Szolnok Megyei Néplap, 1972. június (23. évfolyam, 127-152. szám)

1972-06-11 / 136. szám

1972. június 11. SZOLNOK MEGYEI NÉPLAP 7 Dózsa alakja a képző­művészetben Hiteles Dózsa-portrét nem hagyott ránk a történelem és a művészettörténet, mégis minden Dózsa-ábrázolásnak históriai és műtörténeti hi­tele van: hitelesen vall a korszakról, amelyben ké­szült, hűségesen ábrázolja, nem a székely nem arcvo­násait, .hanem — a századot, amely a székely nemest áb­rázolta. Talán a legkorábbi kom­pozíció a legőszintébb. Nem biztos, hogy a keresztes pa­rasztok vezére épp olyan busa bajuszt viselt és épp olyan vastag ajkak fölött, ahogyan ezt Taurinus Ist­ván könyvének címlapján látjuk, de biztos, hogy épp olyan kínok kínjával pusz­tult el, amint ezt az 1519-es fametszet mutatja. A fámét- szét már a reneszánsz je- gyeit viseli, a szerző, akinek könyvét díszíti, maga is ne­ves humanista, gyulafehér­vári kanonok. Mégis, a _le- veretés után öt esztendővel Bécsben kinyomtatott könyvborítón a középkor szelleme üt meg. Hiszen a reneszánszosan szimmetrikus kompozíció középtengelyé­ben a fogát vicsorító, tüzes koronától füstölgőfejű Dó­zsa ül, a szép, szabályos szimmetriát jobbról a ve­zére húsába harapó paraszt­katona, balról a síppal- dobbal gúnyolódó udvari zenész szolgáltatja, a mes­teri perspektívát a háttér­ben karóba húzott emberek, s a legszabályosabb rene­szánsz rövidülés azon a ki­végzetten tanulmányozható, akit Dózsa lába elé rakott a fametsző — s alighanem Werbőczy pribékje is. Az ábrázolást minden kez­detlegessége ellenére mo­dernnek érezzük: éppen négy évszázadot kellett vár­nunk a Taurinus-krónika után, míg újra ilyen leple­zetlen, elfogulatlan Dózsa- ábrázolásra találtunk. A barokk például — lát­ványos, színházias szabályai­nak megfelelően — mindent idealizált. Egy csaknem két évszázaddal később keletke­zett augsburgi rézmetszet láthatóan nagyobb gondot fordított Dózsa pompás­szabályos izmaira, mint ma­gára a kivégzési jelenetre, s ugyanezzel a grafikai bra­vúrral, de ugyanilyen köny- nyedén ábrázolta a pribéke­ket is. Vonaglik a tűzhalál- ra ítélt ezen az 1694-ben közrebocsátott lapon is, ügy­buzgalommal rakják a tüzet, emelik a tüzes koronát, kí­nozzák az elfogott harcoso­kat a hóhérlegények. Csak éppen a vonaglás is, a tűz­rakás is, a kínzások is bizo­nyos balettes koreográfia szerint történnek és az egész jelenet mintha egy barokk opera színpadát, s nem az életet ábrázolná. Az ottomán birodalomhoz való tartozás közrejátszha­tott abban, hogy évszázado­kig nem találni számottevő magyar műalkotást Dózsá­ról. Az újabb jelentős kom­pozícióra, most már egy mesterműre, megint kétszáz esztendőt kellett várni. A magyar irodalom, a nemzeti történelemszemlélet már a múlt század első felében felfedezte, magáénak vallot­ta, vagy legalább is rokon- szenvvel ábrázolta a pa­rasztseregek vezérét, ám ugyanennek a gondolatnak festészeti kiteljesedése az önkényuralom korára esik. A szabadságharc után a nemzeti romantika meste­rei a nemzet lélkiismereté- nek ébrentartását vállalják — sokszor az irodalom mel­lett. Így válnak aktuális, lázító szimbólummá Hunyadi László, Zrínyi és Frangepán mellett Dózsa parasztjai — és így válnak a rongyos paraszt-katonái kacagányos, sisakos vitézek­ké. Madarász Viktor fest­ménye, a Dózsa népe, egy évvel a kiegyezés után, 1868-ban készült, de közvet- let folytatása az elnyoma­tás esztendeiben készült Hu­nyadi képnek, Zrínyi-kom­pozíciónak, közvetlen foly­tatása a komor, baljós nem­zeti romantikának. Dózsa népe hideglelős, holdvilágta- len folytatása az elnyoma- figyel, temet és menekül: a páncélos, puskás, csapzott hajú vitézek egy kivégzett — társukat? vezérüket? —■ vágják le a gyalázat akasz­tófájáról, hogy méltóképpen eltemethessék. Ezek a vité­zek inkább nemesek, mint jobbágyok, és inkább pusz­tulásra ítélt földönfutók, mint lázadók. Sorsuk lát­hatóan az lesz, mint előd­jeiké, a kiterített Hunyadi Lászlóé, és a siralomházban ülő Zrínyi Péteré. Mégis rendkívüli tett Madarász képe — jellemző, hogy még hetven esztendő múlva, a harmincas évek közepén is szemére veti egy nagytekin­télyű polgári méltatója, hogy ilyen témát választott. A képzőművészet újabb remeke megint bukott for­radalom után, az előzőnél is keményebb elnyomás esz­tendejében, s megint alig leplezett forradalmi célzat­tal jelenik meg. Természetesen Derkovits Gyula 1514 című fametszet­sorozatáról van szó. Száza­dunk emberének, ha Dózsá­ra és a képzőművészetre együtt gondolunk, elsősorban ezek az iszonyú erejű, fe­szülő alkotások jutnak eszé­be. Általuk vált Dózsa egy egész kultúra számára fenn- ségesen elpusztuló figurává. Annak ellenére, hogy Dózsa itt sem csupán történelmi fi­gura, s parasztjai sem csu­pán középkori parasztok. Derkovits műve mégis hite­lesebb, mint Madarászé, s nemcsak azért, mert famet­szetei közelebb állnak a pa­rasztháború korának famet­szeteihez, hanem azért is, mert utalása hiteles: osztály­harccal osztályharcot, láza­dással forradalmat ábrázol. Az ötvenes évek elején Derkovitsot ferde szemmel nézte a hivatalos művészet­politika. A sok, korabeli si­keres-sikertelen ábrázolásból, szoborból, képből. grafiká­ból egyet emeljünk ki: Szabó Vladimir mesés, nyugtalaní­tóan költői festményeit, amelyek 1953-ban minden szigornak fittyet hányva népköltészeti szépségét, kö­zépkori titokzatosságot vará­zsoltak a műbe. A grafikus, áld Derkovits után méltó kézzel nyúlt a témához, s aki valóban der- kovitsi sorozatot alkotott ké­sőbb, huszonöt éves volt ép­pen. Kondor Béla, a mai ma­gyar művészet kiemelkedő mestere főiskolai diploma- munkaként, s ugyancsak kö­zépkori és korareneszánsz mesterek példájára, de mo­dem válságok és győzelmek érzésével alkotta meg réz­karc-sorozatát. Amely termé­szetesen. nem középkori (mi­ként Derkovitsé sem volt az), s amely egy forradalommal és vájúdással teli társadalom, e társadalom felelősségteljes művészetének kifejezése lett. Ennek kifejezője más-más formában, más-más anyag­ban az a szobrász, aki a legtöbb és legkitűnőbb Dó- zsa-szobrokat alkotta a ma­gyar művészet történetében: Somogyi József. Somogyi 1953-ban állítot­ta ki első Dózsa-fejét, első egészalakos kompozícióját 1955-ben mintázta, 1958-ban állította fel Cegléden, s már ezek távol álltak a szokott, ünnepélyesen semmitmondó szobor-ideáltól, már ezek meghatározták modern, ke­mény Dózsa-elképzelésünket. Méginkább Somogyi 1965-ben és 1971-ben mintázott alak­jai. Az előbbi — kicsi, töré­keny anyagból készült sa- mott-figura — ugyanazt a végtelen középkori elszántsá­got, s ugyanazt a végtelen középkori kegyetlenséget fog­ta formába, amit a Taurinus- féle fametszeten megismer­tünk, s ami valójában jelle­mezte a tűzzel, vassal kö­zépkori osztályharcot vívó, végül tűz és vas^által el­pusztított forradalmárt. Az újabb, hatalmas méretű bronzszobor a korábbi ceg­lédi emlékmű helyére ké­szül, s kettős figurájával, fe­nyegető kaszával és nyers formatöréseivel monumentá­lissá fokozza ugyanezt az összetett gondolatot. R. Gy. Darázs Endre: Egy főkönyvelő hegedül Látszólag könnyed, rövid, gúnyos versekkel találkozunk Darázs Endre posztumusz kötetének lapjain. Első ol­vasásra is meghökkentő él­ményt nyújtanak; mennyi szenvedés, megalázottság gyermekkori háborús él­mény — ugyanakkor böl­csességbe torkolló önirónia, a ma világának. így