Szolnok Megyei Néplap, 1972. június (23. évfolyam, 127-152. szám)
1972-06-11 / 136. szám
6 SZOLNOK MEGYEI NÉPLAP 1972. június 11. Tímár Máté: Az első kakasszó... Váci Mihály emlékének Az életet olyannak kell látnunk, amilyen, s nem olyannak, amilyennek álmódjuk. to Nem kizárólag az eredmenyek döntik el a cselekvés helyességét. to Gyermekkoromban szerettem két részre bontani az emberiséget. Azokra. akik élik az életet, és azokra, akik csinálják. to Minden^ nem lehet tudni. Egy ember befogadóképessége véges; végtelen csak az egész emberiségé. to Csak a minőség ér valamit, de a minőséghez csak a hozzáértésen és a szenvedélyes szereteten át lehet eljutni. to 'Az ember dicséretének csak egy részét szabad a szemébe mondani. Az egész dicséretet csak a háta mögött. to Igazi megértő csak az lehet, aki maga is valaki, akinek nem kell félnie attól, hogy ha a nagyot magasra emeli, ő maga elhalványul vagy kisebbé törpül. to Amíg az embernek megakad a tekintete valamire való női testrészen, amely nemes ■ képzettársításokat vált ki' az emberből. addig élet az élet. Azon túl is az, de már foghíjasán. to A játékban nincs mentegetőzés. Tromf ölni kell. Ha Ha tromfolni nem tudsz, veszítesz. to Rendkívüli, ünnepélyes minden ház, hol ember születik. to Magányosan élni nem lehet. a magány az ember legnagyobb szerencsétlensége a földön. Az egyedüllét megöli az embert. to Nem az ember neme, hanem képessége határozza meg helyét a világban. to Az igazság nem vígasztal és nem gyógyít. De szembenézni vele: közelebb hozza az orvoslást. to A megszállott emberek optimisták. Hisznek abban, hogy ha nem hülő hevülettel ismételgetik ugyanazt, majd csak megváltozik a világ. to Azt mondják, az idő minden sebet behegeszt. Ez nem igaz. A sebeket nem az idő, hanem a munka he- geszti be. to Csak azzal törődnek sokat az emberek, aki más, mint ők. to Néha túlságosan sokat beszélünk és keveset teszünk. A beszéd fárasztó és semmi haszon. to A legtöbb ember csak a saját szövegére figyel, a máséra alig. Tóth Gyula Gyűjtötte? Hétfőn is túlhajszolta magát, pedig a vasárnaptól sem a pihenés munkára késztető egyenlegét jussolta, mellyel lezárhatta volna az előző hetet, hogy friss erővel gyűr- kőzzön az újjal. Nem, nem ezt hozta, hanem az életvitel tartozik—követel mérlegének kibillent egyensúlyát, ahol a rendtévő akarat tartozott, és a megrövidített tett követelt. S az egészben az volt a legfurcsább, hogy mindezt tudta. Dehát a szépvölgyi kertbe is ki kellett mennie, ha már adózik utána, felírja a dicsekvés táblájára, hogy a saját almáját eszi. olyan bort itat vendégeivel — mégha olykor a termelői bormérésből is pótolja, — aminek maga kapálta a tövét, metszette, kötözte, kaccsolta, permetezte a venyigéjét, mosolyával siettette a bogyók színesedését, s ha olyan rózsákkal udvarolja az asszonyokat, amelyekről joggal elmondhatja: A szívem illatozik bennük, kedvesem! És ha már kiment, nem állhatott meg a mogyoróbokrok enyh- helyén karbatett kézzel, mert a kerítések szegleteiben méregzöld csalándzsungelek sarjadtak kint járta óta, a bab apró. idétlen sziklevelei elvesztek a folyófüvek, tarackpamacsok, buja parajok között, a földiepret benőtte a kanálfű, és az a vetetten földdarabka is, amit nagyképűen pázsitnak nevez, úgy felburjánzott az is, mintha csúfolta volna a gazdát: Csak szájad van, hórihorgas, nem kaszád! Kapált hát egész vasárnap, kaszált, kalapált, vaskos zöldszagú rendeket vágott s közben közben körmondatban biztatta magát: Rád fér kiskomám, akkora hasat eresztettél, mint a földreform előtti kanonok, a reggeli tornától pedig foghagymás az orrod, amióta a medicinroller kitörte á hídtartó szemfogad! Hajtotta hát magát, mint aki sarokházra gürcöl, csak akkor tette nyugdíjba a szerszámot, amikor a látóhegyi fenyvesből elő-felé lopakodtak már az alkonyi árnyak, s még akkor sem hazafelé szegezte nagyranőtt orrának iránytűjét, hanem Ilonához* És ezt sem ingyen. A 65-ös buszon a lábára léptek, a 6- oson ő nyomta ki valakinek