Szolnok Megyei Néplap, 1972. december (23. évfolyam, 283-307. szám)
1972-12-10 / 291. szám
A szerencsés ember Ha Kemenesi t>. Kázmért valami balszerencse érte, könnyen megvígasztalódott, sőt általában sikerült bebeszélnie önmagának, hogy tulajdonképpen szerencsés volt, mert... Kemenesi szerencsésnek érezte magát akkor is, amikor egy alagsori poros irattárba helyezték át. Alacsonyabb beosztásba került ugvan, de a fieztését nem szállították le. Ez a harmincas évek elején történt, a bélistázások idején, amikor mindenki attól félt, hogy elsején elbocsátják. Azután Kemenesit is elérte a bélistások sorsa. Amikor állását elvesztette nem esett kétségbe. Jóleső érzéssel számolta össze megtakarított pénzét. „Milyen szerencsém van — gondolta —. hogy takarékoskodtam, most hónapokig nem lesz gondom a megélhetésre.” A hórumok gyorsan elmúltak és Kemenesi ismét elmondhatta magáról, hogy szerencsés ember, mert sűrű pelyhekben esett a hó és felvették hólapátoló munkásnak. Másnap, amikor kinézett az ablakon, boldogan sóhajtott fel: ismét mehetett lapátolni. Egy idő múlva végre álláshoz jutott. Űj munkahelyén. a szállítmányozási irodában sokat kellett dolgoznia. néha napi tizenkét órát is. de túlóradíjat nem fizettek. Még késő délután sem merte senki abbahagyni a munkát, féltek a főnöktől, akinek este hét, félnyolc felé az volt a szokása, hogy kiállt az ajtóba és leste, ki mer ilyen korán hazamenni? Az ebédidő szigorúan csal» huszonöt perc volt. Legtöbben szendvicseket hoztak magukkal. Sümegi azonban* aki ugyanabban a szobában dolgozott, mint Kemenesi, nem félt a főnöktől, ő hazament ebédelni és egytől háromig távol volt. — Te is hazamehetnél — biztatta Kemenesit —. hiszen a főnök egytől háromig soha sincs itt, tehát nem tudthatja meg, hogy ki mennyit tartózkodik távol. — Sohasem lehet tudni, hogy mikor toppan be, nem merek hazamenni — válaszolta Kemenesi. Sümegi másnap ismét megpróbálta rábeszélni kollégáját. — Ne légy pipogya! Menj haza! — Rendben van, holnap megpróbálom. Képzelemt hogy .meglepődik majd a feleségem. ha délben beállítok és az estére eltett vacsorát délben fogyasztom el. — Örülök, hogy végre megjött az eszed. — Csak ne legyen baj. Ha megtudja a főnök, repülök. És hol kapok manapság másik állást? — Ne félj, én hónapok óta otthon ebédelek, mialatt ti vajas kenyeret majszoltok. Eljött a másnap. Kemenesi dobogó szível indult haza. A villamosmegállónál körülnézett, nem jár-e • véletlenül arrafelé a főnök? Amikor belépett a laká-. sába, és üdvözölni akarta a feleségét, egy idegen férfikalapot pillantott meg a fogason. „Ki lehet itt?” — töprengett és befelé indult. A küszöbön megtorpant. Ismerős hangot hallott, a főnöke hangját. Aztán a felesége kacagását hallotta. Kemenesi elsápadt és halkan, lábujjhegyen visszament az előszobába, zajtalanul kinyitotta a folyosó ajtaját és visszaindult az irodába. Sümegi persze még nem volt ott. Amikor néhány perccel három előtt visszaérkezett, megkérdezte kollégáját: — Na ugye simán ment minden? Hidd el. már régen hazamehettél volna ebédelni te is! — Nagy szerencsém volt — válaszolta halkan Kemenesi. — Ha nem vigyázok, a főnök észrevette volna, hogy ebédidő alatt otthon tartózkodom. Palásti László Kirándulás Egyik hazánkfia autótúrára indul. Párizsban már várja a barátja. Beülnek a kocsiba, és a jó barát sorban bemondja a nevezetességeket: — Eg az Operaház. Itt van az Étoile. Ez itt a Montmartre. Egyszerre koromsötét lesz. A vendég megkérdi: — Hát most hol vagyunk? — Egy autóbusz alatt. Optimizmus [Hl Milyen hideg az ujjad, ma, drágám... (A Wochenpresse-ből) f Égi komfort (A Paris Match-ból) Mai mese > — Mi az, Szendi, miért nem húztál cipőt? — A druszámat utánozom a Sandie Shawt...
