem doktornő. Egy egész éjszakát betöltő baleseti műtét tétlen szemlélése után végre kiszédülhetett a kórházból április 30. reggelének őrjítő fényözönébe. „Munka hadának a lépése dobog, zendülő ének az égre lobog” — zümmögte összezárt szájjal a parkban tréningező; diákkórushoz kapcsolódva / Gelsomina, akit voltaképp Júliának hívtak, de Dávid szerette Gelsomi- nának szólítani, minthogy országúton ismerkedtek meg vagy három esztendeje stoppolás közben, és Dávid szerint Júlia Fellini félbolond hősnőjéhez hasonlított, ami nem volt igaz, ám any- nyi stimmelt, hogy a filmen Giulietta Masina játszotta Gelsominát, ugyanaz, aki a Júlia és a szellemeket, ennélfogva Dávid Giuliettának, Giuliának is szerette szólítani Júliát, aztán Juliette avagy az álmok kulcsának is, sőt Zsúnak is, mert egyben egy előző szerelmére is emlékeztette a lány, és egyáltalában Dávidot állandóan minden mindenre emlékeztette, különösen egykori szerelmei a mostaniakra és viszont. Júlia soha egyetlen szavát sem hitte el Dávidnak, csak parázslóit a szerelemtől. Mert Dávidot nagyon lehetett szeretni. Élni nem lehetett vele. Még abban is kételkedni kellett,' hogy április 30-án van a születésnapja, annyira meg tudta magyarázni. — Figyelsz rám? Először is efc a Munka ünnepének és az ősrégi tavaszünnepnek az előestéje. Aztán tudod, hogy az a bizonyos Walpur- gis-éj. ami a . Faust legszédületesebb jelenete, a boszorkányszombat, az is ekkor zajlott. Mondanom sem kell, hogy Hitler halálának is évfordulója... Egyszerűen nem születhettem máskor, mint ezen az éjjelen... Tehát előeste. A munka hadai déltájban ledobognak a szerelőcsarnokokból, kialusznak a hegesztők kékfehér tüzek eloltják a lángvágókat. Nicsak, az a kőműves a szálló tetején el is határozta már, hogy ezt a kis időt átcigarettázgatja. Megérdemli. Az író- és számológépek is megérdemlik, hogy abbahagyják a kibírhatatlan gépfegyver-kattogást. Dávid hihetetlenül szeretett géppel dolgozni. „Látod. Zsú, micsoda tűztáncot járnak ezek az alkoholistán reszketeg ujjaim, ha billentyűt éreznek maguk alatt?” Apropó. Júlia orvosjelölt kisasszony a Munka ünnepére megérdemel egy fél liter szatmári szilvát. Hol is hagytam abba a nótát? Persze: „Hajnali fényözön földre leszáll, kézben a kéz és a vállhoz a váll.” Ez az, ami Dáviddal alig sikerült. Néha. Ágyban. Éjjel. Hajnalban soha. David az első fénysugárra megrándult, felszökkent, _ és üvöltözve tobzódott a jeges zuhany alatt: „Csipkedje magát professzomő! Piros hálóing le, piros kombiné föl! Kéziratéhség a nyomdákban, dögvész a kórházakban! Csörömpöl a villamos, máris elvisz bennünket, mint valami afrikai sárgaláz-járvány, de előtte még Ady Endre emlékezetére gallér mögé kell zu- hantanom a korsó sörömet, amelynek arany ló színe egész álló nap a szemem előtt lobogtatja az Apokalipszis sárga lovának, illetve Júlia doktorkisasszonynak a sörényét.” Elkísért ugyan az egyetemig, és tízlépésenként iszonyú hevesen szájoncsókolt, de a tekintete már úgy suhogott, mint a szamurájok kardja. Félmondatokkal randevút beszélt meg a szembe jövő fotósokkal (a . képes riport volt a rögeszméje, bár életében sem vett a kezébe fényképezőgépet). Aztán örökösen sofőrt hajszolt, mert állandóan utazott ugyan, de nem volt bátorsága volán mögé ülni, valósággal reszketett a félelemtől, ha átmentünk egy zebrán. Boldog-boldogtalant, ismerőst és ismeretlent, funkcionáriusokat és lángossütő- ket megszólított, bele-bele íir- kantott volna a noteszába, de a tollát sose találta, és mivel az arcmemóriája pocsék volt, mindenkit mindenkivel ösz- szekevett, de a nevekre, szavakra, telefonszámokra, szituációkra pokoli élességgel vissza tudott emlékezni. Jaj, a nők! Eleinte bosz- szantott, később már csak röhögtem rajta, ahogy a számára érdekes nőket egyetlen hatalmas szemnyitással fel tudta falni. Nem tudta megmagyarázni, hogy tulajdonképpen milyen nők tetszenek neki. „Egyedül te tetszel” — ismételgette makacsul — „De tulajdonképpen minden nő szép.” — Kioltom azokat a nagy szürke fáklyákat, ha még egyszer rálobbantad egy csajra! — fenyegettem. Halálosan elkomolyodott: — Zsú. a te szemed az egész naprendszert elsöprő szupernova-robbanás. Aranylencse a szemed, aranyfürdőben galvani zálódik. egyre ragyogóbb, egyre súlyosabb. És mondtam már, hogy hegyipatakok ömlenek belőle? Micsoda kristálytiszta víz! A sziklás vagy mohos medrek és bármely kehely alakját simulékonyan fölveszi, de megtöri, nagyítja, szivárványra bontja a megszűrt fényeket. Képes játékos fecsegésre, képes kút- tükör-nyugalomra, vagy gátat tépni, erőművet hajtani. Én meg csak könyökölök egész nap a szemhéjam párkányán, és nézlek, csak nézlek. Szeretlek, Júlia. Olyan rekedten, faikon tudta elsuttogni az ilyen barokk cifrázatokat, hogy teljesen hitelesnek tűntek. Jó ez a szilva, bár nem hiszem, hogy egy medikának illene utcán üvegből inni. Nagyapa kisüstije azért jobb. Ez a lebegő lidérc még az öreget is meghódította, a vén zsugorit, aki már a boszniai okkupáció óta a padlásra jár nevetni. Verssel! Nagyapát! Tán még kalendáriumot se fogott meg életében. Dávid rábámult Nagyapa lovaira az istállóban, és köszönés helyett citálni kezdett: __ „Jászolhoz dőlve a komlőillatú esodalovak — zuhanó harangpatával boldogan dobbantanak ___” Az öreg egész é letvitelét meghazudtolva egy liter pálinkát tett elénk az istállóküszöbre. Reggeltől délig elfogyott, de Dávid a versekből ki nem fogyott. A végén már sajátmagától is idézett, pedig titkolta, hogy versel, és soha sehová be nem küldte őket. Egyetlen strófáját jegyeztem meg: „Zöld fű: akna takarója — gyújtózsinór fut a Holdra — bárány vedlik farkasbőrre — minden csillag csőre töltve”. — Dávid, magát szerintem az eszményképe, Jan cső Miklós, egészen meg fogja hülyíteni — véleményezte apóm, aki a legnagyobb részt vállalta a kisüstiből. — Mi az isten az, hogy a csillagok csőre töltve? Nézze, én 25 éve hivatásos pártmunkás vagyok. Na, nem az a bajom, hogy maga nem párt,tag. mert bevallom, hogy amióta kerülgeti itt nekem ezt a lányt, utánanéztem a dolgainak, és nyugodtan köztünk lehetne, ha érezne egy csöpp vonzalmat is az olyan férfias ügyek iránt, mint amilyen a pártfegyelem. De mit szimatol folyton valami veszedelmet? Nem veszi észre, hogy a legfontosabb csillagok leereszkednek a házak homlokzatára meg a zakónk hajtókájára. Túl nagy baj szerintem ebből nem lehet. Aztán komolyodhatna is egy kicsit, hiszen már őszül. — „Lángban. Uram, lángban, lángban!” — kiáltottál apamra, aki nem tudta, hogy megint idézel valahonnan, és inkább töltött, csakhogy a vita ne folytatódjon, mert tudta rólad, hogy örökösen sátánkodó vitapartner vagy. Sajnos, nekem is idéztél, amikor megkérdeztem, hogy meddig szeretsz még szerelmem: „Talán eltűnök hirtelen, akár erdőben a vad- nyom”. Azt hiszem, ez volt az egyetlen idézeted, ’ amihez tartottad magad. Leveleimre nem válaszoltál, sem a könyörgőkre, sem a szitkozód ókra, nem hívtál, nem üzentél. Igaz, nagyapától hazafelé jövet mondtam meg, hogy terhes vagyok, és te várakozásommal ellentétben tüzelni kezdtél, hogy tartsuk meg a gyereket, azonnal házasodjunk össze, ne törődjünk semmivel. Dehát nekem még három év volt akkor hátra az egyetemen, apám hallani sem akart volna róla, és különben is azt hittem, hogy a szilvaszesz vetett lobbot az agyadba. Elrohantál. „Repülj, te lángoló ...” Most jövök rá, miért fújom egyre hangosabban és Részegebben (kifogyott a félliter) éppen a bécsi munkás- indulót. Tudod, hogy Joseph Kozma ebből lopta a Két szemét még most is látom dalia,, mát, amit eredetileg a Juliette avagy az álmok kulcsa című filmben énekelt Yves Momtand? Utoljára Becsből küldtem neked egy éjszakai utcaképet. „Az éjszaka szép, de veszélyes”. Azt akartam, hidd, hogy disszidáltam, vágj’ elszajhultam. Csak kósza híreket hallottam rólad. Hogy száguldozol a fél országban, félbolond módra. Válsz, nősülsz. számos nagyfrüccs a minimális napi adagod, perzseled a nőket, perzselnek a nők. Igaz, hogy egy cigány ismerősöd szerint: ,.k csávó dzsanelja a bulcsit”. (A fiú tudja a dolgát). Dzsanelja. dzsanelja, bár inkább kamelja — mondtam neki. Art már csal! magamnak, hogy engem is kamelhatott volna, de nem dzsaneit, mert tulajdonképpen csak a bulési. meg a meló meg a munka. Dehát épp ezért szerettük egymást. „ ... tűzszínú zászló.!.” Rajongtál a,vörös ingekért, garbókért, pulóverekért. Csal: akkor bújtál vörösbe, ha hozzám jöttél, ha hozzád mentem. ha igazán sikerült valamilyen munkád. Ilyenkor mindig Ézsaiást idézted bevezetőül: „Miért veres öltözeted és ruháid, mint a bornyomó ruhái? A sajtót egyedül tapostam .. „Röpülj az éjek éjén át.. M bst, hogy két év után először láttalak, semmit nem idéztél, pedig vörösben voltál csípőtől koponyáig, ing, garbó, pulóver nélkül. , Még nem kaptam meg a diplomám, de ki kellett volna tépnem a prof kezéből a szikét. Talán én. talán egyes egyedül én még visszahozhattalak volna, mert senkisem tudhatta nálam jobban, hogy hói dobogott a szíved. „Vezess a harcra, sok sápadt arcra derítsd a hajnal bíborát!” Júlia most mór torkasza- kadtából ordította a dalt.> de nem hallotta. Senki nem hal ■ Iotba, / KERTI KÁROLY; ANYA, GYERMEKÉVEL