a tyúkszemét, a Metrón az ölébe tántorodott egy másfélmázsás anyis, s így vigasztalta: Vegye megtiszteltetésnek, apuskám, úgy hogy mire a Fehér úti végállomásnál kiszállott a világ- színvonalú gőzfürdőből, már inkább pihegett, mintsem lélekzett. De még mindig uralkodott önmaga fölött. Rágyújtott, gyalog sétált Ilonkáékig — a Hahát elsőjében laknak —:, hogy az újabb karambolokat elkerülje és közben így fogad- kozott: Megnézem a Forsyte Saga soros, százegyedik folytatását és hazamegyek. Pedig tudhatta volna, ez sem ilyen egyszerű, mertha az ötvenes agglegény tizen- nehány esztendeje jár valahová, akkor is családtagnak számít, ha nincsen papiroda róla. öcsi, az első gimnazista — akit szinte beszélni is ő tanított — azzal nyúzta, miként juthatna el Angliába csereüdülésre. Ilona Andris végett idegeskedett. Még szombaton kirándult az autószerelő-tanuló nagyfiú és vasárnap délben haza kellett volna érkeznie. Mi lehet vele? Elütötte a villamos? S közben a képernyőn diadalmasan visszavonult az üzleti élettől Soa- mes Forsyte, megszülte Kit fiát Fleur, összeveszett-ki- békült féltékeny urával a szép modell, s míg mindezeket szemlélte, a két halántékába úgy mélyült a fájás, szokatlanul és váratlanul, mint valami láthatatlan nagy madár kétszer öt körme. De azért még Harangozó Teri és Korda György műsorába is belelesett, mielőtt búcsút vett volna, otthon, az ágyban elolvasta a Hétfői Híreket, s mégsem tudott elaludni sevenaletta nélkül. Nevesincsen bizonytalanság ömlött el a belsejében, nem fájt semmije, csak érezte, nem hajlandók eler- nyedni az izmai, van gyomra tüdeje, agya, idegrendszere, s mindezekkel együtt túlterhelt hajó a teste, mely mégsem merül mélyre az álom tengerébe, hanem helyben imbolyog inkább. Komisz kutya állapot volt. Kettő előtt tíz perccel még szemébe foszforeszkál- tak az óramutatók, fülébe kísértetiesekdték borzalmas nászdalukat a sortatarozásra váró szomszédos ház állványzatán szerelmeskedő macskák, hogy azután hétkor úgy riadjon fel a kába léttelenségből a telefon konok berregésére, mint akinek zsarátló mestergerenda zuhan a paplanára. Nem is udvariaskodott, majdnem- hogy káromkodós hangsúlyt nyert; a membránba mor- gott: Halló, ki beszél? Pedig a főnöke volt, Herzko- vics, aki már egy esztendeje kimentette a szabadúszó művészélet hínárjából, a létbizonytalanságból, egy vállalati lapocska a GÁTÉP HÍRADÓ szerkesztésének ürügyén. Csakhogy Herzko- vicsnak — egymás között Szívkovácsnak magyarosították a béreiszámolóleányok — a morgása sem vette el a kedvét. Üde volt az, mint a májusi harmat, éppen nem főkönyvelői. „Negyedóra múlva ott vagyok érted — mondta, és közben a hangja is mosolygott — főzzél addig egy kávét, mert messze van Kalocsa.” Miért éppen Kalocsa? — értetlenkedett. — Nem akarok én az érseknél gyónni!” „Onnan tervezzük a júniusi riportot, nem emlékszel?’’ „De igen!’’ „Hát akkor szervusz.” A távbeszélő-készülék apró lecsendesítéssel űzte a felidézett ördögöt, miközben ő fordítva felhúzta a papucsát, s olyan ván- szorgóan, mintha nem kezdené, zárná a hetet a teendőihez látott. Rágyújtott, feltette a kávét, beágyazta a szamárfészket, felöltözött és meg is reggelizett volna, ha a kiskanállal összekutyuit •aludttejen kívül morzsács- ka is hajlandó lett volna lemenni a torkán, s hogy ez a balog napkezdés még inkább visszakézből induljon, mint a zsidóbiblia, felöltözve jutott eszébe, hogy még nem is mosakodott. És ez segített is rajta. Mert amikor a csap alá dugta bozontos üstökét és a hűs víz végigcsordult a nyakán, úgy meg- frissebbedett tőle, hogy mire a Szívkovács hosszú alakja beárnyékolta az előszoba függönyét, már úgy-ahogy üzemképesnek érezte magát, így kezdődött az új hét. A kávé még inkább feldobta, főnöke pedig gondoskodott arról, hogy alá ne zuhanjon. Egész úton vicceket mesélt. Hacsekkel űzte Sajót, Grünnel Kohnt, elsodort egy hétre való Az örmény Rádió jelenti-t, s még akkor sem szorította gátak közé a nevettetés zöld áradatát, amikor Gabi, a