Szolnok Megyei Néplap, 1973. január (24. évfolyam, 1-25. szám)

1973-01-14 / 11. szám

1973. január 14. SZOLNOK MFGVEI NÉPLAP 7 MEGGYES LÁSZLÓ: TISZA MEZEI A\DliAS: Lánchíd Ez Magyarország közepe, itt ez a híd a láncokon, ahogy megtartva terheit a folyókon át ível a híd, mintha Budapest tengelye láthatatlanul függene vonalba, pontba zárva, úgy rejti függőségeit: a szolgait, az istenit asszonyi karcsúsága. Mintha Hetéra lenne 6, világ előtt a vetkező, kigyúlhat sornyi lámpa — Takarja szökkenése még, milyen roppantó nyomaték fogódzik derekába. Feszül, feszit az egy-idom, sorsomban is hidam, húgom. Két part között és kétféle, mégis megtartva terheit, itt ez a híd a láncokon. SASS ERVIN: Kétszer öt sor i öt óránk van még inkább ne szólj csak hagyd itt a mosolyod drága öt óránk van még az örökkévalóságra harsog a part gyöngyöket szűr as ég szitáján Te ott emitt meg én fél ország közöttünk és hét ország remény GLEB GORBOVSZKIJ: Utazás Ne haragudj. Nézz ki az ablákons sötét van. Az udvar tengerfenék lett. Ablakok szemgödre tátog vakon. Mi most hajón szántjuk a messzeséget. Ü szunk új városokba, máshova... Heverj, tűnődj... Csillagok tündökölnek. Te olyan furcsa vagy: nem sírsz soha. Sírj hát! Néha megváltanak a könnyek. Nézd. virágot is hoztam. Hajnalig meghalnak a szegény, bolond virágok, Énbennem ma egész nap csend lakik, mert láttam a gyermekszomorúságot. De te, kicsim, ne horgászd a fejed! Hajónk suhan. Védelmez ölelésem. Fogóddz belém. Én itt vagyok veled. Partot érünk a vad hullámverésben. SZILVA KAPUTIKJAN: Feltételes tu egállő Mind ódon könyvlapok, ügy zizegnek a fák. Tolsztoi vén erdeje, fenséges, vad, magányos. Balzsamot hint reám a hűvös, zöld világ, messze az ördögi, az oszevetett város. Megyek, nehéz az űt, óim osan lépkedek a te vidékeden, ó Karenina Anna! Koloncnehéz szívem botlasztja léptemet, vagy a te hajdani bánatod üszke-hamva? Fájdalmas áldozat, Anna!... Mi haszna volt? Azer,, töretted szét büszke fejed a fémen, hogv esendő szívünk, ez a szegény bolond, vergődjön csak tovább, füstölgő szenvedélyben? Megint — a szűk világ, egysejtű ösztönök, megint — a férfi: ész, akarat, vágtató ló, megin* — a női szív, az oktalan örök szeretetszomjazó, láb alatt hánykolódó, s megint — az állomás, sínek ollóival, kísért" telefon, úton-útfélen ránk les, eleg egv mozdulat — valahol felrivalL és beleszól egy hang. mosolygó-győzedelmes ... Tanít, meg Anna hát — inkább a sínre hullni, semmist győztes tóé megadom leborulni! Huh István versei Vállalom Még egy menetet Lehet csavarni rajtam Még egy zsák. Elfér vállamon! Még megyek, ha kell,;; S a harcba® A halált magamra vállalom! Mit tudod te Mit érted te A lábnyomokat őrző Utcák álmait Mit tudod te Mit gondol rólad Az út Mikor arcára köpsa Mit tudod te Mit gondol Á segédmunkás A hat éjszakáról! Vérzik Megcsikartál vérzik De oda-se nézss Figyeld hogy felkapom Ami »ehég Hoppiá látod l&m Erős vagydk Remegnék tőlem A csillagok á táska A kenyér hátán Szalonna fekszik A táskám éj Szép szürke A zipp-zár jőlzár S nem láthat bele Senki a buszon Ki vagy Elindultál Hogy minden áron Célba elsőnek érkezz Az akarat kutyája Harapta inad De elzuhantál A végső akadályon S így nem tudta meg Senki hogy ki vagy o o Önmagam Az értéke hét általános Arca sovány foga hiányos Haja sötét szeme világos Fizetése kétezer alatt Életére a halál a kamat Kereső Az ég felé emelj arcát Senkire nem eme! kalapot Szegényt bolodnak tartják Pedi? c=aV keresi Az égen a napot Sándor Kálmán: A 129913-as volt fogoly meséli — Ezt írtam — mondta Alexej Burkov szovjet pol­gár szerényen. Leült az ágyam szélére s kibontott egy negyed ív barna cso­magolópapírt. Odakünn esett a hó. A homályos sarokban volt egy külön ágy, azon két ember haldokolt. a válluk összeért: egy olasz főhadnagy és egy albán paraszt. Vékony cu­korspárgára fűzött halotti lábszámukat mór elő is ké­szítette a buzgó német ír­nok. A teremben szerteszét a kopasz fejek úgy világí­tottak, akár a hold ezüstje, mert bennünket gondosab­ban nyírfák akkoriban, mint bármiféle értékes birkát. Hetenként nullás géppel. Nevünk nem volt, csak számunk, és színes három­szögből varrt jelzés a csí­kos fogolyruha bal oldalán. A politikaiak vörös három­szöget viseltek bal mellü­kön, a vallási szekták hí­vei feketét, a közveszélyes munkakerülők barnát a ho- moszekszuálisok lilát, a zsi­dók vörös és sárga három­szögekből alkotott „Dávid- pajzsát”, a német hivatásos bűnözök zöld háromszögek Ebben a rendezett német világegyetemben a politi­kaiak és a zsidók úgyneve­zett „N. N.-foglyok” voltak, élőhalottak. Az egész föld­gömbön rajtuk kívül senki sem tudta, hogy ők szer mély sezrint élnek még. Dachau koncentrációs tá­borában történt ez, a 13-as számú kórházbarakkban, 1.945 februárjának közepe táján. Az amerikaiak lábhoz tett fegyverrel várakoztak a Rajna bal oldalán: kelet felől T 34-esek és „Katyu- sák” törtek a Birodalom szí­ve felé. Alexej Burkov fiatal volt, pirospozsgás, # középtermetű és tagbaszakadt A tréfás fasiszta gyilkosok, neki meghagyták szép szőke ha­ját — csupán középen nyír­tak bele nullás géppel egy széles sávot, amit gyöngéd német gúnnyal „tetősétány- nak” becéztek. A szovjet emberek külön megbélyegző jele volt ez. ök voltak a veszélyes példa a mi szá­munkra, a bélyegesek, a „bolsevisták”. Soha le nem mondtak a szökés gondola­táról, nem volt olyan nap, hogy egy-egy szovjet fo­golynak nyoma ae veszett volna. Körös-körül magas kőfa­lak és fényszőrós géppuska­tornyok. Beljebb magas drótsövény, amelyben . ma­gasfeszültségű elektromos áram keringett. Az elfogott szökevények kötélen lógó testét az akasztófa felkapott zsámolyaival verték a tün­döklő csizxnájú, kölnivíztől illatos német tisztek; Én nem tudtam a Rosz- tovből elhurcolt Burkovról, hogy költő. Automechani- kusnak mondotta magát, azonban értett a harisnya­stoppoláshoz, tetűírtáshoz, fafaragáshoz és betegápolás­hoz is. Aznap délelőtt rná- sodmagával felsikálta a ter­met. melyben— háromeme­letesen egymás fölé rakott szűk faágyakban — száz­negyvenen döglődtünk. Ki­vitte a mosdóba az aznap reggeli hullákat: egy kom­munista osztrák hírlapírót, egy Weremaeus nevű hol­land tengerésztisztet, és egy lengyel zsidó nadrágsza- bócskát. Tisztára súrolta az ötveniiteres ételtartályokat. Tiszta gatyákat osztogatott szét teljes pártatlansággal az arra legjobban rászoru­lóknak. Azután tetőtől tal­pig megmosdott jéghideg vízben, jóízűen megreggeliz­te az előző estéről maradt két liter hideg marharépa- levest. Végül leült az ágyam szélére. — írtam ma délelőtt! —» mondta tört németséggel. —• Aufpassén! — s félénken mosolygott. A szakadatlan súrolástól, sikálástól, moste gátastól kivörösödött és megrepedezett bőrű, tömpe ujjaival szétbontotta az ősz* szehajtogatott foltos, barna csomagolópapírt Szeretettel kisimította, körülpislogott. És olvasni kezdte írásművét, Én nem tudok oroszul. Én már a címét sem értettem. Arról akarok most beszélni, hogyan értettem meg még­is a verset Az ágyamon, a költőn kívül hárman ültek. Egy barátságos arab, aki semmiféle