Szolnok Megyei Néplap, 1973. február (24. évfolyam, 26-49. szám)
1973-02-04 / 29. szám
6 SZOLNOK MEGYEI NÉPLAP 1973. február 4, A „1201.es" nyilvántartott... Paul Erik Rummo. Ballada a szívről, melybe szilánk fúródott Az a katona nem én voltam. Nem én, nem én... Forró hó Fénylett. mint a lepedő. Friss pelyhek szúró tűfejei Zuhogtak szemet vakítóan. Fagyos földbe ásta be magát a ... Hajnal felé Egy voronyezsi Közkatona Megsebesült... Riadt holdfényes homályban Robbant A lövedék. Húsz év múlva Olvastam e hírt: Acélszilánkját Szívében hordozta Hosszú húsz éven át. Míg nőttem, Míg távozó kezem Iskolák kilincsét érintette, Míg nővérem szívdobbanására Kicsinyke szív kezdett dobogó kánont ö csak hordta, hordta Hordta acélszilánkját. Minden pillanatban Magában hordta azt. Élt, S nem tudta. Mitől szűköl a fájdalom Szívében. ...Az operáció után. Lihegő lázálmában, Ismét rádőlt A pokol. Hol robbanásoktól Ágaskodott a föld, gyalogság A pokol. Hol forró hó fénylett, mint a lepedő, S friss pelyhek szúró tüfejei Zuhogtak ferdén, Fagyos földbe ásta be magát a gyalogság. A pokol. Hol egy voronyezsi Közkatona Megsebesült... Beteg hajnal Hurcolt magával hónál forróbb lepedőt. Az a katona nem én voltam, nem én, nem én. De a szilánk Szívemben szunnyad. Azóta, hogy Valaki Szilánktól nyöszörgő szívéhez kapott Azon az éjszakán, mikor megszülettem. Fordította: Balázs Éva Üzenet a Jövőbe Észt költők versei „Eeszti Raamat” Könyvkiadó Tallinn, 1967. Érdekes, bár korántsem meglepő dokumentum-fotóra bukkantak nemrégiben az észt kutatók. Az Észt SzSzK Állami Fotóarchívumában a burzsoá időszak idején feketelistára tett forradalmárok és munkásmozgalmi vezetők dossziéjában Vlagyimir Majakovszkij senkiével össze nem téveszthető fényképét fedezték fel. Azonnal megindult a nyomozás, hogyan került a forradalmár költő az észt rendőrség nyilvántartásába, hiszen az eddigi tudomás szerint sohasem járt Észtországban, életrajzírói' nak egyike sean tudott egyetlen percnyi ottartózkodásá- ról sem. Az ugyan nem volt titok, hogy 1920-tól Majakovszkij nevét jól ismerték Észtországban is. s különösen a haladó irodalmi körökben nagyra értékelték egész munkásságát. Sőt az sem volt titok; az észt irodalmárok mindent elkövettek, hogy Majakovszkijjal Észtországban személyesen is találkozhassanak, hogy a költő számára nyilvános irodalmi est keretében lehetőséget adjanak az észt közönséggel való találkozásra. 1922-ben úgy tűnt, hogy ez sikerül végre. Januárban J. L. Erik, a költő barátnője azt írja Majakovszkijnak, hogy „Március hónap folyamán öt előadást tervezünk Neked, kettőt Rigában, kettőt Reveiben (Tallinn) és egyet Kovnó-ban.., természetesen úgy, hogy a vízumról Te magad gondoskodsz.” Köztudott dolog, hogy Majakovszkij minden fellépésnek örült, „Szeretem az ilyesmit — mondja egyik fellépése után. — Mégiscsak nagyon szeretek beszélgetni. Hány éve már, és a közönség egyre tódul, tehát tisztelnek az ördögfajzaijai. Az a munkásfakultás-hallgató ott fenn... bámulatos, milyen helyesen megért mindent. Jól esik, derék fiú. „Azt a szakállast meg alaposan lekaptam, ugye?" Természetes hát, hogy azonnal válaszol J. L. Erik levelére. Január 22-i levelében azt írja, hogy: „a vendégszereplés lehetőségének megörültem, örömmel utazok.” A baltikumi előadó- körűt terve azonban már az első állomáson, Rigában meghiúsult Rigába érkezése előtt riasztják a rendőrségi besúgók a hatóságokat akik aztán akcióba lépnek és lehetetlenné teszik a költőnek a nyilvános fellépését. Hogy miért? Lev Kasszilnak, a költő tanítványának Majakovszkijról írt könyve választ ad erre: „A Politech- nikumi Múzeum ostrom alatt áll. A sorok felbomlanak. A korlátok recsegnek- ropognak. A tolongok letépik a falakról a hirdetményeket. Az adminisztrátorról csurog az izzadság... Mint valami kopasz kakukk eltűnik a becsapódó kisablak mögött. A rendőrség felszólítja a tömeget, ürítse ki az előcsarnokot. Csengenek az üvegek, sikoltoznak az ajtók rugói. Éktelen lárma... Majakovszkij maga sem tud bejutni a saját estjére. Túszként őrzik az ostromlók. Váltságot követelnek: öt-tíz szabadjegyet... vagy inkább húszat — akkor beengedik. De ő már tegnap óta osztogatta a szabadjegyeket, a belépőket. Több nincs, kifosztották. Majakovszkij a bejárat felé furakodik. Nekiront a tömegnek, forgolódik, utat tör, mint valami beszorult hatalmas jégtörő. Azután hirtelen könnyedén átsiklik a tömeg sűrűjén. A terem zsúfolásig megtelt. Ülnek az átjárókban, a lépcsőkön, a pódium szélén, egymás ölében... A lépcsőn az ostromlók moraja száll: Ma-ja- kov- szkij, en- ged- jen-bel” Természetes hát. a hatóságok riadalma: érthető hogy nem akarják engedni, hogy a nagyhatású agitátorköltő kapcsolatba kerüljön a közönséggel. Nem hogy a közvetlen találkozást nem tartják kívánatosnak, de a közvetett, az írásos fomá- jút sem. Hiszen a Lettországban kiadott „Szeretlek” című poéma valamennyi példányát elkobozzák és megsemmisítik. Veszedelmes kö- vetkezménnyekkel járhat, ha Majakovszkij fotója a burzsoá észt rendőrségi nyilvántartóban egy vers, amely bár látszólag a szerelemről szól, tulajdonképpen a forradalmat, az ellenállást dicsőíti: „De engem Az ötödik osztályból kirugdalva dobáltak a moszkvai börtönökbe. Nálatok a házban, ez kis világotok, fodros költők nőnek hálószobában. Mit kezdtek a sok lírikus kutyussal? Engem is Szeretni oktattak, de Butirki puskatussal. Emléketekben tenger tája rezdül? Mig én a „Temetkezési iroda”-ba szerettem a százhármas cella kulcslyukán keresztül”. (Devecseri Gábor fordítása) Nem, az ilyen költő .nem- kívánatos személy” a burzsoá Lettországban. Annyira, hogy mikor ugyan ennek az évnek az őszén Berlinbe, Párizsba készül, Lettországon keresztül még az átutazását sem engedélyezik. Ekkor fordul vízumért az észt hatóságokhoz. A burzsoa Észtország hivatalos körei is hasonlóan vélekednek azonban Majakovszkijról. — Az észt költők saját népükre gyakorolt befolyása azonban sokkal nagyobb, mint a lettek esetében. Ezért a hatóságok, hogy még a látszatát is elkerüljék minden Majakovszkijjal szembeni nyílt elutasításnak, ügyesebb módszereket alkalmaznak a lett kollegáiknál. Maga a költő is kezükre játszik, amikor az észt hatóságoktól csupán vízumot kér. s előadás tartására engedélyt már nem. Ügy gondolja ugyanis, ha már egyszer a helyszínen van, majd talál módot a közönséggel való találkozásra. Az észt hatóságok azonban kihasználják a költő tájékozatlanságát. A vízumkérvény után olyan űrlapot töltetnek ki Maiakovszkiijal. amelyet az Orosz SzFSzK tallinni követségén dolgozó hivatalos, úgynevezett „Technikai személyzet” számára rendszeresítettek. Majakovszkij az űrlapot pontosan ki is toiti: . .A Nárkomat népművelési bizottságának megbízásából Észtországba utazik, itt rokonai nem élnek, korábban Észtország területén nem tartózkodott.. Sőt az irat mellé még egy friss, útlevele számára készített fényképet is csatol. Hiába érkezik hát meg Majakovszkij 1922. október 10-én Észtországba nagy tervekkel, elképzelésekkel, nem zajos, lelkes tömeg várja az állomáson, hanem álruhás titkosrendőrök, olyanok, akik a leadott fényképe alapján már a narvai határállomás óta titokban követik. Elmaradt hát almáskor oly forró hangulatú irodalmi-politikai est. A harsány hangú költő szájára szordi- nót tesznek, s csendes, visszhangnélküli marad egész észtországi tartózkodása. A tallinni orosz követség Pikk utca 19. szám alatti helyiségében csak a nagykövetség szovjet tagjaival és ezen kívül néhány észt vendéggel találkozik. Az „Es- mospäev” nevű szűk körben terjesztett burzsoa hetilap 1922. október 30-i szűkszavú híradása emlékezik meg mindössze az estéről: „Nemrégiben Európába történő utazása közben itt tartózkodott az orosz „zseni”, a futurista Majakovszkij, akinek a tiszteletére a helyi orosz követség estét szervezett, amelyen ugyancsak résztvet- tek a meghívottak a mi oldalunkról ...” A megjegyzésben később az állt, hogy Majakovszkij az estélyen a „Proletár költészet” című írásával lépett fel. 1922. október 11-én elhagyta Észtországot, és a német „Rügen” nevű hajóval elindult a tallinni kereskedelmi kikötőből Stettin felé. Szabó István N yomasztó álmom időről időre megismétlődik. Az események mindig egyformák, vagy legalábbis nekem úgy tűnik. ...Külföldön vagyok, turistautazáson. Űtitársaim körülöttem vannak, s bár nem látom őket, szilárd meggyőződésem, hogy léteznek. Á'ombe- li városomban kevés utca van, és ezek az utcák oly váratlanul érnek véget, hogy nem tudom, hová forduljak hová menjek. E bizonytalanság miatt tompán fájni kezd a szívem, azontúl szállodánk nevére sem emlékszem. Amikor hosszas bolyongás után mégis megtalálom ezt a borzalmasan különálló világot, sehogy sem tudok visszaemlékezni szobám számára. Kóborgok a hosszú szállodai folyosókon, kinyi- togatom az ajtókat, de minden szoba ismeretlen. Ügy látszik, mindig tévedek, mert a portás, aki arany- sújtásos egyenruhájában felém jön. egy ku'csot nyújt nekem. Máris jobban érzem magam, nyilván, feleslegesen nyugtalankodtam. Sarkig tárom a szoba ajtaját. De ez nem az én szobám, nem is akarom átlépni a küszöbét. Ezelőtt sohasem voltam itt. sohasem és a bőröndöm sem látom. Érzem, hogy a félelem összeszoritja a torkom. Mintha valamilyen menthetetlenül rámleselkedő veszedelem szomorú előérzete lepne meg. Űtitársaim hol vannak? Hol ta’á'om meg őket? Egyforma folyosókon futok. hívom a portást, aki épn az imént nyomta a kulcsot a kezembe, de 5 sincs sehok Idegenek szólnak hozzám: — A másik szállodába menjen! Ismét a2 utcán vagyok, ahöl nincs egy ismerős pont sem. az utcán, amelv váratlanul megszakad és sehová sem vezet. Va’ahogv mégis megtalálom a szállodát. Mámoros öröm borít el de a szívem... érzem, müven egyenetlenül ver a szívem. Az utcán egy nagy teherautó áll, erre rakják fel a bőröndöket. Űtitársaim nem látom, de ez nem nyugtalanít, mert bőröndjeiket megismerem. — Várjanak egy kicsit! — kiáltom. — Azonnal idehozom a holmim! — Siessen! Indulunk! Nem kérdezem, hová, hisz magam is tudom. haza mennek. Vajon létezik még más út is. azonkívül, amely hazafelé vezet? Megyek a holmimért, hol futok, hol röpülök. De hirtelen valami akadályozza a lépteim. Lábam hatalmas erőfeszítéssel mozdítom előre. A kihalt, szeles utcasarkon sokáig kell a villamosra várnom. Végre, lassan, tántorogva jön egy üres. kék villamos Rajtam kívül senki nem száll fel. Amikor a kocsi már megindul, csak akkor veszem észre kétség- beesetten. hogy ellenkező irányba megyek. Idegeim, mint a megfeszített húrok, különösen, amikor a tenger felett utazom. De legnagvobb csodálkozásomra. a víz nem zavar a lélegzésben. Sokkal félelmetesebb a liftben állni, me’y magasan himbálózik egv élettelen város fölött. A fülke szűkládáia egyetlen drótkötélsínen mozog a levegőben és teliesen világos előttem, mi történik. ha a drótkötél elszakad vaev a fü’ke egvensúlva megbillen. A mélvbe Pillantva, csak a macskakőbnrVpiat végtelen szürkeségé* látom valamilyen rozsdás hidat, de embert sehol. Esztelen félelem ragad magával. Micsoda boldogság, hogv földet érek, és az utolsó pil'anafban elérem a vonatot Julemiszte állomásán. Ez uevanaz a szerelvény, pmellvel húsz évvel ezelőtt tatár területre evakuáltak. Megint a szállodában vagyok, de a szobám számát most is elfelejtettem. Izgatottan nyitogatom a7 pblak nélküli helyiségeket, némelyikben értékes, ódon bútor szunnyad fehér huzat alatt, a többiekben szegényes vaságyak sorakoznak. Minden egyes alkalommal, amikor valamilyen ágyat kiválasztok magamnak a falnál, azt mondjál:, hogy - ez már foglalt, vagy ismeretlen férfi alszik ott. Háttal fordul felém, így nem sikerül megtudnom, milyen az arca. Kitartóan keresem a bőröndöm. mór megint eszembe jutott, és amikor a végié en folyosón kitárok egy ajtót, végre megpillantom. Holmim rég feledésbe merült darabjai most ismét kikelnek az emlékek sírjából: apám ecsetjei, a pasztell- krétás doboz, a bojtos sápivá, melyet mindig felvett, ha festett; régi kabátjaim, a korcsolyacipők, egy ismeretlen kristály (nekem ilyen soha életemben nem vo:t), és néhány kerámia, ezeket mintha becstelen úton szereztem volna, a megszállás idején, a képzőművészeti iskola gyűjteményéből. Nagyon félek, hogy ez napfényre derül, és tanárom megismeri az iskola tulajdonát. Bár semmit nem mond nekem, mégis úgy rémlik, tekintetében ott búj7 kál a kételkedés. Végül a szoba már olyan kopár, mintha elkö töztek volna belőle. Semmilyen hozzám tartozó tárggyal nem voltam igazságtalan, egyiket sem tudtam szívtelenül eldobni ebben a vigasz nélküli egyedüllétben. Hisz nem téphetem ki őket magamból, hozzám tartoznak, az életemhez. S amikor ismét a téren vagyok. a teherautónak már nyoma veszett. Arcom tenyerembe rejtem és üvö tök. Itthagvták engem. Olyan érzésem támad, mintha sza- kádék fe’ett lebegnék. Mindaz. amit szerettem, többé nem létezik számomra. Taxit keresnék, hogy utánuk rohanjak, de üres a taxiállomás. Egy férfihez fordulok, aki a b'röndöket rakta fel az imént. — Elutaztak? — Csupán néhány perce. — A férjem is? — Igen. — Hogy tudta megtenni? Régen soha nem történt ilyen. Mindig várt engem. É lesen ellököm a simogató kezet. Felébredtem. De a dermedtség nem múlik el, még az álom hatalmában va- gvok és hangúm telve van szemrehányással. s a köny- nvek keserű ízével amikor azt mond um: — Hngv hívhattál en- ffum elvedül ilyen szörnyű helvzetben. Fordította: Baláss És® ALEX KÜTT: PARKBAN ULLI PROUT: Szörnyű álom
