Szolnok Megyei Néplap, 1972. szeptember (23. évfolyam, 206-231. szám)
1972-09-17 / 220. szám
6 SZOLNOK MEGYEI NÉPLAP 1972. szeptember 17. mészáros lajos rajza A hét könyvei nyolcéves Marlene a szomszédos Merck-ház udvarán éppen a poroló tetejére ültette Oswald nevű babáját, hogy megszokja a magasságot, — modem babáknak nem szabad szédülniük, hiszen könnyen megeshet, hogy repülőgépen is kell utazniuk — amikor megjelent kishúga, Pony és így szólt: „Gyere azonnal haza. Megjött az új mamánk”. Marlene biccentett és felrázta a babakocsi párnáit Pony pedig sarkonfor- ault, végigbaktatott az udvar hepehupás kövezetén és eltűnt a kapualjban. A Merck-gyerekek kíváncsian vették körül Marlenet. Az egyik fiú megkérdezte: „Mi a neve?” Vagyis az új mamának. „Azt hiszem, Stempfer kisasszony”, felelte a kislány. „Buta beszéd”, jegyezte meg Herta, „ha ő az új anyátok, akkor természetesen Nieritznének hívják, ugyanúgy, mint az apádat. „Jaj de hülye vagy!” mondta a Merck-fiú, „az apát nem hívják Nieritznének!” És előrenyújtott kezével láthatatlan keresztet akart rajzolni nővére homlokára, ostobasága jeléül. De a lány a kezére ütött, mire a fiú is rávágott és megkezdődött a Merck-gyerekek szokásos civakodása, amibe a többiek is beleavatkoztak. Marlene pillanatok alatt magára maradt. Fogta babakocsiját és elindult a kapu irányába. Oszvald a poroló tetején ijedtében hanyattvágódott és a kövezetre pottyant. Ott feküdt égnek emelt karokkal. Testi épségében ezért szerencsére nem esett kár, hiszen rongybaba volt. Az utcán Marlene óvatosan körülnézett, majd elindult a házfalak mentén és gyorsan befordult babakocsijával az egyik mellékutcába. Itt meglassította lépteit és azzal a lassú méltósággal sétált az egykori tüzérlaktanya előtt álló szilfák alatt, mint ebéd után a pesztonkák. Ott, ahol bal kéz felől kezdődnek a veteményes kertek és a virágárus bódék, megállt. Kicsit eljátszadozott a kerítéseken áthajtó nyirfaágakkal, letépett belőlük kettőt és a kocsiba fektette, azután szedett hozzá néhány szálat az út mentén virító százszorszépekből, s folytatta útját a Szt. Pauli- temetőig. Fent a negyedik táblában, ahol az utolsó évek sírhantjai sorakoznak egy dombon, magasan az elmúlt évtizedek számtalan sírkeresztje fölött, kinyitotta az egyik kripta nyikorgó rácsát, erőlködve maga után húzta a három lépcsőn a babakocsit. A sövény mellé állította, leült a kis zöld padra és a sírok, a keresztek, az urnák majd az angyalok fölött lenézett a tornyaival lila ködben úszó városra. Ekkor arra jött az egyik öregasszony, aki a sírokat ápolta és a virágokat öntözte, s kedves fejbólintással üdvözölte a gyermeket. Marlene észre sem vette. Letérdelt, eltávolította a sírról a száraz gallyat még a hervadt virágokat, hogy a kriptára helyezhesse a két nyirfaágat és a százszorszépeket. Utána kiemelte a kocsiból a babáját, Florfinát és a sírboltra ültette. „Oszvald meg ott ül a porolón”, mondta, „emlékeztess rá, hogy később érte menjünk. Különben egész éjjel kint marad és sírni fog. Talán még szívbajt is kap félelmében. Üljél szép nyugodtan!” Feketeruhás férfi és nő haladt el az úton. Talpuk alatt csikorgóit a kavics. Marlene végigsimított Fiorina kóchaján, majd megrázta a fejét, mintha valamire válaszolna, s azt mondta: „Stampfer kisasszonyt most Nieritznének hívják és azt hiszi, hogy ezzel már az anyánk lett. Micsoda ötlet, mi? Mintha odamennék Merckékhez és azt mondanám: Jónapot, mától kezdve a lányuk vagyok és Marlene Merck a nevem. Érted? Nahát. Még neked is furcsa, pedig csak egy baba vagy. csak Apa nem érti meg.” Marlene az ölébe ültette Florfinát és megkérdezte: „Nem vagy nagyon fáradt?” Aztán elnézett a város fölött, majd félhangon folytatta: „Meséljek neked valamit, talán a kis Márta történetét, aki mindig egyedül volt? A kis Mártának ugyanis meghalt az édesanyja. Ezért egy napon elhatározta, hogy meglátogatja. Megtakarított pénzéből vett magának egy repülőgépet, amelyet egy nagy ágyú csövébe dugtak. Márta bent ült a gépben. egy hátizsákkal, melyben tej volt meg kétszersült. És egy doboz csokoládé a mamája részére... Aztán elsütötték a nagyágyút és a repülőgép egyenesen az égbe szállt. De a kapuban megállították, mert aki nem halt meg, annak tilos volt a belépés! Erre Márta az őrtálló rendőrnek adta a doboz csokoládét és az elengedte. Sokáig keresgélt az utcák kékszámú házai között, míg végre a százezertizenegyes számúban, rátalált. Anyján szép. aranyszínű ruha volt. Észre sem vette Mártát ahogy ott ült, mint egy zsöllyén a moziban, és nézegette hat gyermeke fényképét. Márta csöndben melléült, megfogta édesanyja kezét és vidáman, mondta: végre megtaláltalak! Nem akarok egyedül maradni a földön, inkább úgy teszek, mintha meghaltam volna és az őrtálló rendőrnek adtam a csokoládét. De nem baj, majd veszek neked másikat. Semmisem baj most, hogy újra együtt vagyunk! „Drága jó Anyukám”, suttogta Marlene és könnyes szeme előtt elhomályosultak a város tornyai. Lehajtotta fejét a három százszorszép mellé és kezébe temette az arcát. Nieritz eközben a lakodalmi vendégekkel ott ült a nagyszobában. Csak néhány rokona volt jelen és egy üzletbarátja, Lisbeth. Az új asszony szeletetle a kuglófot, betöltötte a kávét és kínálta a vendégeket. Néha felkelt, hogy benézzen a szomszéd szobába, ahonnan kihallatszott a gyerekek vidám zsivaja. „Róbert éppen anyázik szólított és Gertrud megsimogatta a kezemet!” mesélte örömmel az asztalnál. „Igen, igen, de hol marad Marlene”, kérdezte Nieritz, „annyira ragaszkodott anyjához, az első feleségemhez, hogy amióta Lisbeth hozzánk jár, a gyerek jóformán soha sincs itthon.” „Nálunk a Turner végén, két házzal följebb”, mondta az egyik sógornő, „lakik egy özvegyasszony a kisfiával és két év óta egy Lippold nevű, csinos és rendes emberhez akar feleségül menni. A postánál szolgál. De a gyerek egyszerűen nem engedi. Ha Lippold meglátogatja őket, addig sír és ordít, amíg a férfi el nem megy. Az asz- szony meg az ember kétségbe vannak esve és nem tudják mitévők legyenek.” „Pony!” — szólt Nieritz, mire a kislány beszaladt a másik szobából, nagy darab kuglóffal a kezében. „Nem hívtad haza Marlenet?” „De hívtam. Biccentett is, mire én hazajöttem.” „Vajon még mindig Mer- ckéknél van?” kérdezte az új anya. „Nem.” „Akkor hol lehet? A pincében, az istállóban, vagy a szénapadláson?” „Nem, ott sincs.” „Hát hova lett?” „Nem mondom meg.” „Gyere csak ide!” parancsolta az apja, „hol van Marlene? Tudni akarom.” „Marlene biztosan... nem, nem mondom meg.” „Tehát hol?” „Marlene... a temetőben lesz. Gyakran kijár.” A társaság megdöbbenve nézett maga elé. Az apa lehajtotta a fejét és az óraláncával babrált. Augustin asszony csettintett a nyelvével. „Jól van,. Visszamehetsz!” szólalt meg Nieritz és a kislány átment a gyerekekhez. A hirtelen csöndben csak a gyermekek nevetése és a csészék csörömpölése hallatszott át a szomszédból. Ekkor felállt az új Nieritzné, feltette kalapját, nagy szek- fűcsokrot emelt ki az egyik vázából, s a virágokat fehér papírba csomagolta. „Érte mész?” kérdezte a férj. „Igen, hazahozom. Ne haragudjatok, de mennem kell.” „Ez nagyon szép tőled, Lisbeth”, mondta a sógornő. Nieritz lókereskedő pedig megjegyezte, hogy egy ilyen feleséghez csak gratulálni lehet. Remélhetőleg ilyen is marad. Már messziről észrevették egymást. A gyermek mintegy védekezésül szorosan a rácshoz simult. A sápadt asz- szony megállt a lépcsőfok alján. Fel kellett emelnie arcát, hogy kis mostohalánya szemébe nézhessen. „Nem akarsz hazajönni?” kérdezte az asszony. Marlene alig észrevehetően megrázta a fejét, s hallgatott. „Miért haragszol rám ? Olyan rosszat teszek, amikor hat gyermeknek, akiknek nincsen anyjuk, egy kicsit segíteni akarok?■■■ Tudom, hogy csak egy anyánk van, és ha az meghal, az ember örökké árva. De valakire csak szükségünk van Marlene!” Az asszony fáradtan leült az egyik lépcsőfokra a gyermek lábához, ránézett a menyasszonyi csokrára és így szólt: „Hidd el, még mindig jobb, ha veletek vagyok, mintha egyedül maradnátok. Látod, egyszer én is olyan kislány voltam, mint te.'Nem gondoltál még erre? Az én apám nem nősült meg újra, mikor az édesanyám meghalt. Azt hiszem, az még szomorúbb volt, és én még boldogtalanabb voltam, mint ma te.” Marlene szótlanul állt az ülő afeszony mögött és hallgatott. „Mint gyermek min-' dig egyedül voltam. Az én apám ugyan nem utazott Holsteinbe, Belgiumba és Dániába, mint a tied, mert nem volt kereskedő. De azért mégsem volt otthon. Később aztán én utaztam Hamburgba, ahol elárusítónő voltam egy kesztyűkereskedésben. Vasárnaponként sétálni mentem a barátnőimmel, de nem illettem hozzájuk. Szebbek voltak mint én, és vidámabbak. Feleségül nem vett senki. Pedig úgy szerettem volna gyerekeket...” Az asszony kivette a szek- fűket a fehér papírból és a csokrot az ölében tartotta. „Közben egyre öregebb lettem”, folytatta, „és amikor apátok megkérdezte, hogy akarok-e a mamátok lenni, eljöttem hozzátok. Nem azért, mert édesanyára van szükségetek, hiszen az meghalt. Hanem mert szeretem a gyerekeket... Ügy érzem Marlene, hogy egyedül vagy. De én még sokkal magányosabb vagyok, mint te...” görnyedten ülő asszony nagy gonddal hajtotta össze a selyempapírt. Ekkor egy kis kéz félénken a szekfűcsokorért nyúlt. És amikor az asszony megfordult, látta, hogy Marlene a virágokat a sírta helyezi. Azután a kislány kocsiba ültette a babáját és a kis járművet a nyitott rácsajtón át letolta a lépcsőfokokon a kavicsos útra. Majd halkan megszólalt: „Gyere, állj fel. Különben még bepiszkítod a ruhádat.” Szótlanul haladtak végig egymás mellett a sírok között. Csak az utcán, a kertek mellett kérdezte meg az asszony a kis kocsira mutatva: „mi a neve a babádnak?” „Florina”, mondta a kislány, „és Oszvald még ott ül a porolón.” Boldog Balázs fordítása AKADÉMIA Az intelligencia mérése. CORVINA Budapest, Fotoalbum. Stendhal, H. B.: A romantika születése. EURÓPA Jevdokimov: Mese a városlakó Nyurkáról. Perrault Gilles: Az 5l-es dosszié. Regény. KOSSUTH Salgó László: De Gaulle diplomáciája. KÖZGAZDASÁGI ÉS JOGI KIADÓ Infrastruktúra. MŰSZAKI KIADÓ Erényi István: MagasháSZÉPIRODALMI KIADÓ Barta Sándor: Pánik a városban. Válogatott prózai írások. H. P. AtGLER: PECH Két órája dolgoztak már elmélyülteti Georg Milder ékszerész páncélszekrényé a. Emil volt az adogató, Heini a kivitelező és Napóleon vezette az egész ügyet — innen a csúfneve is. — Már csak egy negyedóra, gyerekek — morogta Napóleon a stábjának —, aztán minden rendben. Elkapunk egy vonatot visszafelé és vége a mindennapi gondoknak egy időre. — Igen — bólintott Heine — a testem már a Riviérára vágyik. Már érzem a tenger illatát. Az öreg ház a város közepén állt. Alapos előkészület után a három kasszafúró a kaput és a pincét is kulccsal nyitotta ki. maguk mögött bezárták és lentről egy fúrt lyukon jutottak be az irodába. A dolog olyan egyszerűnek és rizikómentesnek látszott, hogy Napóleon spórolási okokból a falazó feladatát is el tudta látni. Most már közeledtek a célhoz. Még egy perc és előttük a kincs. — Jó estét, uraim! A három tolvaj szétugrott, aztán felemelte a kezét. A bejárati ajtó nyitva állt, előtte féltucat rendőr, állig felfegyverkezve. Mögöttük eav kövér civilruhás férfi. Gyorsan kattantak a bilincsek. A felügyelő, aki a kis csoportot vezette, körülnézett, majd a páncélszekrényt kezdte fürkészni. — Még jókor jöttünk! Fél órával később már kirepültek volna a madarak! Kifizetődött volna nekik, Milde úr? — Meghiszem azt! — válaszolta nevetve az ékszerész. Négyszázötezer készpénzben és körülbelül 200 karát foglalatlan brilliiáns. Ha. ha, ha! — Ez egy szomorú történet — szólt közbe Napóleon. — Mit talál ezen nevetnivalót, maga nagy hasú? — Épp ezt akarom nektek megmagyarázni — felelte Milder úr készségesen. — Fél órával ezelőtt felébredtem, s akkor jutott eszembe, hogy valamit elfeleitet- tem az irodámban. Felvettem a köpenyem, fogtam a kulcsaimat és ide jöttem a kocsimmal. Mikor az ajtó elé értem, zajt hallottam. Nos, természetesen azonnal szóltam a rendőrségnek. — Szerencsés véletlen — szólt a felügyelő. — De mit felejtett el tulajdonképpen ? — Elfelejtettem — felelte az ékszerész lihegve — bezárni a trezort. Ezek a bolondok órák hosszat dolgoztak a nyitott páncélszekrényen! (Fordította: Steiner Katalin) ERICH KAST MR: AZ UJ MAMA