a mi közéletünknek is ezernyi újdonsága és fonáksága, amit a költő frissen, biz­tos szemmel érzékelt és örökített megl Sokan ismerték, hiszen a felszabadulás utáni fiatal költőnemzedék egyik kép­viselője volt, szerkesztője a korszakot jelentő Tűz- tánc antológiának. Líráját .... a szinte nyerseségig menő szókimondás jellemezte. Nem hatódott meg köny- nyen és főképpen nem al­kudott meg semmivel, ezt tükrözik versei. Azon köl­tők közé tartozott, aki egyaránt ismerte a „polos- kás albérlet” terheit és a pa­saréti polgári jólétet. Darázs Endre nyugtalan, vibráló verssorai különös varázzsal fejezik ki a köl­tő életének buktatóit, si­kert és kudarcot, azt a meg­vetést és főként keserűsé­get. amit a bürokratikus ügyintézés iránt érzett. Nem véletlen, hogy külön jelen­tőséggel bír a kötet cím­adó verse: és annak tar­talma: (,.Az ég derül, aa­ég örül7 Mert főkönyvelő hegedül/ Egyszál nadrágban szőrösen/ Az idő indái kö­zött”/ Megkapóan és mégis fa­nyarul szól a szerelemről: /„... Hogy nem is olyan rossz üzlet talán/ A befektetés, amivel magához köt téged/ Ez a ráfizetéses lény, ez a széteső élet/ Ez a régen ki­selejtezett. költő”./ Darázs Endre versei egy­aránt meghökkentőek és ironikusak, mindegyik kü­lön élmény, s mégis, egy önmaga útját járó, érzéseit groteszk formába rejtő, csupaszív költőről van szó, akinek most utolsó kötetét olvashatjuk. Tasnádj Varga Év«» Történetek a színház történetéből Földgömb a színház tetején A színészek elkezdték szét­szedni a színházat A legré­gibb színházat, amely akkor London városában állott. A telektulajdonos túlságosan követelőző volt, így hát a társulat elhatározta, — hogy odébb áll. S mivel a színház- épület az övék volt azt is magukkal akarták vinni. A telektulajdonos zsoldo­sokat küldött: zavarják szét a színészeket. A színház az ő telkén áll. tehát az is az övé. azt onnan nem lehet el­vinni. Igenám, de Burbadge úr társulatának—így hívták a színház direktorát, vezető színészét — sok barátja volt. Alul is, felül is. Ezt a szó szoros értelmében kell érteni. A kör alakú színházépület fedetlen földszintjén minden­napos vendégek voltak azok a matrózok, akik néhány éve még kalózokként rabolták vé­gig a tengereket; s most, —• hogy ugyanők „államilag” szétverték a spanyol hajóha­dat, már hivatalosan is urai lettek a tengereknek, és leg­főbb letéteményesei a keres­kedők polgárok jólétének. Ezek a kereskedők és polgá­rok is ott szorongtak a föld­szinten, vagy, ha jobban ment a soruk, már az emele­ti fedett galéria valamelyik páholyát, „boxát” bérelték ki. S itt, fenn, gyakran sűrű rá­csozat mögött, láthatatlanul ültek a legjobb körökhöz tar­tozó arisztokrata urak, fele­ségükkel — vagy méginkább: a barátnőjükkel. Akik tehát lenn és fenn voltak a színház és a társadalom földszintjén és galériáján, egyaránt a szí­nészek pártján álltak. A telektulajdonos fogdmeg- jei pórul is jártak: alaposan megtépte őket a színházpárti közönség. Közben a színészek szorgalasan cipelték a geren­dákat, deszkákat, az egész hatalmas fa-tákolmányt. Elég messzire kellett hurcolkodni; a város másik végébe. Ott már álltak az alapjai az új, hatszögletű, de egyébként az előzőhöz nagyon hasonló szín­házépületnek. Mikor elké­szült, egy földgömb került a legtetejére, s erről a föld­gömbről nevezték el az új színházat Glóbusnak, ango­lul Globe-nak. Mindez pedig 1597-ben történt. 