Szolnok Megyei Néplap, 1973. május (24. évfolyam, 101-125. szám)
1973-05-27 / 122. szám
1973. május 27. SZOLNOK MEGYEI NÉPLAP 7 Mándy Stefánia: Gyermekköszöntő Ging galang, kékharang, anyácskád szépen szól: Ispiláng, fényes láng, kisbabánk nőj meg jól Friss eső, jóleső, harmat és napsütés szépítsen Kívánom, csúf álom, rossz mese jaj, sose rémítsen Weöres Sándor: Ha nap süt a rétre Ha nap süt a rétre, a rét közepére gyerünk, gyerekek, csapatostól. Hozzuk ki a labdát, rakjunk güzü-csapdát, csattogjon a csillagos ostor. Weöres Sándor: Arany ágon ül a sármány Arany ágon ül a sármány, kicsi dalt fúj fuvoláján, arany égen ül a bárány, belezendít citeráján Pardi Anna: A szilvafa Egymásé voltunk mi sokszor, úgybizony szilvafa hajlóé ága, képzelet sem elég megelevenítésére csodák csodájának, bizony, bizony szilvafa levedlett agancsú ága, kabátban jön most, alig köszön, suttogás ága nem hajol a számra, szilvafa önfeledtség nélküli törzse állj meg a télben, ígérgess, kívánj még sok jót nekem. NYUSZI édesapja is itt tanítóskodott a faluban. Ha Hevér Balázs idejárt volna elemi iskolába — bizonyára tanult valameddig iskolában, mert a betűvetést ismerte — akkor a tanítónak, vagy valamelyik osztálytársnak emlékeznie kellene rá. Az emberek feledékenyek, az írás beszél. Hallgat. A jászszentandrási iskola évkönyveiben sehol sincs Hevér Balázs neve. Melyik tanító úr mondta akkor Hevér Balázsnak, hogy ügyesen ír? Önéletírásában ugyanis ezt említi. Jó néhány Hevér család él ma is a faluban. Az öreg Hevér János sem emlékszik még csak a nevére sem. Semmit sem tudnak a környékbeli — tarnamérai, farmosi, jászárokszállási — Heverek sem. Egy fiatal gyöngyösi gyári munkás jó igyekezete is csak mellék- vágányra vitt: akit ő paraszt költőnek ismer, az Petró László, volt jászárokszállási kubikos, s nem Hevér Balázs. Kvitt úrnak, a fűszeresnek volt a kocsisa? A Kvitt nevű szatócsra többen emlékeznek. Egybehangzóan azt mondják, hogy Kvitt úr szegényember volt, majdhogy mint a templom egere. A boltja is krachot mondott, bezárta, elment a faluból. Zöld világ virítson, gyöngyvirág vidítson kertedben Vadrózsa, borbolya rózsaszín mosolya keltedben Ging galang. kékharang, apácskád szépen szól: Ispiláng fényes láng, kisbabánk, nőj meg jól! Es este a réten, a rét közepében tündér-aranyakra találjunk. S ha eljön az éjjel, az északi széllel * oda járjon visszahoz álmunk. Piros alma szivem ágán, kiviritó koronáján, aki kéri, neki szánnám, akinek kell, sose bármám. Kvitt úrnak egyáltalán nem votl kocsisa, vallják a falu öregjei. Ki volt akkor Hevér Balázs? S Juliska, akihez a verseket írta? Róla sem tud semmit a mai falu. Egy bizonyos: a Hevér Balázs néven író költő „világlátott” ember volt. Erről vall a következő versidézet is: (Vannak városon is bizony szegény népek, kikbe akár belénk, (hálni jár a lélek.) Koplalnak, vesződnek, akár mind a pusztán: (elhalunk mink itt, ők városi utcán.) Mire gondolhatok ennyi bizonytalanság után? Merjem-e leírni a faluban kialakult véleményt: Hevér Balázs nem az volt, akinek leírta önmagát, és valójában nem is Hevér Balázsnál-: hívták. Valaki más volt talán, aki a hatalom várható haragja miatt írt ezen a néven,... Azért vette fel esetleg a Hevér nevet, mert ebből igen sok volt a környéken és így könnyebb volt ismeretlennek maradni. A jászszentandrási környékbeli kutatásom egyelőre nem hozott eredményt. Keresem tehát Hevér Balázst, az 1930-as évek pusztuló magyar életének fájdalmas hangú énekesét és ..mázsá- nyi” versét. Tiszai Lajos f Óvári I. József: óra hajnal van. Iskolai szünet. Alvás, szabad alvás a végtelenségig ... Nyuszi mélyebbre fúrja magát a párnák, takarók alá, még fülét is betakarja. Vesztére. Báty- tya észreveszi a mocorgást: — Kelj fel, mindjárt indulunk! — S elejt valami pléhdobozt, amely rettenetes csörömpöléssel végiggurul a padlón. A gyerek tudja, hogy fuccs az alvásnak, ki fogják cibálni az ágyból. Tudja, de nem moccan. Mindennek Báttya hülye rögeszméje az oka. Hajnalban mozog a hal! Neki ugyan mozoghat. Mi haszna belőle? Ügy sem fog semmit! Ekkor csoszog be Nagymama. A reggelit hozza a nyárikonyhából. Csörömpöl, csapkod, kiabál. Teheti: ő maga semmit sem hall belőle. Süket szegény. A tálcát a tejes ibrikekkel úgy löki az asztalra, hogy Nyuszi sikítani szeretne.-- Hé, nem halljátok? öt óra... Mikor akartok indulni? Nyuszi felpattan és rémülten menekül a csatazaj elől a kiskonyhába. Sebtében magára kapkodja a hacukáját, pillanatok alatt behörpöli a friss tejet feliér porcellán- bögréjéből, és nagyokat fal a kezében szorongatott ko- csikeréknyi kenyérkaréjból. Pofácskája kidagad, két szeme furcsán köröz nyelés közben. A falura még csend borul, amikor kilépnek az utcára. Egy-egy kutya vakkant utánuk álmosan. Lépteik zaját, mint a süppedő szőnyeg nyeli el a harmatlepte puha, poros út. A legelő felett pára lebeg, a Tetétlen felé eső nádasból pedig tejszínű köd emelkedik fel. A fák, a tanyák imbolyognak a párás levegőben, mintha vízen ringatóznának. — Látod. Nyuszikám, arra esik Mikla... —- kezdi Báttya és mutatja az irányt. Báttya olyan ember, aki környezetét szüntelenül neveli, felvilágosítja. Tehát vég nélkül papol. Bízik az ismétlés hatásában, százszor elmondja ugyanazt. — Arra van viszont Szentkirály, jobbra tőle Kékes, az a torony a távolban, látod, ott egészen . távol a jegenyefák között, az a pataji református templom tornya... — Megáll, ujjával mutatja az irányt. A gyerek morcosán pislog. Hányszor hallotta már mindezt! — Ellenben kelet, északkelet irányban található Akasztó, a csőszkunyhóval pontosan egyvonalban — idézi a gyerek a soronkövet- kező szöveget, mintha verset mondana és kihívóan az öregfiú szemébe néz. Báttya összerezzen, de zavara csak egy pillanatig tart. — He-he. Mutasd az irányt is, arra vagyok kíváncsi! Merre mutatod? Kohó, vigyázz, egy kicsit balra. Ne tévesszen meg, hogy az út itt egy csöppet kanyarodik ... A gyerek bosszankodik. Ennek nem lehet egy szót se mondani, hogy le ne tronfolná? A tóparton Báttya szétrakja horgait, racsnijait, botjait, damiljait, hálóit, dobozait és egy sor ismeretlen rendeltetésű kacatot. Ahogy rakja, gyönyörködik bennük. Nyuszi arra gyanakszik, hogy az öregfiú a horgászásból legjobban ezt a kirakodást, piszmogást szereti. No, meg a szövegelést hozzá. Nyuszi pillanatok alatt leteken a zsinórt, maga mellé teszi a gilisztás piksznit és a piros végű toll máris a zöldes-szürke víz felszínén himbálódzik. Izgalom ül ki Nyuszi arcára: feszülten figyeli a cukkolót. Megszűnt körülötte a világ. Csak a horgászbot meg a táncoló toll maradt belőle. Báttya merítő hálót kotor elő a hátizsákból. — Most először piszét fo- . gok csaléteknek... — Lebegteti a hálót és táblából a parton. — No, de kishal sincs ám mindenütt, meg kell találni a jó helyet, valami nyugodt, csendesvizű öblöt! Figyeld meg Nyuszikám, mennyi kishalat hozok én neked pillanatok alatt, figyeld meg... Bizonytalanul nekivág a partnak, szemlélődik. Ócska, lötyögő krisztussarujában meg-meg- csúszik a lába. Ez a saru gyalázatosán rozoga, széttaposott, ósdi jószág, az öregfiú makacsul ragaszkodik hozzá. Kabalából viseli, nélküle el sem indul. A gyerek tudja ezt, és derül magában. Szétvetett lábbal áll a parton, keményen markolja a botot. Van valami fiús ebben a lányban. Mindig kapható csavargásra. Víz alatt úgy úszik, mint a fóka. Tizenhárom éves és öntudatból igazán színjeles... Száz-százötven méterre rozoga deszkapalló vezet a víz fölé. Báttya onnan akarja bedobni horgát. Ott nem akadhat be a zsinór a fák ágaiba. A rozoga palló re- cseg-ropog lépései alatt. Óvatosan rakja a lábát, előre megnyomogatja a deszkákat, mielőtt rájuk lép. Ám hirtelen olyasmi történik, amit még ekkora körültekintéssel sem lehet megelőzni: a palló egyik támasztó lába egyszerűen kidől, a palló megbillen, Báttya pedig teljes hosszában, előrenyújtott karokkal, mintha csak valami látványos ugrást szeretne produkálni, be- lepottyan a tóba. Nyuszi ledobja a botot és rohan a pallóhoz. Báttya ekkorra már feltápászkodik és caplat kifelé a derékig érő vízből. Árad belőle a szitok. Változatos, cifra, az élet minden területéről ösz- szeválogatott, rendkívüli szókincsre valló szitok. Nyuszi leül a fűre és hallgatja. Tudja, hogy ilyenkor nincs más teendő, ezt ki kell várni. Báttya így köny- nyít magán, így jön rendbe. Telnek az órák. Az ég reggeli friss kékes-zöldes színe megfakul, a tó ezüstös felszínét enyhe, meleg szél barázdálja, a fák, a kútgé- mes, a távoli tanyaépületek élesvonalú, sötét árnyékot vetnek. Nyuszi végre megállapodik a part egyik helyén, itt a cukkoló rángatózni kezd és fog is egy kis keszeget. Rövidesen egy nagyobbat is. Most már érdemes szorítani a bot végét! Alig telik el néhány perc: a zsinór újra rángatózik. Báttya kidülledt szemmel figyeli őrhelyéről a fejleményeket. Többször odaszalad a gyerekhez, megbűvöl- ten lesi az el-elmerülő tollat és suttogó hangon tanácsokat osztogat: — Tegyél friss kukacot a horogra... Fogadni mernék, hogy üres a horgod, azért hagytad abba! Ne rántsd ki olyan hirtelen... Miért kapkodsz? Csak óvatosan... Aztán szalad vissza botjaihoz, újra sorra vizsgálja horgait, csalétket rak rájuk, igazít az ólmokon, berreg- teti racsnijait. Letelepszik háromlábú horgászszékére és tekintetével bűvöli a vizet. Nyuszi harsány üvöltésre kapja fel a fejét. Báttya az egyik bambusz botját rángatja kétségbeesetten, a zsinór pattanásig feszül, a víz kavarog, aztán előbukkan valami zöldes, vonagló test, majd egy nagy csobbanás és — volt-nincs hal. A gyerek ledobja a botot és rohan a helyszínre. Az öregfiú sápadt az izgalomtól, nagyokat nyel, remegő kézzel tekergeti a zsinórt, ide-oda kapkod. — Láttad?... Legalább másfél kilós lehetett... Leszakította a horgot... Egy ekkora hármashorgot! — Mi volt? Harcsa? — Meghiszem azt! — kiáltja még mindig az izgalomtól elcsukló hangon Báttya, s arra a helyre, ahol a zsákmány eltűnt, újra meg újra horgot ereszt le. — Micsoda fenevad volt! Hú-ú-ú!... Fél óráig fárasztottam, mégis volt ereje, hogy leszakítsa a horgot! Báttya még mondaná, de Nyuszi üget vissza a helyére és változatlanul szerencsével húzigálja ki a partra a keszegeket. Óriási porfelhőt kavarva, motoros közeledik az úton. Észreveszi a horgászokat és letér a tóhoz. Ismert szemér lyiség, a falu legrafináltabb hamiskártyása, aki annakidején egy házra valót kártyázott össze, a földet, a jószágot pedig kupeckedéssel szerezte. Még ma is a falu egyik legmódosobb emberének számít. Lánya lakodalmán ötszáz ember rúgta a port, s az ifjú pár egy Moszkvicsot kapott ajándékba az öregtől. — Van fogás? — üvölt még a berregő motorról. Letelepszik a fűre, előhúz egy pakli fecskét, rágyújt és élvezettel pöfékel. — Fene ügyes pecás ez a lány, hallja-e — és ravaszul hunyorog apró, fekete szemével. — Még be se dobja a horgot, mán’ rajta ficánkol a hali Közben m öregfiú la horogra kerít egy kis keszeget. Ettől némileg kielégüL Keszeget, lám, ő is tud fogni, ha arról van szó! Most már szégyen nélkül térhet haza. Felveszi a bokrokon száradó, összement rövidnadrágját. —■ Oda kell adni a Nagymamának felmosórongynak — mondja ki a szentenciát Nyuszi. Ez a megállapítás egy Időre Báttya torkára fagyasztja a szót. Némán baktat a poros úton, megadóan cipeli a száz kacatból álló felszerelését, csattogtatja saruit. Nyuszi viszont elemében van: — Kár volt azért a nagy harcsáért... Az öregfiú megélénkül. Űjra előadja, mit kínlódott vele, hogyan fárasztotta, micsoda rendkívüli erő volt abban a halban. —r Nem szabad rángatni a zisnórf! — Közli tárgyilagosan fcfyuszi. — Ki? Én rángattam? — Igen. Jól láttam... ha cibálja az ember, vége... Csak nyugodtan... — Dehogy láttad tel — Engedni kell, hogy a hal vigye a horgot... — Ne mesélj... — Addig vigye, amíg el nem merül a cukkoló... — Eredj már! Amikor beérnek a faluba, estefelé, már nagy a nyüzsgés az utcákon, a házak előtt a padokon tereferélnek az emberek. A két pesti vendéget mindenki Ismeri, a horgászoknak kijáró szokásos csipkelődések sem maradnak el. Szótlanul baktat a két horgász a járdát szegélyező akácok alatt. Este Nyuszi, Nagymama és Báttya pirosra sült keszeget lakmároznak az asztalnál. Szótlanul rágcsálnak, Nyuszi hangosan csámcsog. — Maszek! — mondja elismerően. — Na, és ki fogta a sok halat? — kérdi Nagymama. — A Báttya meg én. Ö még egy kétkilós harcsát is kihúzott... áttya tekintete eddig messze kószált, mintha a falakon túl levő világot fürkészné, vagy e pillanatban fedezné fel a szoba mennyezeti gerendáit. Most ez a szem megtelik melegséggel, fénnyel, már látja a körülötte ülőket, a tárgyakat: az asztalt, a halat, a kenyeret, a tejesbögrét. A világ dolgai értelmet nyernek, — Mit gondolsz, Nyuszikám, vasárnap hova menjünk pecázni? A tóra, vagy a Kis-Duna ágra? A tavat már unom, s a Duna-ág mellett szól... Nyuszi az asztalra könyököl, megtámasztja a fejét, úgy hallgatja a mesterhorgászt. Bölcsen, akár egy lélekgyógyász: — A Duna-ág? Remek ötlet! PALICZ JÓZSEF KAJZA
