Szolnok Megyei Néplap, 1973. április (24. évfolyam, 77-100. szám)
1973-04-06 / 80. szám
4 SZOLNOK MEGYEI NÉPLAP 1973. április 8. A Tisza-partról jöttek i— 1945-ben a Szolnok megyei Tiszabő és Nagykörű községből félszáznál több agrárproletár család áttelepült Dunántúlra, Tolna megyébe. Az átte- lepülés történetéről szól az az interjú, amit Bozsó János volt kubikossal, nyugdíjas tanácselnökkel készített — hangszalagra vett — 1973 márciusában D. Varga Márta, Pálkovács Jenő és Szekulity Péter újságíró. — Bozsó János a nevem, nyugdíjas vagyok. Kistormáson élek abban a szép nagy házban, amelyik 1946 óta otthonom. Kert és ahogy itt mondják, hotel tartozik az épülethez, az udvaron néhány almafa. Az egyiket idejövetelem esztendejében ültettem. Hátul hatalmas szerszámszín. Kistormás régebben a Gyönki járáshoz tartozott, aztán ez a járás megszűnt és a Szekszárdi járáshoz kerültünk, közigazgatásilag Kölesdhez. Kölesd és Kistormás teljesen összeépült. Ez a Kistormás lett a mi falunk. Ha azt veszem, hogy abban az időben jóval népesebb közösségek érkeztek erre a tájra, a mi kétszáz valahány fős csoportunk nem jelentett nagy tömeget. De jelentett számszerűségét jóval meghaladó forradalmi erőt, ami abban az időben igazán fontos volt, és ezt ne felejtsük el. — A Tisza-partról jöttünk, és még ma is alföldieknek nevezzük magunkat. Élnek itt székelyek, felvidékiek, egykor kibombázott városiak, kis számban őslakosok, és mi vagyunk az alföldiek. — Hogyan kezdődött Bo- sső elvtárs? — 1945. szeptember • 8-án Tiszabőről és Nagykörűből 55 család települt ide. Szeptember 8-án indultunk, 16- án megérkeztünk. Tiszabő községben 1945 április első felében felosztottuk báró Orozdi Fülöpné birtokát. A jogos földigénylők 245-en voltak. A számbavétel során kiderült, hogy a legnagyobb családnak maximum 6 ka- tasztrális hold föld jutna. Én, mint a földigénylő bizottság elnöke lemondtam az igénylésről azért is, mert semmi gazdasági felszerelés nem állt rendelkezésemre az ásón és kapán kívül. Ugyanis a községben 7 ló maradt, az is beteg és sebesült volt. A szovjet hadsereg hagyta ott Volt még egy Cormick traktor, rossz állapotban, üzemanyag nélkül. A német fasiszták teljesen kifosztották a községet, csupán az 1944. évi lábonálló kukorica volt a földeken, és a búzaaszta- gok egy része maradt meg A kukoricát áprilisban szedtük le, a búzát pedig májusban csépeltük el gőzgéppel, szalmatüzelésű volt a gép. — Tehát ez volt a helyzet. 245-en voltak földigénylők, de mindenkinek nem jutott föld. — Igen. Tiszabő község a Tiszának a túlsó felén van, a Hortobágy peremén. Kétezerszáz lakosú község ipar nélkül, túlnyomórészt szegényparasztok lakták, napszámosok és gazdasági cselédek voltak... Az elvtársaimnak feltűnt, hogy pont én lemondtam mindenről. Már már gyávasággal kezdtek gyanúsítani, végre bevallottam a szándékomat: a sajtó és a hatszázas rendelet útján tájékoztatva vagyok, és elhatároztam magam, hogy eltelepülök Tolna megyébe, ahol a háború alatt mint munkaszolgálatos voltam. Ismerem a vidéket, a viszonyokat és a lehetőséget, ahol lakóházat, gazdasági felszerelést stb.-t, fognak juttatni. Az i Alföldnél sokkal jobb termőföldek vannak Tolna megyében. Ezt ott a föld- igénylő bizottság tagjainak elmondtam. Azoknak, akik ott érdeklődtek, hogy mi baj, hogy neked ilyen szándékod van stb. Ott volt a Hátai József... Otthon maradtak a többiek, Bakos József, Rátái Kálmán, Négyesi Balázs, Geregó József. Ezek voltak ottan a bizottságban. — Arra gondolt, jó volna megnézni ezt a vidéket. — Arra gondoltam, én egyedül jövök el. Nem hívtam senkit. Majd kiderül, hogy miért nem. De ahogy én ecseteltem a helyzetet, az elmondottak után több elvtárs csatlakozott hozzám, az elgondolásomhoz. Tudtam, hogy ez nem lesz nászút, és éppen ezért nem hívtam senkit sem. De annyira érlelődött az ügy, hogy úgy dömtfiöttefci, néhányan menjünk el Tolna megyébe, és én kalauzoljam őket. Hajlandó is voltam, eljöttem, Varga Györggyel és Kiss Kálmánnal. 1945 augusztus első felében hárman elindultunk, majd először Kölesd községet, a katonaidőmben szállásadómat, Honti Józsefet kerestem fel, aki ebben az időben a földigénylő bizottság elnöke volt. örült a viszontlátásnak, majd egy-két jó tanáccsal ellátott, s úgy mentünk el Szekszárdra. Első találkozásunk Prantner József elvtárssal volt, akitől az utcán érdeklődtünk, hogy hol van a keresett hivatal. Készséggel adott felvilágosítást, érdeklődött nagyon szándékunk felől, de mi óvatosak voltunk, és nem igen nyilatkoztunk. (Maid amikor ide települtünk, akkor tudtuk meg, hogy kitől érdeklődtünk.) Ö volt a megyei párttitkár már akkor. — Elmentünk a Népgondozó hivatalba, emlékezetem szerint Peck nevű volt a hivatalvezető. aki elég barátságosan fogadott. Elküldött minket Grábócra és Szálkára. Oda rövid időn belül mehetünk és betelepülhetünk. Nekünk, a síkságihoz szokott embereknek nem tetszett az erdőség, a hegy, mert Grábóc körül hegy van, és nem vállalkoztunk arra, hogy oda települjünk. Kölesd vidéke tetszett nagyon, de csak később lehetett róla szó, elsősorban Kistormásra az oda való települést kértük. Körülnézve Tolna megyében, elindultunk Budapestre, a Sas utcában kerestük fel az Országos Nép- gazdozói Hivatalt. Elmondottunk mindent. Nagy örömmel fogadtak, kérték, hogy minél előbb menjünk, s főleg kommunistákat szervezzünk be sokat. Ígérték: minden jól fog menni, és ha mindenáron Kistormás tetszik, el fogják intézni, de ideiglenesen addig is Felsőnánát ajánlották átmenetnek. Egy hét múlva hazakerültünk a nagy útról... — Hol kosztolódtak közben, mit ettek? — Hát a Hantiék is adtak, és nekünk is volt azért, egy kis szalonnát hoztunk. Nem volt egész hétre való. Visszajöttünk mindig Kö- lesdre, de Szálkán is aludtunk egy éjjel. Hát az német volt, ahol megszálltunk, nem emlékszem a nevére. Gyalog közlekedtünk. Szekszárdröl Zömbán át mentünk Felsőnáná- J ra gyalog. Kölesdre gyalog. Felsőnánán is aludtunk: Rei- tingeréknél. — Szekszárdon hol szálltak meg, ott nem aludtak? — Nem. Szálkán aludtunk, Szálkáról eljöttünk Szekszárdra, onnan elmentünk Felsőnánára, ott aludtunk, másnap elmentünk Kölesdre, akkor ismét Kölesden aludtunk, és Köleséről elindultunk Budapestre, a cím, ahova mentünk már zsebben volt akkor. — Bejárták ezt a területet, szemrevételezni az új hazát. Úgy gondoljuk, az élelem elfogyott... — Hát azért volt, gyümölcs volt, meg kenyér volt azért. Szilva, körte. Vettünk, Szekszárdon is vettünk, és Felsőnánán is kaptunk, — A két társa soha nem járt még Tolnában? — Soha. — Mit mondott ez a két ember? — El voltak csodálkozva. Nálunk nem ilyen gazdasági udvarok voltak, mint itt, hogy nagy, szép istálló, szebb volt az istálló sok helyen, mint a ház, szép istállók voltak, és aztán minden pajtában széna, minden, ugye, és volt bőven állat is itten. Társaim el voltak ragadtatva mindennel. A községekkel is, általában kevés nádtetős ház volt. Nálunk nádtetős községek voltak. A terület is gyönyörű volt, szőlők, minden... — Kellett valahol jelentkezniük tudatni, hogy milyen ügyben járnak, vagy csak úgy mentek? — Megkérdezték Grábó- con is, hogy maguk mit akarnak, honnét jöttek, de mi nem mondtuk, hogy mi a szándékunk. Feltűntünk, más öltözék volt rajtunk. Grábó- con, illetve