Szolnok Megyei Néplap, 1972. november (23. évfolyam, 258-282. szám)
1972-11-06 / 263. szám
4 SZOLNOK MEGYEI NÉPLAP 1972. november 6. /fft<h> j Uofyt élek" Egy több tízeezr lakosú városban észre sem venni, ha eggyel szaporodik a lakosság száma. Nem tűnt fel még 1946 tavaszán sem (pedig akkor számba vettünk minden ismerőst, hogy de jó. ő is életben maradt), amikor egy idős ember beköltözött az egyik városszéli házba, bérlőként. A szomszédok egy ideig találgatták: honnét jött? Ki lehet? A háború azonban túl sok fájdalmat okozott, eleget ahhoz, hogy közömbösekké váljanak, hogy ne sokat törődjenek az idegennel. Itt van, él, dolgozik és kész. Elég volt mindenkinek a maga életét rendbe tenni. Teltek az évek, az utcában lakók megszokták, hogy az öreg G. egyedül él. Néha elutazott, valahová, de hozzá csak ritkán érkezett látogató. „Pedig jó ember az öreg" mondták maguk közt a szomszédasszonyok. Kom- mendáltak is derék feleségnek valót, de az öreg csak mosolygott: nem neki való a házasság... És most tessék, kiderült, hogy családja van. Biztosan igaz, ő maga mondta. Egyik nyári este, újság- olvasás közben, egy hirdetésen akadt meg a szeme az idős embernek: „G. Miklós, aki 1938-ban született a Szovjetunióban. Z. községben, keresi apját, G. Lászlót, vagy annak testvéreit...” Becsukta a Családi lapot, letette, aztán percekig ült mozdulatlanul! Lehetséges lenne? Nem haltak meg?! Amikor úgy érezte van elég ereje, tollat, papírt vett elő és levelet írt a Vöröskereszt kereső szolgálatának: „Kedves elvtársak! Az én nevem olvastam, amikor azt írták G. Miklós keresi apját, G. Lászlót. Én vagyok az, aki 1941-ben elvesztettem a családomat a Szovjetunióban... kérem értesítsék a fiamat, hogy élek..." — Az én életem kész regény — mesélte az öreg —• Amikor az első világháborúban kikerültem az orosz frontra, Irkutszkban ért a forradalom. Itthon gyári munkásként dolgoztam, inkább éreztem, mint értettem akkor, miért lázadt fel a cári önkény ellen az orosz munkás. Tagja lettem a Vörös Gárdának, harcoltam, megsebesültem. Amikor felgyógyultam beléptem a Vörös Hadseregbe és harcoltam a fehérek, Kolcsak és Vrangel ellen. Később Krasznodárba kerültem, iskolára. majd 1921-ben egy hadifogoly transzporttal hazaküldtek az elvtársak Magyarországra. Nem jutottam messzire. Valaki feljelentett és még a határon letartóztattak. Hadbíróság elé állítottak, halálra ítéltek, de az ítéletet később életfogytiglani fegyházra változtatták. Amikor a börtönből a fegyházba szállítottak, sikerült megszöknöm. Bújkál- tam, igyekeztem vissza Oroszországba Kint aztán mozdonyvezető lettem. Megismerkedtem egy lánnyal. Megszerettem, feleségül vettem, gyermekeink születtek. Azt hittem ott fogok meghalni is, de az élet mást tartogatott a számomra. Kitört a második világháború. És 1941-ben engem Távol- Keletre vittek. Tudja, nehéz idők voltak azok. Amikor vége lett a háborúnak, kerestem a családom, de a falut, ahol laktunk, porig lerombolták, nem találtam meg senkit sem Az elvtársak akkor azt tanácsolták: jöjjek haza, szükség lesz rám itthon. Így tértem haza 1946- ban. A szüleim már meghaltak, testvéreim az ország különböző vidékén élnek. Nem tudtam újra családot alapítani, túlságosan fájt a feleségem, a gyerekeim elvesztése... pedig, látja, nem