Szolnok Megyei Néplap, 1972. július (23. évfolyam, 153-178. szám)

1972-07-23 / 172. szám

1972. július 23.

SZOLNOK MEGI El NÉPLAP

5

Borzák Lajos:

Fétereit a szilva

A mecénás hajdú város

Korán kelt az öregember. Ahogy a függönyök mögött derengeni kezdett a világosság, Iványi János kiugrott az ágyból. Sietve rántotta magára a nadrágot. A bakancsot sebtében húzta a lábára, mégcsak be sem fűzte. Ügy kapkodott, mint aki máris elkésett valahonnan. A szekx-ényhez ment, a fehér inget kereste. Nem látott még rendesen a félhomályban, a pizsamát vette ki. Nagy méreggel visszadobta. A pizsama ujja beleakadt a szekrény kulcsába, nagy zajjal vágódott be az ajtó. Erre ébredt fel a felesége.

— Mi a nehézséget csinálsz ott?

— Semmi közöd hozzá!

A goromba hangra az asz- szony felült az ágyon. Megijedt, ahogy félig öltözötten meglátta az urát.

— Apja? Hová akarsz menni, apja ?

Iványi Jánosból még

nem szállt el a méreg.

— Mit lustálkodsz, inkább tennél rendet.

Tovább matatott.

— Valamirevaló háznál olyan nincsen, hogy valami eltűnjön.

Az öregasszony felkelt. Felkattintotta a villanyt, odalépett a szekrényhez.

Nem sok tartotta vissza, hogy elsírja magát.

— Apja. Mond már meg, hogy mit keresel ?

A villany fényénél az öregember meglátta a fehér inget. Szótlanul kivette, belebújt és kiment a szobából. Hajnali három lehetett még. Világosodott az udvar. Az öregember leült a ház tövében, gyorsan befűzte a bakancsot. Az ingnyakat is begombolta. Felkelt, kinyitotta a kaput. Akkor lépett ki az udvarra a felesége.

— Apja? Ébren vagy te? Rosszul érzed magad ?

Féltés, félénkség volt hangjában. Az öregembert ez még jobban feldühítette.

— Ne utánam mászkálj! Csináld a saját dolgodat!

Azzal ott is hagyta, elment a kert sarkába. Az asszony kiballagott utána.

— Apja vársz valakit?

Hosszú gally volt az öregembernél; Megemelte, hogy megcsapja ezt a zsémbes vénasszonyt. Ahogy meglátta, a megöregedett* még fésületlen őszhajú párját, ahogy nézett rá riadt, érteden tekintettel, csak legyintett. Aztán a kerítéshez vágta a gallyat. Ez a kis asszony nem tehet semmiről. Nem szólt semmit, csak otthagyta. Elment az udvar másik végébe. Látta, hogy az asszony nem mozdul. Mindig ott lógott a nyakán. Egyszer megütötte érte. Ügy tesz a felesége, mint aki el is felejtette már régen.' Éppen így a legnehezebb.

Másra akart gondolni, de annál erősebben az jutott eszébe. Annál tisztábban elébetolakodott a múlt. A Dó- sa-gyepeknél álltak, a rizsföld szélén. Most még azt is tisztán érezte, hogy hideg a sár a talpának. Fekete Dósa Pétert is ott látta maga előtt. Mintha csak most ordítaná rá, ebben a percben.

— Takarodjatok a birtokomról!

— A mi birtokunk már ez. Törvény adta nekünk.

— Olyan törvény nincs, ami a másét elveszi.

— Mink csak visszavettük.

— Hát akkor most én is visszaveszem. Beleváglak ebbe a csatornába, hogy még

egyszer ki nem jutsz belőle. Te vagy itt a legnagyobb...

— Vagy az, aki mondja.

— Micsoda? — Fekete Dósa odaugrott a kis kubikos elé. A jólélt, nagydarab erős ember, meg a semmi kis kubikos egy félkarnyira voltak csak egymástól. A tekintetük már égette egymást.

— Janikáám!

A rizsföld másik végén kiabált a felesége. Janikáám! — futott, ahogy csak bírt.

— Mindnyátokát a vízbe taposlak, ha nem pusztultok el a földemről — üvöltözött Dósa Péter.

Hátrább lépett.

— Menjen el békével, nincs itt semmi dolga.

Akkor ért oda az asszony.

— Ne merje az én uram megütni, mert a szemét is

kiszedem!

Fekete Dósa Péter gúnynyal mérte végig őket. A kubikos érezte. Rászólt az asszonyra.