európai nyelven nem tudott nhég a taglejté­sei is fordítva voltak értel­mezhetők, különben olása­ként tartották nyilván. Egy Langer nevű morva szabó­mester: ez időnként azt ál­lította magáról, hogy ő köz- gazdasági egyetemi magán­tanár. A harmadik egy min­dig izgatott belga volt A fejünk fölött levő harmadik emeleti ágyról Paul, a csontváz-sovány ságú francia fiú nyújtogatta a nyakát Mellettem a féllábú Alek- szandr Mihajlovies M. fe­küdt Az idős bjelorussziai férfit mi parasztembernek néztük: felszabadulás után rájöttünk, hogy tüzéralezre­des. Az ö ágyán is hárman ültek, egy sárga arcú idős görög, ezenkívül Naseanu. a farkasbélű. köpcös román, ez fadarabokat rágcsált éh­ségében, végül itt volt Gris- ka, egy mindig vigyorgő, vézna mongol, ő vért köpött, s a vécében éppen aznap reggel cigarettázáson érték. Ez — mindannyian tudtuk, valószínűleg a halálát jelen­tette, azt hogy még aznap délután büntetésből átvi­szik a kórházból a munka­blokkba. Előreláthatólag a 23-asba vagy a 25-ösbe, ahonnan a februári napok­ban magas kazlakba rakott tífuszhalottakat vitt el min­den reggel a foglyok vontat­ta gumikerekű nagy stráf- kocsi. Erről az ügyről sze­mérmesen most nem beszél­tünk. Griska sem. 5 vigyor­gott. Fritz, a zöld parolis szobaparancsnok, egy rabló- gyilkosságért táborba került danzingi német a központi kórház barakkba ment, az áthelyezendők névsorával. Odakünn esett a hó. Mi hallgattunk. A vers hosszú volt Burkov teljesen tele­írta a negyed ív csomagoló­papírt. Hangja kissé reme­gett olvasás közben. A mor­va Langer és a szovjet pol­gárok a takarót nézték le­hajtott fejjel. Mi többiek a hosszú-hosszú versből egyet­len szót sem értettünk. Ml volt a mi orosz szókincsünk ott a táborban? A kenyeret tudtuk, a csajkát tudtuk, a gatyát és a halált. Ezekkel volt dolgunk. Ekkor egy szót olvasott Burkov. Hangja nem resz­ketett. Mély volt Ezt a szót mindannyian értettük. Egy férfi neve volt. Felemeltük a fejünket Burkov befejezte a felol­vasást, elhallgatott. Csönd­ben voltunk. — Értettétek? — kérdezte végül. Mi nem szóltunk. Ml Csak bólintottunk hátunk lúdbő- rös volt és komolyan néz­tük az arab arcát. Griska^ a mongol sírni kezdett, so­vány, földszínű arcán két oldalt peregtek « könnyek. Erről az egyetlen íróról akartam én most vallant Erről a szóról, amit ott a mocsokban, az embertelen­ségben, ® fasiszta éjszaká­ban és ködben valameny- nyien jól megértettünk. A görög, az arab, a francia fiú, a magyar, a mongoj: ezt értettük belőle: szabad­ság! Szégyellem, máig sem tut-- dók oroszul. A barna cso­magolópapírra írt, hosszú, idegennyelvű vers zengését azonban nem akarom elfe­lejteni. ...Egyébként aznap dél­után egy lengyel fogolytól,, aki az egyik SS-gyilkos szo­bájában járt takarítani, e ott titokban rádiót Is hall­gathatott megtudtam, hogy a Vörös Hadsereg felszabad dította Budapest városát •ár Sándor Kálmán ma het­venéves. A Nyugat a Nép­szava és a Pesti Napló kö­zölte elbeszéléseit A har­mincas években két regényt írt (Ártatlanok, A legsová“ nyabb tehén esztendeje), 1941-ben jelent meg Kórház az őserdőben című regénye. 1944-ben Dachauba depor­tálták. Külföldi gyógykeze­lés után 1946-ban tért haza. Egymás után jelennek meg kötetei (Tolvajok kertje, Szégyenfa). A harag napja című drámájából film is készült. 1951-ben József At* tila-díjjal, 1953-ban Kos- suth-díjjal tüntették ki. Mű­vei cseh. észt francia, len­gyel német, orosz, romára és szlovák nyelven is meg­jelentek,

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents