Szolnok Megyei Néplap, 1972. december (23. évfolyam, 283-307. szám)

1972-12-03 / 285. szám

6 SZOLNOK MEGYEI NÉPLAP 1973. december Csingiz Ajtmatov: A KATONA FIA Moziban látta először az apját, ötéves korában. Abban a nagy, fehér bir­­kahodályban történt, ahol a birkákat szokták nyírni. Anyjával többször járt már itt Anyja, Gzsejengul, tu­lajdonképpen a szovhoz pos­tahivatalában dolgozott, de nyírás idején eljárt ide se­gíteni, teljesítménybérben, egész jól keresett ilyenkor. A, pénzre pedig nagy szüksé­ge volt a katona-özvegynek — minden kopejka jól jött Ha kicsi volt is a család — 6 és a fia, — fa kellett téli­re, lisztet kellett venni, gon­doskodni ruháról és cipő­ről. És mivel senki nem akadt, aki otthon vigyázott volna a fiára, magával hozta ide, ahol naphosszat futkoshatott, a nyírók, a juhászok és a bozontos pásztorkutyák kö­zött. Ő volt az első, aki észre­vette, hogy a vándorrr.ocd kocsija begördül az udvarra. Futott is ,az örömhírrel. — Itt van a mozi! Megjött a mozi! Az előadás munka után kezdődött, amikor besptéte­­dett. A film a háborúról szólt. A fehér lenvásznon, amely két oszlop közé volt kifeszítve, megkezdődött a csata; lövések dördültek, ra­kéták röpültek fütyülve, a sötétséget felszaggatta és a földön lapuló felderítőket nappala fénybe borította. Amikor a rakéták kihuny­tak, a felderítők ismét előre rohantak és a géppuskák fel­ugattak a sötétben. A fiú lélegzete is elakadt. Hátul egy gyapjúbálán ült az anyjával, bár legszíve­sebben az első sorban ült volna, jáfcszópajtásaivtd. De anyja magához vonta és a térdére ültette. A vetítőgép surrogott, folyt a háború. A közönség feszül­ten figyelt. Anyja olykor felsóhaj tott, aztán összerez­zent , és szorosan magához szorította, mintha a páncélos rájuk célozna. A fiú mégsem félt, sőt, szinte komikusnak tartotta, ahogyan, az ellenség katonái felbuktak. — amikor pedig a sajátjaik estek él. arra gondolt, hogy mindjárt is­mét fölkelnek. Egyébként is, a háborúban az emberek olyan érdekesen esnek el. Amikor háborúsdit játszanak, 6 is szokott elesni, futás köz­ben, mintha elgáncsolnák. Az is fáj, de nem baj, és a kék foltokat is elfelejti. De a katonák, amikor elesnek, sötét, mozdulatlan ha­lomként, ott maradnak a földön fekve. A háború folyt tovább. A vetítőgép zúgott. Most a tüzéreket lehetett látni. A golyózápor a robbanások és füstgomoly között vontatták felfelé a dombra a páncél­törőt. Előrenyomulásukban ós egész mozgásukban volt valami, ami a büszke­ségtől és a fájdalomtól meg­dobogtatja a szívet. A tüzérek heten vol­taic, ruhájuk szin­te füstölt. Egyikő­jük nem is orosz típus volt. A fiú fel se figyelt volna rá, ha az anyja nem súgja a fülébe: — Nézd, az ott az apád! Ettől kezdve az egész film csak az apja miatt pergett, aki egész fiatal volt, mint a szovhoz! legények. Nem túl magas, élénk tekintetű, a sártól és a füsttől fekete arccal. Miközben az ágyú kerekének feszült, valakinek hátra kiáll tott: „Gránátokat, gyorsan!” Hangja újabb rob­banás dörejébe veszett eL ss Mama, ő az én, apám? — kérdezte Avalbek. — Igen, az apád. De ma­radj csendben... Miért is füllentett? Miért? Talán véletlenül, megfonto­latlanul, csak, mert a fér­jére gondolt, ö azonban, a kis tökfilkó, persze, elhitte. És örült neki! Ez a váratlan, soha nem ismert öröm egé­szen megzavarta, és gyermeki büszkeséggel nézte az apját, a katonát. Nem csúfolhatják többé a gyerekek, hogy neki nincs apja. Most láthatják! És a pásztorok is, akik nem képesek megismerni és min­dig megkérdik tőle: „No, dzsigit, hogy is hívnak.., ?” Máskor suttogva beszélnek az apja emlékéről, mesélték, hogy 'egészen fiatalon került ki a frontra, és már csak ke­vesen emlékeznek rá. És jó az, hogy fia van; annyian elmentek, akiknek a nevét senki nem viseli. És most, ettől a pillanat­tól, neki is van apja. Való­ban hasonlított is ahhoz a háborús fényképen látható fiatal katonához, tábori sap­kában, ami otthon a falra volt felakasztva. De most már más szemmel nézte az apját a filmen. És mintha az apja is nézné onnan őt. Most már a film nem szó­rakoztatta, nem volt nevet­séges, ahogyan az emberek elestek. A háború komoly lett, kegyetlen és rettenetes. És félteni kezdte az embei*t a filmen, akit most már mindvégig hiányolni fog. A vetítőgép zümmögött, a háború folyt tovább. Élőiről páncélosok közeledtek. Egy­re közelebb nyomultak a ta­lajt széttaposva, közben tü­zeltek. A tüzérek ágyújuk­kal kínlódtak, vonszolták fel a dombra. „Gyorsan, apa! Jönnek a tankok!” — kiál­tott feL Végre feljutottak az ágyúk, egy mo­gyoróbokor mögé húzódtak és onnan lőtték a harckocsikat. Azok vi­szonozták a tüzet. Egyre nőtt a félelme. Ügy látta, mintha ő maga is az apja mellett lenne, a háború füzében. Fel-felugrott az anyja térdén, amikor a páncélosok közül valame­lyik kigyulladt. Amikor pe­dig a saját katonák estek el, összébb húzta magát, az anyja sírt, arca nedves volt. A vetítőgép zizegett, a háború folyt tovább. A harc újabb erővel lángolt fel. A páncélosok egyre közelebb jöttek. Az apja a löveg mögött valamit beleordított a tábori telefonba, de a zaj miatt nem lehetett érteni. Megint elesett egy katona az ágyú mellett, megpró­bált felállni, de visszazu­hant a földre, amely elfe­ketedett a vérétől. Most már csak ketten voltak; az apja és egy má­sik katona. Leadtak egy lö­vést, aztán még kettőt egy­más után. A páncélosok azonban támadtak; egy lö­vedék közvetlenül az ágyú mellett csapódott be, lán­gok csaptak fel, aztán sötét lett. Most már csak egy ember emelkedett fel, az apja. Az ágyúhoz kúszik, tölt, és céloz... Ez volt az utolsó lövés. Üjabb robba­nás, és amikor tisztul a kép, az ágyú meggörbült csővel borul fel. De az apja még éL Lassan felemelkedik, el­­rongyolódott ruhában, a harckocsival szemben. A kezében kézigránát. Össze­szedi utolsó erejét, kihúzza a gránátot, arcán gyűlölet és fájdalom. Az anyja olyan erősen szorította a kezét, hogy szinte levegőért kapkodott. Szeretett volna odaszaladni az apjához, de egy hosszú sorozat csattant a páncélos tornyából és ekkor az apja, mint egy kidöntött fa, a földre zuhant. Még meg­fordult, megpróbált feláll­ni, de visszaesett és úgy maradt, széttárt karral. A készülék leállt, a há­borúnak vége lett. Ez volt a2 első rész vége. A gépész felkapcsolta a villanyt, hogy betekercselje a második részi. Az emberek hunyo­rogtak és lassan visszatér­tek a filmből, a háborúból, a valóságba. A fiú is leug­rott a báláról és büszkén kiabálta: — Fiúk, ez vol az apám! Láttátok, megölték az apá­mat! Nem értették, miért kiabál. De ő újjongva fu­tott a vetítővászonhoz, ahol az első sorban a barátai ültek, akiknek a vélemé­nye nagyon fontos volt. Különös csend támadt. Az emberek nem tudták megérteni a gyermek örö­mét, aki soha ezelőtt nem látta az apját. Nem tudták, mi történt. Hallgattak, megvonták a vállukat. A gépész leejtette az üres filmkazettát. De ő, az ele­sett katona fia, egyre kia­bálta: — Láttátok, ő volt az apáin! Lelőtték! Nem értette, hogy a többiek miért hall­gatnak, miért nem örülnek vele és miért nem olyan büszkék az ap­jára, mint ő. Valaki rá is szólt: — Hallgass! Nem mond­hatsz ilyet! Egy másik ellenkezett. — Miért ne? His^n az apja valóban elesett a fron­ton! Az egyik szomszéd kis­fiú mondta meg az igazat: — Ő nem a te apád. csak egy színész. Kérdezd meg a gépészt! A felnőttek ném akarták megfosztani a fiút ettől a keserű és szép illúziótói. A gépész is hallgatott. Gépé­be bújva úgy tett, mintha nagyon fontos dolga volna. A fiú nem csillapodott. — De az én apám! Az enyém! Ö volt, a gránáttal! Ö esett el! És levágta magát a vetí­tővászon előtt a földre és ott feküdt széttárt karokkal, mint előbb az apja. A nézők most már felne­vettek, aztán elhallgattak. Látták, hogy az asszony odamegy a fiához, szomo­rúan, könnyes szemmel, és felemeli a földről. — Menjünk haza, kisfi­f iám... ö volt a te apád. Ahold már maga­san fent járt. Messziről fehérlet­tek a hegycsúcsok és a fiú életében most először érezte a veszteség szomorúságát. Szinte mérhetetlen fájda­lommal gondolt megölt ap­jára. Átölelte az anyja nya­kát' és együtt sírtak. De hallgattak mindketten. Ösz­­szeszorította az öklét és nyelte a könnyeit. Nem tudta, hogy az apja, aki a háborúban rég ele­sett, e pillanattól kezdett benne élni. Fordította; Autalfy István SZENTI ERNŐ RAJZA ÚJ KÖNYVEK Ü Ulti ■■■■■■■■■■■■ Law and Order — tör­vény és rend, magyarosab­ban,: törvényes rend. Jelszó, jól hangzik. Főként abban az országban, ahol világviszony­latban legnagyobb a bűnö­zés; Amerikában. A Kos­suth Könyvkiadó újdonsá­gának szerzője, aki e témát feldolgozta. nem kisebb személyiség, mint Ramsey Clark. 19gl-től az Egyesült Államok igazságügy minisz­tériumának egyik vezető tisztviselője, majd 1966-tól e tárca tulajdonosa, egészen 1969-ig. Munkája széleskö­rű, a bűnözés, az igazság­szolgáltatás minden fő te­rületére kiterjedő elemzés, bár Clark polgári liberális szemléletének korlátái is így például a forradalmi erőszak és a bűnözési erő­szak azonos megítélése, a társadalmi berendezkedésből következő alapokok megje­lölésének elkerülése — ész­­revehetőek. A Bűnözés Ame­rikában címmel megjelent tr.fi átfogó képet ad arról az országról — á szerző szavaival élve — „amely­ben az erőszak uralkodik a félelem fölött, a szabadság romjain”. Átfogó kép fölrajzolására törekszik a kiadó másik új­donságának írója. Erdős Ti­bor is. mégpedig napjaink egyik legtöbbet vitatott fo­galmáról, a gazdasági növe­kedésről. Könyve — Gazda­sági növekedés a fejlett tő­kés országokban — nem­csak tényekben, adatokban, hanem gondolatokban, elem­zésekben is bővelkedik. Ma­gának a fogalomnak a tisz­tázása után sorra bonckés alá helyezi a különböző té­nyezőket — a beruházási hányadot, a< termelési szer­kezet változását, a munka­erő szakmai fölkészültségé­nek szerepét, több más mel­lett, — majd azokat az egyes országok esetében szintén vizsgálja. Világos gondolatmeneté, elemzései­nek logikája a témában ke­vésbé járatos olvasó számá­ra is lehetővé teszi az eli­gazodást a gazdasági növe­kedés bonyolult folyamatáé­ban. Második, átdolgozott és bővített kiadásban vehetjük kézbe — ugyancsak a Kos­suth újdonságaként — az Esztétikai kislexikont. Az 1969-es első kiadás nemzet­közileg is úttörő munka volt, annak minden erényé­vel és hibájával. Előbbieket gazdagítani, utóbbiakat csökkenteni igyekeztek a szerkesztők, elsősorban az­zal, hogy nagy mértékben bővítették a szócikkek szá­mát — így például a ma­gyar esztétikatörténet téma­köréből —, jelentős átdolgo­zásokat hajtottak végre, s ugyanakkor fölhasználták a kutatások és friss szakta­nulmányok legújabb ered­ményeit. A módszertanilag s kezelhetőség szempontjá­ból js korszerűsített munka szerkesztői Szerdahelyi Ist­ván és Zoltai Dénes. ZELK ZOLTÁN: RÉGIMÓDI Istenem be szépet alkotál — milyen szépek lányaid, a fák, kőmellü fiaid, a hegyek, gyíkfutású riadt csermelyek, hómezőid, hómezőkön a szarkák, varjak szirmos lábnyoma, meg a rigó, sárga, s fekete, a cinke ha feje fekete, V s az a másik, az a kékfejű, meg a pucér nyakú keselyű, s ők is, az ártatlan gyilkosok, sasok, vércsék, héják karvalyok, még a tövisszúró gébics is, s a tulipán, s a szamártövis, hát még a csillagszívű kutyák, macskák, őzek, tevék, impalák, és a hal ha tóból fölbukik, vizet unván ha napfényt iszik, tücskök aranycérna szava és papcsúfoló békabrekegés, s be szépek fürtös záporaid, villámlobbantó kanócaid, felhős eged, én mennyezetem —: mi dolgom hát a Holdon nekem? Barbinek Péter: HGP6H, szemiíonnLBon Tavaszbaszakadt álmaim szétrebbentették a jégcsapok rohanva dobogó vággyal elmémbe hasít a hiány csillog a szó százezer aranymosolyú fűszál titkokat súg. Megfagyott Piros virágokat rajzolsz és nem is sejted, hogy magad is egy piros virág vagy. Az emlékek prizmáján keresztül. A Duna zöldesen csillog, az alkony fütyölve borul a csendre s mint sebészkés hasít a valóság szívembe. Talán várom hogy egyszer 'szétessen minden hogy majd újat építhessek. Havas reggelek őszinte józanságát várom, üvegbefagyott ágak fekete tüzet Melengetem magamban léted e sorsoműző-gondolat dühét. V Kóbor madarak voltunk valahány an. Sasok. De éles reszelőjével a világ kakaduvá varázsolt. Varga Rudolf: 4 KÖLTŐ A költő olyan léghajós, ki fölszáll szülőföldestül, mindenestül de ha kell kosarából nehezékül kidobja feleségét, hat gyerekét, szerelmi levelezésével és írógépét, könyveit és fényképeit, fogkeféjét, műfogsorát, sorrendjeit ha van neki és nyakkendőjét székestül és diplomáját, ha van neki és kétkedéseit, gyűlöletét szivének homokzsákjait, csak azért, hogy égbe vigye egy hajó. A költő olyan léghajós ki ismeri a magasság mélységét de ha kell kiugrik maga is, olyan léghajós a költő, ki lehetne paraszt, idegenlégiós és tengeralattjáróé ís.„

Next

/
Thumbnails
Contents