— Eriggy vissza, ez itt a mi dolgunk!

— Nem hagyom az uram!

— Visszamenj, mert még egyszer nem mondom!

Az asszony el akarta rántani az urát a nagy erős férfi elől. A kubikos ellökte a felesége karját. Belecsimpaszkodott az asszony; Egy nagyot ütött a kezére. Akkorra ért oda a csapat is, látták az egészet. Fekete Dósa Péter már elment. Még este elvitték a rendőrök. — Másnap, félgőzzel húzgálta a gyomot a rizs közül az asszony. Délben az árokparton szalonnáztak. Külön csoportban az asszonyok, külön a férfiak. Csendben rágták a kenyeret Csukás Bálint, a sógora, a felesége bátyja szólalt csak meg, ami. kor felálltak.

— Marinkat, meg mért

bántottad?

Nem beszéltek többet. Még otthon se. Az öregasszony lassan lépdelt be most a kertből, mint akkor este. Eltűnt a veranda mögött A szobában hirtelen felgyulladó villanyból látta az öregember, hogy nem feküdt vissza a felesége. Az öregember a kiskamrához indult. Kinyitotta az ajtót, kitolta a sarokból a taligát. Szentesi talicska volt, régen nem használták. Kitolta a ház elé, arra ült. Maga se tudta, hogy miért. Csupa pókháló volt már az öreg jószág. Reggelfelé kijött érte a felesége.

— Gyere na. egyél már valamit.

— Nem esik most jóL

Akkor látta meg az asz- szony, hogy csupa por az ura nadrágja a talicskától.

— összekened magad apja.

Nem szólt rá semmit, nem is nézett oda. Az öregasszony csak beszélt.

— A Kossuthosokat várod?

Erre sem szólt semmit.

— Megládd, hogy nem gyónnék — folytatta az aszszony. — Mink már semmik vagyunk. Elfelejtették már.

— Én csináltam valakit belőlük — morogta az ember. Felállt, ahogy ezt kimondta. — A feneke is ki volt midegyiknek. Aztán hol lennének, ha én el nem kezdem?

Az öregasszony megörült, hogy az ura beszélget. El Is ment szótlanul, ne rontsa a kedvét. Később csak visszajött. ÉDoen rágyúitott az ura. Kiengedte az első slukkot, utána nézett a füstnek.

— Miből éoült volna fel a Danvi Mátyás háza. ha nem a közös után? Bálintotok is. hogy taníttatta volna agronó- musnak a lánvát. mi? Hol lenne mind. Via '[■«’■‘’’•'''n Jancsi rá nem beszéli őket, — ezt mondd meg?

Az öregasszony békés hangon válaszolgatott.

— Az ám, az a. Régen volt az apja. Akkor te voltál az elnök, mostan meg már más van. A doktor Ványai. Jól van ez így, ahogyan van.

Az öregember felcsattant.

— Én is értettem úgy hozzá. Nekem senki nem mondhatja. Akkor még nem az iskola számított.

Megint kifújta a füstöt.

— Akkor miért jártak vol. na hozzám a megyétől, mi, ha nem jó elnök voltam?

— Úgy volt, no, ahogy volt.

— Engemet nem leváltottak, — tüzeskedett tovább az öregember — nekem azt mondták, hogy megérdemlem a nyugdíjat

Délben a verandán ebédeltek. Krumplilevest, mákostésztát. Az öregember akkorra a fekete nadrágját vette fel, kipucolta a bakancsot, meg is borotválkozott. Ritkán szóltak.

— Tordai Józsi mond beszédet?

— ö a párttitkár, neki kell.

— Mi lesz a vacsorán? —

Bürgehús?

— Majd meglátod, ha elhozzák.

— Ne gyerekeskedjél már apja. Nem elég, hogy hívtak.

— Megmondtam nekik, — hogy nem tudok elmenni. — Hetvenéves embertől már nőn kívánhat senki ilyen hosszú járást.

— Te se kívánhatod, hogy jöjjenek. Annyi vendégük lesz mostan.

— Akkor azok is itt lesznek. Megígérte a járási párttitkár a húszéves évfordulón. Azt mondta, a huszonötödik, re is eljön.

— Most lett nyugdíjas*

Az öregember felkelt, megnézte, hogy nyitva hagvta-e a kaput. Nyitva volt, tudta is. Visszament a verandára.

— Valamivel meg is kellene kínálni őket.

— Van ott mostan minden.

Délután az öregember kisétált a kapu elé. Nem találkozott senkivel. Visszament és magához vette a szakajtót Szilvát szedett bele. Teli volt a nagy fa terméssel. Tizenhatéves fa. Akkor ültette októberben. Akkor, mikor haza kellett jönni. Október 28-án három suhanc a kapuig kísérte.

— Ha istent ismer öreg, be ne merje tenni a lábát az irodába!

Sötétedés után akkor este

eljött Tordai Józsi.

— Nem tűrhetik ezt sokáig a szovjet elvtársak. Újjáalakítjuk megint...

Nemsokáig volt elnök utána. CsaK hat esztendeig. Akkorra már termést adott a szilvafa. Teliszedte a szakajtót. Odament vele a kúthoz, vizet engedett rá. Az asszony megint ott volt

— Mit akarsz azzal a szilvával?

— Meglátod majd, milyen kapós lesz.

Kirakta egy táleára, egész

délután ott ült mellette. Sok cigarettát elszívott. Estefelé három szem szilvát megkóstolt

— Elrontod a hasad — korholta a felesége. — Félérett még az a szilva.

Az öregember rábólintott.

— Félérett az igaz.

Sokára tette még hozzá:

— Jobb is, hogy nem jönnek. Csak szégyent vallottunk volna ezzel a szilvával.

— Jobb hát, — hagyta rá az asszony — minek lenne az a nagy felhajtás? Erigv apja, feküdjél le, nem szoktál te ilyen korán kelni.

Az öregember szót fogadott Bement a szobába, levetkőzött. lefeküdt. Elalvás előtt még érezte, hoev a szái- íze nagyon kesernyés a félérett szilvától.

Az általános iskola előcsarnokában vörösmárvány dombormű Leninről. A múzeumban egy rövidesen felállítandó Lenin-mellszobor, mészkőből. A gimnáziumban Bocskay István fejedelem vulkáni tufába faragott portréja. A kollégiumban berendezett műteremben egy még csak agyagból fölrakott relief, Lévai Sándor, a tavaly tragikus hirtelenséggel elPapi Lajos: — Egy női fejet faragok gránitból. Oly gyönyörű az erezése, mintha zöld fátyol volna az arcon.

hunyt városi pártbizottsági titkár készülő síremléke.

A színhely: Hajdúböszörmény. Az említett művek alkotója Papi Lajos kisújszállási szobrászművész.

— Hány hasonló megbízást is kapott már Szolnok megyében ?

— Körülbelül annyit, amennyit egy torzó ujjain össze lehet számlálni, de nem ide tartozik ez most. Amióta létezik a hajdúböszörményi nyári művésztelep,

Annyit hallja az ember

manapság, hogy bizonyos fogalmain^ új tartalommal telítődnek. Szent igaz, így van. Magam is tapasztalatok ilyesmit. Vettem például egy rúd „gazdasági” kenőmájast. Ennek hajdanán határozott máj íze volt. Hát mostanság ez is igencsak új tartalommal telítődött, mert mindenfajta íze van ennek, legjobban a tüdőt hajazza, csak máj íze nem...

Vagy nézzük a „nincs” fogalmának tartalom változását. Valamikor a nincs azt jelentette, hogv abba a ménkű se üt. Most? Bemegy az ember a boltba, a trafikba, kérdezi, hogy van-e iForti cigaretta. Nincs, nincs... mondják. Végigjárja az ember a várost, a megyét, az országot. mindenhol ezt mondják: nincs.

De van, mert mindenki azt szívja. Ez meg már. hogy lehet? Hogv valami nincs, ami van. Vagy valami van. de nincs. Ne komplikáljuk: a nincs vanna] telítődött A pult alatt. — Ennyi az egész.

Nem marad ám el a rekminden évben ide jövök egy hónapra. Az idén kilencedszer. A tágas szobákkal teli, hatalmas udvarú kollégiumban nagyszerű munka- feltételeket kapunk, továbbá teljes ellátást. Kirándultunk már a Hortobágyra, Tokajba. megyünk a Nyírségbe. Majd minden este képzőművészeti filmek bemutatója vagy valami izgalmas vita van a klubban. Az egészért öt ven forintot fizetünk egy hónapra, még az oda-vissza- utazást is a hajdúböszörményi tanács téríti meg.

Hogy mibe kerül mindez Hajdúböszörménynek, azt a művésztelep vezetőjétől. Szé- kelyhidy Ágoston tanártól, művészettörténésztől kérdeztük meg.

— Száz ezer forint évente.

De ez nem minden. A múlt éveben 90 ezer forint értékben vásárolt képzőművészeti alkotásokat a városi tanács.

(A Szolnok megyei múzeumok évi összes képzőművészeti vásárlásra fordítható kerete 36 ezer forint!)

Szabó Ferenc, a művelődési központ igazgatója:

— Minden évben negyvenötven képző- és iparművészeti kiállítást rendezünk. 60—70 ezer forintot fordítunk erre a költségvetésünkből.

— Hogy bírja, és miért van erre igénye a 32 ezres lélekszámú hajdú városkának?

•ám som az újmódi szokásoktól. Űj tartalmat visz az árukínálásba. Mert hát tulajdonképpen tényleg nem lenne elég meggyőző, ha azt írnák ld a gyermekruházati bolt kirakatába hogy: Kitűnő minőség, olcsó árak. Ki hinné ezt el... De az már igen, ahogyan az egyik szolnoki nagyáruház csinálja. Ott a kirakatában az öles felirat: Triumph — mármint melltartó. Mellette meg egy másik szalagbetűs tábla: Hajrá, magyarok. Ez már döfi. Nem kell nekünk a régi módi szájbarágós reklám. értünk mi férfiak könnyen a szóból: Hajrá!

Csakhát egy másik tábla. — ugyanannak a boltnak a kirakatában — az egy kicsit megakaszt, visszariaszt. Annak még nem tudom ugyanis az új jelentés tartalmát. Ez vagyon írva a kirakatba: „Gyorsabban, magasabbra messzebb. De mit csináljon az. aki nem olimpikon? Hogyan értelmezze a feliratot? És mit vegyen ebben a boltban, amitől magasabbra, mész— Ennyit szerintem minden hasonló erővel rendelkező város megengedhet magának, ha összefogják az erőket. És mindegyiknek szüksége is lenne rá, legalább annyira, mint nekünk.

A böszörményi telepnek harminchárom lakója van erre a nyárra Magyarok az ország minden tájáról és Erdélyből, Vajdaságból, Szlovákiából. A többi lengyel. NDK-beli és szovjet. A négy szovjet festő is a hatalmas ország egymástól távol eső részeiből érkezett

Egy moszkvai, egy dnyep- ropetrovszki. egy rigai és egy ashabádi. A legkülönbözőbb korosztályhoz és stílusirányzathoz tartoznak, a legváltozatosabb műfajokat képviselik. Festők, szobi-ászok, grafikusok, reklámtervezők, textilfestők, fotóművészek. Szinte lehetetlen, hogy ilyen együttlét ne serkentse munkára, ne ontaná valósággal az ötleteket.

Megyénkben — tudomásunk szerint — nincs hasonló jellegű művésztelep. Hogyan lehetne csinálni? — A böszörményiek szerint egyszerű. A mecénás hajdú városban egyetlen osztályteremmel kezdték kilenc éve és néhány elpusztíthatatlan lelkesedésű emberrel. Ahová eljutottak: természetes gyarapodásnak tartják.

szebbre jut?

Ha meg is fejteném valamicskét ezt a jelmondatot a messzebb szóval nem igen tudnék mit kezdeni. Meri; ha a két első szót némely közszükségleti cikk áruval hozom vonatkozásba. akkor netán arra gondolhatok, hogy ez amolyan kereskedő jelszó manapság..;

De ez sem stimmel, mert nem mindennek az ára emelkedik azért... Úgyhogy nem lehet általánosítani. Visz- sza is vonom ezt a hipotézisemet és inkább elhiszem, hogv ez a felirat, meg a „hajrá magyarok” is, az olimpikonjainknak szól.

Kár, mert azt hittem, hogv a hajrá a melltartóval „kapcsolatos” fogalom.

De nem. Az csak drága."

Ejnye nem hozo^ már föl több ilyen példát, mert még valaki azt állapítja meg ebből a melltartó-fejtegetésből. hogy nem hiszek a szocializmusban... f

Abban hiszek, csak abban nem. hogyha bemázoljuk a fakerítést míniummal, attól vassá válik!

J

« ti T- )

Sz. J — N. Zs.

Négy festő a böszörményi telepről: Topor András Debrecenből, az országos Táblakép 72 pályázat nagydíjasa. Mamed Mamedov a türkméniai Ashabádból. Torok Sándor, akinek a családja Túrkevéről származott át Szabadkára. Bényi Árpái, aki tiszaörsi és kunhegyesi tanárkodás után Berettyóújfalun lett ismert művész.

Vasárnapi dörmögések