szálkán bent voltunk a községházán, hát a bíró is sváb volt még akkor, hát aztán nem valami szívélyesen fogadott. Pajtában aludtunk ott Szálkán is, nem kaptunk az egész községben szállást, pedig van vagy három kilométer hosz- szú, alig kaptunk egy pajtát is, hogy megaludjunk. És úgy aludtunk, szénában. Az illető, a gazda mondta is, hát mondta, nem biztos, hogy nekik el kell menni, ezután tisztázódik az ügyük stb., ne kereskedjünk itt, mert ő például nem megy ki. Nem mennek ki. — Melyik úton mentek Kölesdről Szekszárdra? — Erre a Vásártérnek, Diófásinak. Még a Diófási- nál ottan be is mentünk, ottan ittunk egy fröccsöt. Még élt a Diófási, még lehetett kapni. Gyönyörű ősz volt. — Budapesten intézték az intézendöket. és visszatértek újból Tiszabőre. Várták magukat? (Folytatjuk) Nem értem, hogy sokan miért nem értenek bennünket. Hát van jobb kikapcsolódás, szórakozás, mint ez? Itt ülök a friss levegőn, és pihentetem az idegeimet. A fene egye meg, hol van az a francos ólom. Persze a zsebembe tettem, így ni. Most ezt fenékre dobjuk be a lótetűcskével. Na, harcsa pajtás, most vigyázz, mert a bácsi horogra akaszt. Azt hiszem, levethetem a kabátomat is, most már szépen süt a nap. Pagyalágyi vajon mit csinálhat? Biztos a vacak Trabant ját bütyköli. A szerencsétlennek fogalma sincs, hogy milyen jó itt a természet lágy ölén. Ezzel a másik bottal keszegeket fogunk, az jó lesz a halászléhez. Nézd, ezek a rohadt giliszták meg ki akarnak mászni a dobozból. Vissza gyerekek! Menynyit túrkáltam a szemétben miattatok. Ügy, most szépein ráhúzunk a horogra, aztán hopp! Hogy a menkő csapjon bele! Ez a rohadt bokor is nem ide nőtt! Most köthetek másik horgot. Nem baj, van időnk bőven. Most még a féleségem se zavar. Szegényke, úgy tudja, hogy vidéken vagyok. Persze nem szándékosan csaptam be. Ha hazamegyek a sok hallal, úgyis megmondom. Na most egy szép horgászcsomó. így ni. Gimyócska, és mehet. Jól van, jöhet a ha! Ez harcsakapás lett volna? Á, csak a víz sodra. Pedig most már ideje lenne valamit fogni. Persze, tulajdonképpen nem azért jöttem ki. Elég az is, hogy kint lehetek. Nem kell a füstös hivatalban ülni, hallgatni másnak a süHorgászmonológ kapás. Fölszereljem a harmadik botot is? Á, nem érdemes. Lesz így is elég hal. Hova a fenébe tettem a cigit? Az istenit a szórakozottságomnak. Még szerencse. hogy néha itt a vízparton kipihenhetem magam. Ohó vigyázzunk, itt az első kapás! Eszegesd csak kispajtás. Úgy, úgy. Ne félj, én ráérek kivárni, míg benyeled. Nem lehetsz valami kapitális példány. Ahá! Most! Hogy a csuka nyelt volna le, te rohadt durbancs! Téged aztán ciánkálival se tudnak kipusztítani. Ráadásul a szép vörös gilisztát is benyelted. Nem baj, itt van egy másik a kis keszegnek. Hűket dumáját. Magyaráztam már a szerencsétleneknek, hogy mi is az a sporthorgászat, de csak röhögnek. Azt hiszem, kicsit be kellene etetni. Na egyetek, halak. Érdekes, a lótetűre még egy kapásom se volt. Pedig itt kell harcsának lenni. Nem baj, fogok jó sok keszeget, az isteni finom paprikás lisztbe kisütve. Ahá! Ez már az lesz! Átkozott durbancs. Hogy pusztulnátok ki a tüskéitekkel együtt. Nem megszúrt ez a dög? Kicsit lejjebb kellene menni. Nem érdemes, mert közben meg ide jöhetnek a halak. Inkább várjuk. Okos voltam, ez már a harcsa bácsi. Hopp! Ajaj! Hát nem beakadt? Nem jön. Az istenit azoknak a rohadt köveknek. Mit csináljak? Mindegy. Horog, ólom, lótetű isten veled! Kötözgethetek megint. Még jó, hogy hoztam egy kis cseresznyét. Az ilyenkor jót tesz. Ez jólesett. Nézd, hogy elvitte az úszót. Elkéstem. Hiába ilyen az élet. Szerencsére gilisztám van elég. Fenéken is azzal próbálkozom. így ni. Most figyeljünk. A Szomolányi azt mondta, hogy csendes őrült vagyok. Hát az mi? Nagy szájú, beképzelt idióta. Még jó, hogy most nem látom a bulldog pofáját. Rohadt pikkelyesek, mért nem jöttök. Igyunk még egy kortyot. Ennyi idő lenne már? Te jó ég. Már hazament a nejem. Mit kapok én tőle? Cseresznyécske legalább te vigasztalj! Ni csak, úgy tűnt. hogy kapás volt! Ki a frászt érdekel. Egészen jó kedvem van. Na még egy nyeletet. Ez igen! Hű de ködösen látok. Persze, hiszen este van. Ballagjunk hazafelé. Egészen jól ki- pecáztam magam, bükk. Irány a sarki kocsma. Néhány pohár bátorságot még fölhörpintek . Zámbó Árpád i Ai KEPERNVSJE Remekmű általában akkor születik, ha az alkotásban mondanivaló és megjelenési forma tökéletesen egymásra talál, ha kifejezendő és kifejező dialektikus egységet alkotnak. Ha azonban ez az egység bármelyik oldalról, akár a tartalom, akár a forma oldaláról megbomlik — nem születik remekmű. Az elmúlt hét két műsorát szeretném idézni, az említettek illusztrálásával: az osztrákok tévéfilmjét, a La- hotzkyt és a magyar tudományos és fantasztikus sorozatot, a Stanislaw Lem elbeszélései nyomán született Pirx kalandjait. Az előbbi, amely eszközeiben feltűnő mód igényesen válogatott, és úgyszólván felvonultatta a kameramozgás legváltozatosabb fajait, és szinte dúskált a szép képekben és néma látványba rejtve igyekezett megszólaltatni a drámát — kevés sikerrel járt. Az egyébként kitűnő színész, Alfred Balthof is hiába igyekezett tehetséggel gondolatot kölcsönözni a filmnek, a rejtély megmaradt rejtélynek és az Amerikából Velencébe érkezett idős ember barangolása szőttében, hosszában a városban az elmaradt találkozón érzett szomorúságon túl szinte semmit sem mondott a nézőnek. A film szűkszavúsága is inkább modernkedésnek, felszínes játéknak tűnt, semmint a tartalomból következő kifejezési módnak. A bűvészkedés tehát — bármily tökéletes — nem feledtetheti a tartalmi sivárságot, a formai bravúr csak a dolgok egyik oldala. Az eszközök varázsáról azonban egyetlen mű sem mondhat le anélkül, hogyne érné veszteség. Kezdve azon, hogy egy játékban például — még egy játékban is! — mindig ügyelni kell a környezet illúziójának teljes megőrzésére. Azt hiszem, a Pirx alkotói először ebben maradtak alul a témával való birkózásban: nem tudták meggyőzően elhitetni egy esetleges jövő, a modem jövő tárgyi realitását. A különböző konyhai eszközökből fabrikált űrszerkezetek és egyéb „összeeszkábált” berendezések, tárgyak az űrhajóban és maguk az űrhajósak is külső megjelenésükben, konfekcionált „űrgúnyájukban” egyáltalán nem tudták sugallni a magas technikai színvonalon álló társadalom varázslatát, sokkal inkább árulkodtak a filmgyártók sovány pénztárcájáról. Kissé olcsón akarták eladni elképzeléseiket. Arról már nem is beszélve, hogy maga a főszereplő Pirx milyen „plasztikai” műtéten esett át, amíg az alapul szolgáló írásból átvándorolt a képernyőre; a kicsit esendő, nagy darab figurából közhely-szépfiút faragtak a film készítői. A televíziós Pirx úgy festett, mintha egyenesen az Orion űrhajóról szalajtották volna. Manapság divat a sci-fi a képernyőn, hullámai elérték a televíziót. És ez egyáltalán nem baj, hiszen az utóbbi időben jövő iránti kíváncsiságunk alaposan megnőtt. A televízió nyilván erre a kíváncsiságra épít. Amatőr módon együtt kószálunk Kállai Istvánnal az emberiségre 100 év múlva ráköszöntő 2073-ban, gyerekes álom repített bennünket a Mézea- fiúcskával különböző fantasztikus űrbéli utakra, és képzeletünknek öt estén adtak munkát Pirx „csavargásai" a kozmoszban. És bár az említett produkciók műfajban elég messze esnek egymástól, mégis valami közöset éreztem ezekben a „jövőbelátó” kísérletekben. Közöset, ami elszomorító és lehangoló. Túlságosan csak a technika oldaláról közelítenek a jövendőhöz. Mintha 100 vagy 200 év múlva az okosabbnál okosabb technikai eszközök — csodák — kiszorítanák, feleslegessé' tennék az embert az univerzumban. MintELŐTT ha a jövő az emberi faj fokozatos visszaszorulásával, sőt eltűnésével járna. Maid jönnek a robotok, a tökéletes kreatúrák, akikben a tökéletlen agy helyén mindentudó kristályszerkezet működik. S akiket se körülmények, se holmi érzelmi gubancok nem kötnek, akik mindig megtalálják a leglényegesebbet. Valami oktalan pesszimizmust érzek a sci- fi történetekbe plántált konfliktusokban. A rettegés. a félelem magja van elhintve bennük. Ezt éreztem Pirx utolsó kalandjában is, búcsúkalandjában, jól lehet győztesen került ki a robotokkal való küzdelemből, és bebizonyította, hogy mégis csak ő az úr a zűrben. És még valami, felfogásbeli kérdés. Azt hiszem, téves az a nézet, miszerint egy tudományos fantasztikus történet csak akkor lehet ió, és akkor tud igazán szórakoztatni, ha legalább annyi és olyan izgalom van benne, mint egy borzadály krimiben. Bizonyos elemek a Pirx kalandjaiban is — egy kéz benyúlt a képbe, egy titokzatos mozdulat, egy ember félháttal a képben stb. a bűnügyi történetek hangulata felé vitték el a játékot. Vagy talán abból indulnak ki az alkotók, magyarok és tegyük hozzá nem magyarok, hogy jobb félni, mint megijedni, tehát ijesztgessük csak nyugodtan a nézőt. Végezetül tehát: szeretnék már egy igazán emberközpontú, bizakodó hangvételű —u^m bocsá optimista — játékot látnii a jövőről. Olyat, amelynek mélyén nem holmi kispolgári félsz bújik meg, hanem amelyikben az egvre magabiztosabbá váló ember világot megszelídítő hatalma szólalna meg. kapna vezérszólamot. Amelyből nem valamiféle újkori rabszolgaság árnyéka vetődnék a ma emberére, hanem az emberi felszabadulással járó öröm áradna belőle. A Pirx, nem lett volna rossz kísérlet, ha... de éppen erről szóltam. A hét végéről: olyan újdonságokkal szolgált, és tanulságokkal is, gondolok itt elsősorban az ismét feltámasztott kabaréra, és a most életrehívott Televarieté című műsorra, amelyek eddig hiánycikknek számítottak a képernyőn. Már évek óta nem volt „kapható” a televízióban a humornak ez a fajtája. Az időközben elhallgatott Humoristák klubja is csak afféle kabarépótlék volt. Nos, a szombat esti nyitánv tanulsága szerint most már lesz kabaré. Ha törik. ha szakad. És ez jó. hogy a televízió töri magát. Még ölekor is, ha érzi, hogy kabarét csinálni az egyik legnehezebb dolog. Ezt fejtegette, magyarázgatta rokonszenvesen a nyitányon Sinkovits Imre is. komferansz szövegében. Erre utaltak az egyes jelenetek is, a nehézségekre. Többek között, hogy még mindig eléggé szűk az alkotók köre. És a műsor készítői még mindig többnyire bevált hagyományos ötletekkel operáinak. Holmi puccs- történetekkel — leró «rótt csont — márpedig nem lehet sikert aratni. Akadt új szín is, persze, hogy aka^t. a kabaré premierjén, pádéul Bárdi György Kén Ernő-, je, egy újabb kitalált figura, sokkal értelmesebb, mint Gugyerák. de akiben egyelőre még csak a képi humor új lehetőségei csillantak meg. A vitálisabb kabaréhoz azonban úgy érzem több, frissebb életanyagra lenne szükség. Jobban le kellene hajolni az utcán heverő témáért. Hiszen van ott ‘téma bőven. Magunk is hányszor mondjuk egy-egy alkalommal a jól ismert szójárással: ez tiszta kabaré. A szombat esti még nem volt az. W, Mj