gépkocsivezető hátraszólt a válla fölött: Ne röhögtessen már főnök, mert eperfának vezetem ezt a tragacsot! Szerencséjére az égalja éppen a látóhatár fölé emelte az ikertornyú kalocsai székesegyházat. Ilyen kezdés után egész nap észre sem vette, hogy mennyi az elég, hiszen percre sem maradt egyedül a fáradtságával. Különben is száz szennyezés után sem szokott le arról a csodálatosan tiszta italról, aminek közösségi élet a neve. Megfrissüit tőle, mint a huszárló a trombitaszóra, s minél többet ivott belőle, annál szomja- sabb maradt az újra. Kortyolta hát a valósághű-nevű építésvezető, Münnhausen Armand szárnyaltató derűlátását („Az egyik baj meg- zabálja a másikat, kérlek, a jó viszont ön,termékenyítő.”) s időnként visszafogta a tollát, nehogy tinta helyett lakkot rójon a papírra. Pedig nem mesét mondott Mühn- hausen. Magyarázó szöveg nélkül elzsondította a látvány Foktő és Úszód között, ahol egy nagy kukoricatábla közepén ezer köbméteres víztárolók gödrei kráterlettek a déli napsütésben, és százszor-száz csillogó rézcsapot, zománckádas jövendő fürdőszobát kápráztattak a lelki szemei elé. Ügy ott is feledte önmagát a partjukon a tarisznyából eszegető kubikosok között, ha nera küldenek érte, hogy ebédelni vigyék, talán estig se hallja meg, milyen hangosan követeli jussát a gyomra Hanem hazafelé már kiskörei kávé sem segített rajta, nemhogy a Szívkovács tréfái, és amikor napnyugtakor kocsiból szállott a Bo- ráros-téren szinte nagysá- gosurazni kellett a lábait bárha hazáig vinnék. És fü- rödhetett libabőröztetten hideg vízben, sósborszesszel dörzsölhette a tarkóját-ha- lántékát, arra sem futotta belőle, hogy megágyaljon. Csak úgy leereszkedett az ágya szélére, hátradült, és máris fekete posztóba burkolózott körülötte a világ. Teljes tehetetlenségében csak a két keze maradt tevékeny. Tíz ujjával úgy markolászta az ágysodrony vasát, mint a vízbefúló a fagallyat, amit kezeügyébe sodor az ár. Az agy rendetlen vérellátása a gondolatait is szilánkokra törte. Ilyenféle gondolatcserepekre: ... ez az első kakasszó ... lazítani, ha... nem lehet, hogy... jaj, megint markol .. k kiraboltam önmagam ... jaj... pontosan ma egy éve... az édesanyám... neki is... megállóit a szíve..; Egy óra volt, mire annyira összeszedte magát, hogy lábra tudott állani, sósborszesz- szel felfrissítette testét, és hidegvizes borogatással a szívgödrén rendesen lefeküdt végre. Olyan fáradt volt, mintha mozsárban törték volna, s teli bágyadt szemrehányással önmaga iránt. Elég a világmegváltásból öregem! Hát van olyan irodalmi mondanivaló, kőbe- vászonra, melódiába kívánkozó szépséges igazság, amit nem alkottak meg előttünk, s nem hoznak létre nélkülünk? Minek lázasan égni a mindennapok harminchat fokján, amikor mások lázmentesen élnek! Ügyis azok a túlélők mindig, akik lázrohamok nélkül elviselik, nem próbálják alakítani a kort, amelyben élnek! Az emberekért? Ugyan kinek hiányoznál, te bolond?! Mielőtt — holtfáradtan, de mostmár nyugodtan — elaludt volna, megfogadta önmagának, hogy új életet kezd. Él, mint az átlag, legfeljebb annyival toldja, mint az ötszázért bejáró nyugdíjasok. Fogadalma azonban csak kedden, reggelig tartott, amikoris fél liter fekete s három doboz cigaretta mellett papírra rótta új művének vázlatát, arról, hogy az ember csakis a közösségben lehet boldog. Lázas sietséggel írta, hiszen a második kakasszó általában nem várat sokáig magára az első után..: _ . Gyalázat-trónon parasztfenség! Seregeidtől elhagyottan. Éppúgy, mint akkor, másfélezer éve, hogy föld megindult, szikla roppant, s kiszenvedett a rabszolgák vezére s országba, földbe beledobbant a vád és szégyen ikerlüktetése Már tudták mind: Te nem haltál meg. Roppant trónusod lába gyökerét eresztett, sötét egekre fehér neved lobbant. A toronnyá nőtt törtött kardokat újraöntötték késő forradalmak. Az idő lávájába mélyrenyomtad temethetetlen szén-tűz arcodat. Mait aj Ida: 1514 Gácsi Mihály: Két vázlat a Dózsa-sorozathoz urtßl Fésült gondolatok