haltak meg. De rám talált a fiam Itt van az első levele, amit nekem írt, olvas- 'sa el... Kockás levélpapíron, gondosan írt sorok: „Erőt, egészséget drága apácskám, szívből üdvözöl fiad Hyikolaj! Több mint 30 éve nem ejtettem ki az apa szót s ez oly nehéz. Most azonban megtaláltalak téged drága apám, ■ s ez valóban igen örömteli számomra. Valamennyi évben, amit megértem, gondoltam: hol van az apám? Kicsoda ő, mi történt vele, miért nem vagyunk egymás mellett? Papa, anyánk 1948. február 6-án meghalt. Közúti balesetet szenvedett. Minket, Milját és engem árvaházba adtak, ott nőttünk fel. Mil- ja ma általános iskolai tanítónő, én mérnök vagyok az itteni üzemben. Mindig élt bennem a remény. hogy egyszer meglátlak papa. Amikor megnősültem és gyermekünk született, emlékedre a te—nevedről neveztük el. Bár én nem emlékszem az arcodra de szerettelek és szeretlek téged és tudtam, hogy valahol él az apám... Hogyan élsz most, hány éves vagy, mert rólad semmi sem maradt ránk, még fénykép sem, az évek hosszú során át minden elveszett... Azt hiszem mi inkább a mamára hasonlítunk, ezért ne sértődj meg, mi mégis a te gyerekeid vagyunk, s ne felejtsd el azt sem papa, hogy van egy unokád, hamarosan négyéves lesz... Egyáltalán nem emlékszünk arra, milyen vagy drága apánk, küld fényképet és levelet. Remélem még megkapom a születésnapomra, az lesz tőled a legdrágább papa..." —. Aztán találkoztak is... — Igen. A Vöröskeresztnek köszönhetem Én nyugdíjas vagyok már, nemsokára betöltőm a 75. életévemet. Az 1065 forintos nyugdíjból nem tudtam volna elutazni Uzbegisztánba, ahol most a gyerekeim élnek. A Vöröskereszt fizette a repülőköltséget, Budapest— Moszkva—Taskent útvonalra, oda-vissza... — A repülőtéren ott volt mindenki, a fiam, a lányom, a menyem, a vöm, az unokáim. A fényképekről ismertük meg egymást... Nem sokat tudtunk mi akkor beszélni. Később csináltattunk családi képet is, nézze meg. A képen megilletődött képpel állnak a fiatalok, az öreg G. arca sugárzik az örömtől... — ölemben tartom látja, az ifjú G. Lászlót... a másik két gyerek, a kisleány és a kisfiú a lányoméké, de a lányom és a menyem már várja a következő generációt — Tulajdonképpen annak idején, miért nem akadt a nyomukra G. bácsi? — Az anyósomékat, a feleségemet. a gyerekeket Kazahsztánba evakuálták, ugyancsak még 1941-ben. Aztán ott meghaltak a nagyszülők, majd a feleségem, így kerültek a gyerekek állami gondozásba. De a szovjet állam felnevelte őket, ember lett belőlük. Látja ez az, amit soha nem tudok eléggé meghálálni. Aztán a Vöröskereszt kereső szolgálatának önzetlen segítségét sem. Csak megköszönhettem amit értem, vagyis értünk tettek. Hogy találkozhattunk a gyerekeimmel. Hogy most már én sem vagyok egyedül.. A városszéli utcában az a hír járja, hogy karácsonyra vendéget vár az öreg G. Eljön hozzá a fia, a menye, meg a kisunoka. Pedig várandós az asszonyka. Biztosan nagyon szeretik az öreget és ragaszkodnak hozzá, ha télen vállalkoznak arra a nagy útra. Az egyik szomszédasszony ajánlkozott: főz ő olyan töltött káposztát... a másik szomszéd meg a szőlőjéből hoz bort. hogy legyen mivel koccintani a viszontlátás örömére. Varga Viktória Szőnyegek, szexiek — exportra A húszéves kisújszállási Házüpari Szövetkezetben szúrhímzéses