1613-ból fennmaradt egy angol úr levele, melyben egyebek között ez áll: „...az egyik ágyú fojtásához készült papíros, vagy valami más anyag tüzet fogott a tetőn..., s mialatt a nézők inkább az előadást figyelték, belülről felizzott, kígyóként szaladt körül, alig egy óra alatt po­rig égetve a házát”; A szín­házat akkor még újjáépítet­ték, de néhány évtized múl­va az anglikán egyház puri­tán dühe végleg lerombol­tatta. Abban a 16 évben vi­szont, ami a felépülése és égése között eltelt, a világ- irodalom, a világ színházmű­vészetének mindmáig legna­gyobb. legegységesebb kor­szaka zaj lőtt itt le. Itt szí- nészkedett, írt. adta elő drá­máit egy London melletti kisvárosból Avonból, a csa­lád mellől a fővárosba szö­kött férfiú: William Shakes­peare. Világítás híján már dél­után háromkor elkezdődtek az előadások, s a földszinti közönség úgy izgulta végig a gyilkosságokat, tragédiákat, mint mi most a képernyő előtt a krimiket. Hogyan is zajlottak le az előadások ebben a Globe színházban? A mai néző nagyon meglepődne, hogy a Rómeó és Júlia mai pompá­zatos díszletei — mennyire nem az eredeti előadást kép­viselik! Függöny sem volt ebben a színházban, hiszen nemcsak a földszinti nézőtér, de a színpad eleje is fedet­lenül állt, csak a hátsó részt — amiből két vagy több ajtó és ablak nyílt — és az emelvényes felső, erkélysze­rű színpadrészt fedte vala­mi zsindelyféle. Ez volt min­den díszlet. Legfeljebb, ha egy széket, egy asztalt, vagy egy ágyat hoztak be. ha szükség volt rá. Amikor pe­dig vége volt a jelenetnek, a színészek kivitték a széket, az ágyat, az asztalt — meg a hullákat. A színpadnak va­lamelyik másik részén aztán bejöttek, és a játék folytató­dott. Honnan tudta a néző. hogy mikor és hol játszódik a jelenet? Nos, a szövegből. — A szerzők igyekeztek ezt -már a jelenet legelején bele­szőni a beszlégetésbe. Sha­kespeare csodálatos színpadi dialógusai még a természe­tet is oly költőj hitelességgel érzékeltették, hogy a néző bízvást érezhette a Globe deszkái között a Macbeth fe­lé közeledő erdőt, a Lear királyt tépázó vihart. Persze, nem volt könnyű a korabeli néző dolga. Ma­radt is fenn egy kis panasz­kodás. Így ír A költészet‘vé­delme munkájában 1589-ben Sir Philippe Sidney; „Majd három hölgy sétál be, hogy virágot szedjen, és attól kezdve kertnek kell hinnünk a színpadot. Aztán ugyanazon a helyen hajótö­résről értesülünk, és ma­gunkra vessünk, ha nem lá­tunk zátonyt. Erre meg rá­adásul egy rémítő szörny mászik tűzben, füstben, s a szerencsétlen nézők most barlangot kötelesek feltéte­lezni”. A nézők mindenesetre nem érezték magukat túlzottan szerencsétlennek... Csak a szövegre kellett nagyon fi- gyelniök, és képzeletük kü­lönb helyszíneket teremtett, mint a legkülönb díszletter­vező. Ha elhitték, a Globe Színházat építő Mr. Burdage fiáról, hogy ő Lear király, másnap meg Macbeth — mert ő játszotta ezeket a szerepeket, — miért ne hit­ték volna el, hogy a deszká­kon most virágoskertet zá­tonyt. vagy barlangot kell látniok? A legfontosabb ugyanis az volt, hogy a szemük előtt, általuk is elképzelhető, átél­hető emberi indulatok csap­janak össze. Bernáth László DARÁZS ENDRE VERSEI Fénytenger Közös Ez az utca árnyéktalan. Itt mindenütt csak fények, Kígyóznak fel minden falon, S a szobákba benéznek. Átcsusszannak az üvegen, És felizzik a párna És áttetszenek a falak, Színes üveggé válva. Két szerelmes egymásra néz Majd kelletlen szétrebben, És ártatlanul állanak A ragyogó keretben És izzik, mint piros rubint, A mellecskéknek gombja, Míg hajához nem kap a lány S gyorsan mellére bontja. Amikorra fordult Egyet az ekével, Cigarettavégét Morzsolhatta széjjel. Hét perc — hét szívásnyi: Ennyi volt az útja. Amikor megfordult: Már gyújthatott újra. Most akár nagy, lassú Pipa ég ki s mégse Jutott el még földje t Fordító végére. i Gácsi Mihály Dózsa-sorozatának egyik darabja: A várak ellen.

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents