Szolnok Megyei Néplap, 1972. június (23. évfolyam, 127-152. szám)
1972-06-18 / 142. szám
1972. június 18. SZOLNOK MEGYEI NÉPLAP 7 Elővarázsolni az ősit Mészáros Lajos rajza Történetek a színház történetéből ✓ Piros mellény és ruhátlanság Ha visszagondolok beszélgetésünkre, három név köré tudnám szőni mindazokat a gondolatokat, amelyeket munkájáról elmondott. Erdei Sándor, Bartók Béla, József Attila az a három ember, akiknek szellemi nyomdokain haladva, elindult egy kicsi tanyáról Tímár Sándor SZOT-díjas tánckoreográfus, a Magyar Állami Balett Intézet néptánc szakának vezető tanára. — A tanyán — emlékszik vissza — egy este szülei ma- gárahagyták őt a sötét szobában. Kezdetben félt. Tudta, hogy szülei is ott énekelnek a lámpa köré gyűlt emberekkel. Ez megnyugtató, jó érzés volt. Annak, akivel együtt születik az ének, a tánc spontán örömének kifejezésére — mert tanyán hogyan is lehetett volna másképpen örülni, ünnepelni — abban ezek a szavak; örülni és táncolni, később is, egész életében összetartoznak. Tímár Sándorban is. Hogy a felszabadulás után a tanyai esték hangulatának emlékét, a körbeülő lányokat, a citeraszót hosszú évekig miért csak a szívükben hordozták az onnan elkerült emberek? Erre a kérdésre Erdei Sándor szavaival fogalmaz: — Elhagytuk. A nyomorúságot akartuk elhagyni. A szolnoki Verseghy Ferenc gimnázium tánccsoportjának tagjaként 1948-ban részt vett az első országos néptáncversenyen. 1951—55 között a SZOT-együttes szólótáncosa volt. Tanult, gyakorolt, elámult a hazánkban fellépő szovjet együttesek, Pjatnyickijék, Mojszejevék művészetén, tudásán és közben álmodozott. Kamaszkora óta foglalkozott gyűjtéssel. történelmi szükségszerűségét, jelentőségét, mint már utaltunk rá, az osztályharcból, pontosabban: a két világ- rendszer közötti ideológiai harc kiéleződéséből vezeti le. Tudománytörténetileg pedig abból indul ki, hogy Sztálin idejében, éppen az ő filozófiai igényű munkái nyomán némi elbizonytalan- kodás keletkezett, de végül is uralkodó lett az a nézet — pontosabban: hivatalossá vált, — hogy az alap és felépítmény kategóriái, ezek egymáshoz való viszonya és változásuk törvény szerűségei egyértelműen és véglegesen tisztázottak, a kapcsolatos problémák — így az ideológiai elmélet kérdései is — véglegesen megoldottak. AzS7KP történelmi jelentőségű XX. kongresszusa után, a dogmatizmusnak, a filozófiai voluntarizmusnak és szubjektivizmusnak, a szektásságnak az elutasítása nyomán új helyzet keletkezett. Elkezdődött Sztálin elméleti munkásságának alapos és tárgyilagos elemzése. (Ez lényegében be is fejeződött, hisz e jelentős történelmi személyiség életművének ezt a részét könnyebb volt a „maga helyére” tenni, mint államférfiúi, politikai tevékenységét.) Megszűnt a — Hogyan lehet néptáncot gyűjteni? — kérdeztem.. — Zenés, táncos összejövetelekre, lakodalmakra, falusi rendezvényekre jártam. Először mindig egy ember ismeretségét kerestem. A többi már magától adódott. Első gyűjtésem emlékei a Galga menti kis falvakhoz fűződnek. Maga a tánc, a mozgás, felszabadultságot, harmóniát ad az embernek. Ez jó érzés, de én mást is akartam. Felidézni, elővarázsolni a múltból az ősit, a szépet, amit még a szegénység sem nyomoríthatott meg. 1955-ben feloszlott a SZOT-együttes. Tímár Sándor jó néhány társával együtt állás nélkül maradt. Nyakába vette az országot, folytatta az abbahagyott gyűjtést, folytatta az álmodozást egy ideális együttesről . .. — Miből élt? — szakítom félbe a reális és nagyon is idekívánkozó kérdést. — A Népművelési Intézetnél vállaltam alkalmi munkákat, tánccsoportokat patronáltam. Gyorsan átsiklik ezen a kérdésen, és arról beszél, milyen élmény volt megismerni az országban élő különböző nemzetiségű emberek táncait és milyen szomorú volt látni, hogy a szétszórtan élő falusiak menynyivel jobban őrzik a hagyományokat, mint a nagyobb közösségek. És miközben járta a falvakat, egyre tisztultak, határozottabbakká váltak elképzelései. Igaz, volt egy példaképe — tanítómestere — aki serkentette: Bartók Béla. 1958-ban a Vegyipari Dolgozók Szakszervezetének védnöksége ajatt alakult meg a Bartók tánccsoport, filozófiában az a misztifikáció, amely — a tulajdonképpen ismeretterjesztő színvonalú — műveit a filozófia csúcsának tekintette. E tevékenység közben azonban elkerülhetetlenül, az alap és felépítmény — benne az ideológia elmélet — körül megint minden „összekuszá- lódott, zavaros lett”, s mint azt Sándor Pál írja: „...úgy látszik, immár szükséges, hogy az egész kérdéskomplexumot elejétől végig ismét alaposan átgondoljuk.” Erre vállalkozik könyvében. Milyen eredménnyel? Maga sem vállalkozott arra — nem is várható ez egy tudóstól, — hogy a probléma teljes és végső megoldását adja. Könyve gazdag és gondolatébresztő szakirodalmi áttekintés mellett jól szolgálja a marxista ideológia elmélet alkotó továbbfejlesztését. A könyv egyes kritikái megemlítik, hogy a szerző bizonyos mértékig leszűkíti az ideológia fogalmát; elsősorban csak a filozófiai rendszerek formáTímár Sándor vezetésével. Az eltelt tizennégy év alatt rangos, elismert együttes nevelődött irányításával. Rendszeresen járnak külföldre, részt vesznek minden jelentősebb hazai, vagy nemzetközi néptáncversenyen, minden alkalommal első, vagy második díjjal térnek haza. Mégsem díjaik felsorolásával kívánom befejezni ezt a riportot, hanem egy próbájukról szeretnék beszámolni, amelyet végignéztem. A fiúk, lányok — többségükben még tanulnak, né- hányan már dolgoznak — karcsú, egyenes tartású, imponálóan biztos mozgású fiatalok. A tornaterem, ahol próbáltak, hatalmas. A zenére, hol a fiúk, hol a lányok, külön-külön, majd együtt felálltak és kissé rendhagyó módon, nem szabályos sorrendben kezdték a táncot. Az volt az érzésem, láttam már valahol ehhez hasonlót. Nem, nem színpadon, hanem falusi utcákon, házak előtt, a fiatalok pedig kisebb-nagyobb csoportokba verődve sétálnak, aztán megállnak, énekelni kezdenek, táncra perdülnek. Később, a próba után Tímár Sándortól megtudtam, jól láttam, amit láttam. Ő ezt akarta, így koreografál- ta azt a táncot. Pontosabban, így képzelte el. Mert a lépéseket maguk a fiatalok improvizálták. Akkor és olyan lépésekkel csatlakoztak a zenéhez, ahogyan ösztönük diktálta. Hitetlenül nézek rá. Ezek a fiatalok, akik csak „mellékesen”, szórakozásból táncolnak, így tudnak táncolni? — kérdezem. A válasz csak egy jóleső, csendes mosoly. jában jelentkező ideológiákkal foglalkozik, kevés említést tesz a különféle politikai mozgalmak ideológiai tevékenységéről. Önmaga az ideológia megnqvekedett szerepét az MSZMP ideológiai irányelveinek gondolataival húzza alá mintegy summázva könyvének indítékát és célját: „Vannak esetek, amikor a fegyvereké a szó. Mindig elsőrendűen fontos a technika, a termelés. S mégsem túlzás, ha azt mondjuk, hogy fejlődésünk egészét és perspektíváját nézve az ideológia a legfőbb fegyverünk. A gépeket és a fegyvereket is emberek alkalmazzák. Nagyon sok, végső fokon minden függ attól, mennyire látják és értik cselekedeteik fontosságát, milyen erős bennük a hit, a meggyőződés. Ilyen értelemben joggal mondhatjuk, hogy egész munkánk megjavítása, összes feladataink megoldása függ az ideológiai front erősítésétől. E leghatásosabb fegyvert kell most jobban harcba vetnünk.” (Népszabadság 1965. ápr. 18.) A nevezetes színházi ütközet a „piros mellényesek” és az aranyifjúság között, 1830-ban zajlott le. Az első felvonás alatt még csak füttyorkán és tapsvihar akarta feltartóztatni a párizsi Comedie Francaise színészeit, a másodikban már előkerültek a kabát alá rejtett sétapálcák. A „piros mellényesek”, Victor Hugo és darabjának, a Hemani- nak a hívei azonban diadalmaskodtak: Az arisztokrata aranyifjúságot a szó szoros értelmében szétverték. Ezzel nemcsak a romantikus színmű kapott teljes polgárjogot: a színháztörténet modem korszaka, az a mintegy másfél évszázad kezdődött meg aminek végéről, a jelenről szóljon ismét egy igaz történet. Majdnem meztelen színészek és színésznők mentek le a nyugat-berlini sportcsarnok nézői közé és a széksorok között sétálva, gyanakodva, némán szemlélték a megjelenteket. Azután hirtelen állati, artikulátlan üvöltésben törtek ki. Csak ezek után kezdődött meg a színjáték. Inkább agitációs délutánnak lehetne ugyan nevezni ezt a találkozót, ahol a színpadon ülve, állva, járkálva, egymás nyakába ülve, különböző térformákba rendeződve a mai nyugati világ, a fogyasztói társadalom bűneiről esett szó, egy ÍMao-köny- vecske stílusában. A záróaktus volt a legmeglepőbb. A színészek kinyilvánították: a forradalom most, itt, ezen az előadáson az, ha, a nézők felmennek a színpadra és levetkőznek. Hosszú unszolás után egy fiatal fiú vállalkozott erre, majd egy tizenéves leányzó is. Ezzel befejeződött az előadás. A társulat amerikai volt, Living Theaternek nevezte magát, s akik látták más típusú előadásukat is, azt állítják, tehetséges színészgárda és nagy fantáziájú rendező dolgozott az együttesben. A berlini azonban utolsó előadásuk volt, utána feloszlatták magukat. Az Hernani nevezetes csatája idején — amely persze a közelgő politikai forradalom feszültségétől is volt oly véres — még így szólt a kérdés: lehet-e, szabad-e időben és térben távoleső jelenetekkel dolgozni? (Mintha Shakespeare nem is élt volna!) A berlini előadáson már a lehetetlen, értelmetlen cselekvésekkel és a mezítelenséggel „sokkolták” a nézőket. Ez az út még 142 év alatt sem kis teljesítmény! Igaz, annak is nehéz utánagondolni, hogy közben a néző mennyire megváltozott! De kíséreljük csak meg. Akkor a gazdag néző büszke volt Párizsban, ha két nap alatt megkapta a hírt 'Londonból, milyen áruknak van keletje. Ma borotválkozás közben hallgatjuk, hogy fél órával korábban mi történt a világ, esetleg a Hold túlsó oldalán. Akkor a jobb módú emberek számára is életre szóló esemény volt külföldre utazni, ma milliók vándorolnak nyaranta. Akkor csak a forradalmárok kis csapata hitte, hogy király nélkül nem dől össze egy ország, ma a megmaradt királyok a parlamenttől kérik a fizetés- emelést Az isten trónusa a királyokénál is megingatha- tatlanabbul állt, ma beatzenét játszanak a templomban, hogy a fiataloknak kedvük legyen közelről megnézni egy oltárt Mindebből nyilvánvaló; aki ma színházat csinál, annak ugyancsak nehéz dolga van, ha akár egy percre is el akarja hitetni a nézővel, hogy amit lát, az nemcsak díszlet, nemcsak színész, hanem az emberi lét valóságos lehetősége. Az elmúlt másfél évszázadban a színház szinte mást sem tett, mint hogy kereste az eszközöket: miként és főleg mivel lehetne a játékot hitelesíteni? Volt színház és rendező, aki minden ruhában, minden kellékben csak a korabelit fogadta el. E jámbor feltevés szerint: ha Kleopátrát játszó színésznő fején eredeti az ékszer, akkor a néző a színésznőről is elhiszi, hogy az Kleopátra. Az eredmény nem volt tartós... Erre a szöveg, a dialógusok, a helyzetek megírásában és eljátszásában igyekeztek minél valószínűbbet nyújtani, így már születtek jelesebb művek, de ez a színpadi naturalizmus sem volt hosszú életű. Ellentéte, a mese, az álom és a kettő keveréke kapott otthont a színpadokon. Azután jött egy nagy korszaka, valóban nagyszerű műveket hozó korszaka a színháznak, amikor mindenekelőtt a lélektan törvényei szolgáltak a jellemek hitelesítésére. De hátha ez sem elegendő? Hátha a néző nem is a dialógusok, vagy a jellem hitelességét kívánja, hanem az ész, az értelem, a gon-. dolat, a társadalmi mozgás valódiságát? Ennek hitelesítéséhez csak vissza kellett nyúlni eszközökért a színháztörténelem múltjába. Az elmúlt 50 évben a vilá*színházművészete mindent ismét felfedezett, amit több mint kétezer éves fejlődése alatt már kitalált. S az élmé-t nyék sokaságától eltompult érzékű rendezőre rá kell szólni, meg kell őt ijeszteni, mint a kisgyereket hogy odafigyeljen. S jött a félmeztelen színész a széksorok közé, hogy állati hörgésével, üvöltésével megdermessze a nézőt, hátha így, fellazult idegekkel jobban lehet a figyelmet irányítani s az érte-, lemre is hatni. Szerencsére a világ nem-- csak eltompult érzékelőkészségű emberekből álL Van-; nak, akik maguktól is képesek figyelni. A Livihg Theater nem véletlenül oszlott fel, feltehetően nem volt rá szüksége a világnak. De nem lenne jó, ha arra a következtetésre jutnánk, hogy ugyanilyen fölösleges, végletes út volt mindaz, amit a színházművészet az elmúlt másfél évszázadban kipróbált. Szó sincs róla! Mindaz, ami a hatalmas eszköztárból előkerült, mindaz, amit a színház a saját múltjából újra felfedezett most már végérvényesen és elidegeníthetetlenül az övé. Megszűntek a merev, fölösleges szabályok, korlátok, minden használható, ami megfelelő tartalommal bír. S nem is akármilyen tartalommal. Humanista, az embert segítő, formázó, felismertető tarta- lommaL S minden színpadi eszköz rossz — akárha régi,' jól bevált, hagyományos, akárha új, most született — ha a gondolat, az élmény, amit közvetíteni kíván, an- tihumánus, emberellenes, haladásellenes. Ez és csak ez lehet a valódi mérce. A forma, a tér, a körülmények, ahogy és ahol színházat játszottak, mindig is változott. Két dolog maradt állandó. Az egyik, hogy nincs színház élő színész és élő közönség nélkül. A másik; az érdekelte igazán az embereket, az maradt meg elsősorban az utókor számára is, ami az emberről, az ember kapcsolatainak rendszeréről és a kapcsolatok változásairól tudott izgalmasat, újat mondani. Bernáth László . Nem feledkezhetünk meg arról, hogy „a kritika fegyvere nem pótolhatja a fegyverek kritikáját” (Marx) mégis indokolt Sándor Pál művét az agitációs és propaganda- munkával foglalkozóknak mindennapi harci eszközként ajánlani, mint olyat, amely jelentős hozzájárulás az ideológiai front erősítéséhez. V. JL László Ilona Csctnády János: Nyár Sima sikátorok, göthös kövek, szűk közök, széles ég fent; felhővel int a lengő vásznak angyal-hadának. Szalad az ég Itália felett? tengertől tengerig. A csizma talpa trópusi vizekben ázik. A Pó síkság felett száraz szelek örvénylenek. Ó, ismerős ez a szél itt, az ősz apó tálján hajfürtjei még göndörek; Itáliában Lajos Johannát büntetni indul zörgő sereggel — köztük Toldi is - Mátyás Velencét fenyiti, a félelmetes Nagytanácsot. S míg Bakócz keresztes hadjáratra gyűjti a póri hadakat — így fújja a szél Dózsa ingét is a Vérmezőn. Szalad az ég Itália felett seregét összegyűjti, s kiadós, meleg záporát zuhintja a kicserzett-bőrű hun-ivadékra.