mini mellényeket, divatos táskákat készítenek. Fő termékeik: filc alapanyagú csikószűr mintákkal, díszített szőnyegek, szettek. Ezek nagy részét külföldön értékesítik. :?q«x«g«KHgfig ARABOK KÖZÖTT - RAMADAN HAVÁBAN Mindenekelőtt Dl békére van szükség Arabok között Egyiptom, Szíria, Irak földjén járva, életükkel, szokásaikkal, gondolkodásukkal ismerkedve sok meglepetésben lehet része az európai embereknek. Különösen annak, aki ilyen messziről nézve egységes egésznek hiszi az arab világot. Egység — ez a szó hangzik el talán a legsűrűbben, ha az arab világ -jövőjéről újságírókkal, politikusokkal, vagy akár egyszerű emberekkel szót váltunk. Cél és prespektíva ez, szándék és vágy, ugyanakkor megannyi nehézség, amely az útjában áll: vallási és nemzetiségi, réteg- és osztálykülönbség, a gazdasági és kulturális színvonal széles skálája, századok során összegyűlt fájdalmak, sértődöttség — és mégis, ha van valami, ami zászló lehet, ami győzelemre vezethet az amerikaiak által támogatott izraeli agresszióval szemben, a gazdasági és kulturális felemelkedés felé mutatja az utat, ez az arab nemzeti tudat és egység gondolata. Ezt a sokszínű világot szeretné riportsorozatunk néhány ecsetvonással érzékletesebbé, áttekinthetőbbé tenni — közelebb vinni az olvasót az arab világ problémáinak megértéséhez. ☆ E^y pillantás a patinás kairói hotel kilencedik emeletének erkélyéről a városra : hatalmas metropolis terül el alattunk a Nílus két partján. Felhckarcolók, a széles sugárutakon mindkét irányban hármas, négyes oszlopban gépkocsik végtelen sora. Az egyik oszlop aluljáróban tűnik el, hogy néhány száz méterrel odébb bukkanjon fel egy téren, ahol — a változatosság kedvéért — a gyalogos áradat az úttest felett hömpölyög, s árad szét a hat irányba nyíló sugárutak valamelyikén. j Innen a magasból nézve csak a sárgásszürke homokfelhő figyelmeztet arra, hogy nem valamely nyugati világváros terül el alattunk. Kairó ez. ahová a végtelen Szahara küldi nap mint nap homoküzenetét. Perzselő, forró szél fúj. Igaz, itt a 30— 35 fokos őszi idő valóságos enyhülés, de az európai embernek, aki csak néhány nyári kánikulai napon érez ilyen meleget, jólesik a légkondicionált szoba .hűvösébe húzódni. Várni az estét, amikor a meleg elviselhető- en csökken. Germanus professzor a világhírű nagyar orientalista írta néhány évtizeddel ezelőtt Kairóról: „A Sephard Hotel tőszomszédságában volt a hírhedt halpiac, amelynek szűk, lépcsőzetesen emelkedő sikátoraiban estefelé kigyúltak a vörös lámpák, és riasztó fényt vetettek az utca kövezetén ülő örömlányok rikítóan kifestett arcára. Rongyokba burkolva járkáltak a fal tövében elhúzódó nyílt kávéteraszokon, és trágár szavakkal kínálták a testüket. A teraszokon és a házak tágas be- nyúlóibati kairói kapusok, kocsisok és kisemberek zavartalanul üldögéltek, cigarettát szíva, avagy a tavla — dámajáték kockáit csapkodva a kopott táblára. Körülöttük nyílt ég alatt nyüzsög az élet. Utcai árusok hangosan hirdetik áruikat: harisnyát, nyakkendőt, szipkát, olvasót és könyveket. Vontatott kiáltásukat gyakran túlharsogta a lá- nvok kacagása vagy szitko- zódása, s a hangzűrzavart néha megszakította egv dörrenés és jajkiáltás. Idegennek nem volt tanácsos ezekbe az utcákba tévedni.. A Gennanus professzor által felidézett utcakép a múlté. Nyögöd tan indulunk Kairó belvárosának egy részlete el a még a gyarmati időben épült és minden luxussal felszerelt hotelből. Keressük az egykori halpiacot. Egyszerűen nincs. Talán idős emberek még emlékeznek rá, hol volt — de számunkra érdekesebb a .mai Kairó. Kétségtelen, hogy ma is sok szegény ember látható — ha európai szemmel nézzük. De a öandezetít utcákon többnyire munkájuk után siető emberek, családjukat ellátandó, vásárolni igyekvő asszonyok láthatók. Nemhogy bűnözők csoportjai, de koldus is alig akad. A szegénység mögött úgy tűnik — bizonyos tartás, nemzeti önbecsülés, az egykori nyomor gyors feledésének vágya húzódik meg. Az alamizsnáért valamit adni akar az is, aki arra kényszerül, hogy az utcán keresse meg a kenyerét. Ha kávéház teraszán ül le valaki, ötpercenként jönnek a cipőpucolók, cigarettaárusok, süteményt kínálnak, lepényt, vagy egyszerűen egy cérnára fűzve, néhány szál illatos virágot. Ha taxit keres az idegen, szempillantás alatt ugrik valaki, szerez és tartja a tenyerét. Parkírozó helyeken, gondosan elosztva egymás között a terepet, van aki vigyáz a kocsira, ajtót nyit. letörli az ablakot — és utána tartja a tenyerét. De nem koldul. Arabokkal, újságíró kollégákkal jártam. Megfigyeltem, hogy a kinyújtott kezekbe mindig tettek is némi aprópénzt. Nem is szégyelltek. A felszabadult, maga útján járó nép öntudatra __________/__________________ é bredésének, szabadságérzetének egyik első következménye a hallatlan nagy nép- szaporulat. A gyarmati időkhöz képest sokkal jobb közegészségügyi viszonyok, némileg magasabb életszínvonal tapasztalható. Mindez együtt hatalmas népszaporulattal jár. Érthető, hogy a munkaalkalmak szaporodása nem ilyen gyors. Sok minden ismert a sajtóból az aitsb országok iparosodásának fejlődő mezőgazdaságának tényezőiből. Néhány (vonatkozásában e riportsorozat is érinti majd a témát De ez a futólagos benyomás, azok az első impressziók < is. amelyek az embert az arab világ e metroDolisá- nak utcáin érik, azt sugallják, hogy mindenekelőtt békére van szüksége ennek a népnek, az imperialisták állandó nyomásától, az izraeli fenyegetettségtől való fel- szabadulásra, hogy minden anyagi és szellemi kapacitást a békés építőmunka szolgálatába állíthassanak. Ez a gondolat talán r az arab országokban tett utazás végső konklúziója is lehetne, de jöjjenek előtte mindazok a bizonyítékok, amelynek a végén sokkal meggyőzőbben lehet majd e tételt felállítani. (Következik: 2. Merre visz az út?) Varga József Kétezer, pandára váró néző és 300 rohamrendőr várta vasárnap reggel a tokiói Ueno állatkert megnyitását, egyszersmind a Kínától ajándékba kapott két óriáspan- da Kang-kang és Lan- lan — első nyilvános bemutatkozását. A látogatók libasorban vonulhatnak el a pandák ketrece előtt, s valamennyien csalt két percen át szemlélhetik az állatokat. A rendőrökre az esetleges jobboldali zavargások megfékezése és a tumultuózus jelenetek elkerülése végett volt szükség. A pandák a kínai—japán diplomáciai kapcsolatok felvétele alkalmából kerültek Tokióba. Nagyon érzékenyek, nem tűrik a fényképezőgépek kattogását: Lan-lannak például, ha fotózzák, állítólag felmegy a vérnyomása. -«< Érzékeny pandák Bohamrendőrök a* állatkert előtt
