Szolnok Megyei Néplap, 1972. június (23. évfolyam, 127-152. szám)
1972-06-18 / 142. szám
6 SZOLNOK MEGYEI NÉPLAP 1972. június 18. Dékány Kálmán: A PROTEKCIÓS — Ne féljen lelkem, ne fél. jen. Nézzen meg engem. Már eltemettek odahaza, fél évet se jósolt Nagy János. Makk egészséges lettem, láthatja. Öt és negyedórát feküdtem a műtőben. Kivágták az epémet, a gyomrom egy darabját, meg a vastagbélből is egy keveset. Mindent kipucoltak, ami beteg volt. Most farkasétvágyam van. Én mondom, sose volt még ekkora étvágyam életemben! Üj epevezetéket kaptam a professzor úrtól. Be kéne aranyozni a kezét. Aranyat ér. Én mondom: aranykéz. A másik asszony is vidéki volt. Amolyan soványka, Hevesből. Tegnap került a kórterembe. Ágyat cseréltek. Etelka átadta neki a középső ágyat. Tapasztalatból tudta, operáció* után fontos, hogy az ápolók mindkét oldalról akadálytalanul hozzáférhessenek a beteghez. Az szánnivalóan riadt volt — Ebben az ágyban mindenki meggyógyul, lelkem — mondta Etelka az ágy szélén csüggedten gubbasztó szobatársának. — Maga könnyen beszél — szólt nyersen az új beteg. .— Már túl van rajta. — Mi baja, lelkem? — Epe. Azt mondták Egerben. — Ó, csak epe? — Nem elég az?! — Elég. Elég az, lelkem. De én örültem volna, ha csak az epe van megtámadva. Az enyém már tovább terjedt. Úgy volt, hogy nem lehet segíteni. A lányaim mégse nyugodtak bele, s felhozattak. Hát azért mondom, az epe semmi. Ne izgassa magát miatta. Az epét nem kunszt kipucolni, a professzor úrnak. Nálam fennforgóit a veszély, hogy a műtőasztalon maradok. A professzor úr egész beleizzadt, mégse mondott le rólam. Háromszáztizenöt perc, képzelheti. Ennyi ideig egyhuzamban talpon lenni is fárasztó, hát még az ember felnyitott hasában dolgozni! Vigyázni kell minden kis érre, idegre. Szegénykém, aznap már nem is nyúlt más beteghez, annyira kimerült. — Hangot váltott: — Jolánka, hány óra'? — kérdezte. A harmadik asszony olvasott az ágyban. A tárt ablakon nagyfény illatú levegő áramlott a betegszobába. — Készülhet, Etelka — felelte Jolánka. — öt perc múlva fél kilenc. Szakszerűen szedelőzkö- dött. Derékig tűrt hálóinge alól széles, fehér kötés látszott ki. Hasa közepétől piros csövű gumikatéder nyúlt ki, a vége egy dunsztos üvegbe csüngött. Kihúzta belőle a csövet, gondosan bedugaszolta. Fölkelt. A tükör elé állt, megfésülködött. Tömzsi volt, vastagszálú szürke haját kontyba tűzte a fejebúbján. Fiatalasszony korában is így viselte, s lám, mire megszürkült és a lányai is őszül, nek, újra divatos lett! — Hová megy? — riadt föl újdonsült betegtársa. Pislogó madárszemében friss keletű ragaszkodás. — Kontrollra, lelkem. A cukrom miatt. De mindjárt jövök. Nekem nem kell várnom a soromra, bármikor bemehetek. — Nem morognak? — Akadnak morgósak, de hát itt senkinek sincs dolga, várhat mindenki. Kitelik az idejéből. Nem mondom, nekem se sietős. Csak hát soron kívül vesznek. Tudja, mert nagyon súlyos eset voltam. Valóságos orvosi szenzáció, hogy így rendbejöttem. A professzor úr tanulmányt akar írni rólam. — Akkor maga olyan protekciósféle — mosolyodott el bátortalanul a_ madárszemű, sovány asszony. Etelka magára öltötte virágmintás pongyoláját. Természettől fogva hajlamos volt az elesettek istápolásá- ra. Megérezte most is, hogy az kell ennek a szegénynek: a gyámoltalanság meg a rémület keveréke. — Ha kedve van, elkísérhet — szólt oda neki. — Legalább ismerkedik egy kicsit a környezettel. Hogy hívják, lelkem? — Rózsi — mondta a madárszemű. Az olvasó Jolánka most fölnézett a könyvéből. — Rólam már kész a tanulmány — szólt dicsekedve. — Jolánkát állandóan tanulmányozzák — mondta a tömzsi a madárszeműnek. — Az ilyen esetek viszik előre az orvostudományt. — Hét éve — mondta Jolánka. — Éppen hét. Az új beteg összerezzent. — Szűzanyám! — mondta hüledezve. — Ez olyan akkor, mintha itt lakna. — Eltalálta — mondta könnyedén Jolánka. — Innen járok ki moziba, cukrászdába. — Vadonatúj belet csinált Jolánkának a professzor úr — magyarázta Etelka. — Szenzációsan sikerült! Akár strandra is eljárhat azzal. Az oldalába ültette át a professzor úr, a dressz takarja. A madárszemű az ágya peremét markolászta ültében. Nyirkosodott már a te. nyere a sok rémségtől, ahogy egyikről a másikra tekint- getett. Etelka csak most végzett pongyolája begombolásával. — Magának ott mi lóg ki? — kérdezte viszqlygós üveghangon. Etelka ösztönösen a tükörbe pillantott. — Hol, lelkem? — Ott, a hasán. — Ja? — Etelka elnevette magát. — Már azt hittem, valami rendetlenség. — Megfogta a piros cső végét. — Ez gumikatéder. — Mindig a hasában lesz? — Dehogy lesz! Csak pár napig, amíg az új epevezeték összeforr. — Nem fáj? — Á, semmiség, — legyintett Etelka. — Fő, hogy szépen gyógyul a seb. A professzor úr saját kezűleg kötözi. Az aranykezével. Áldja meg érte az én Istenem. Áz életemet neki köszönhetem... Na, jön, Rózsika? Áz menekülve kapkodta magára csíkos kórházi köpenyét. Nem akart kettesben maradni Jolánkával. Semmiképp nem akart. A hideg rázta a gondolattól, hogy megmutatja azt az átültetést az oldalába, ha vele marad. Mohón kapaszkodott gyámolítója karjába. — Nem akarok idebent lakni — hadarta együgyű- ségében a folyosón. — Azt én nem bírnám ki. Kórházban. — Csacsiság — mondta Etelka megmosolyogva. — Innen mindenki hazamegy. Jolánka különleges eset. De ő se lakik itt hét éve. Megszakításokkal lakik idebent. Jolánka túlóz. Szeret túlozni. Időnként megálltak a hosszú, kanyargós folyosón, mert Etelkának pihennie kellett. — Ez már csak a gyengeség miatt van — mondta mentegetőzve. — A műtét legyöngíti az embert. De azért ne féljen tőle, Rózsika. Itt jó kezekben van. A professzor úr meggyógyítja. — Én is kapok olyan gumicsövet? — firtatta Rózsika. — Minden epés kap, lelkem. De semmiben nem zavar. — Biztos? — Ha én mondom, elhiheti. — És, és biztos, hogy hazamehetek? — Bár olyan biztos lenne a lottóm. A professzor úrnak nincs párja. Más orvosok is hozzá küldik a rokonaikat. A mi szobánkban volt egy asszony, akinek a fia orvos. Végignézte a műtétet, hogy a professzor úrtól tanulhasson. De képzelje, a professzor úr olyan gyorsan dolgozott, hogy nem tudta ellesni a titkát. — Maga ezt honnan tudja? — Mondom, mellettem feküdt az orvos anyja, és elmesélte. Akkor még én is úgy izgultam, mint maga, Rózsika. Megérkeztek az ambulanciára. A kilincs nélküli ajtón tábla: „Hívás nélkül tilos belépni!” A fal mentén padok, szabad hely egy se. Etelka gyámoltjával az ablakmélyedésbe húzódott. Körülötte megindult a sustorgás. — Na, megjött — Utolsónak jött, mint rendesen. — Es mint rendesen, elsőnek megy be. — Mert protekciós! — Ezt egy piros pongyolás nő mondta. Etelka hozzászokott már az ellenséges fogadtatáshoz, nem sokat törődött vele. Most merőben más volt a helyzet. Rózsika előtt feketítik be. Rózsikénak szüksége van az ő tekintélyére, mert még tapasztalatlan és fél. De iránta bizalommal van, szemlátomást nyugod- tabb, mióta pártfogásába vette. ’ — Lepénzelte az orvosokat — mondta valaki jó hangosan. — Megvásárolta a kivételezést. Az ilyennek jó dolga vfin. Ez már sok volt, vérforraló. Etelka előlépett az ablakmélyedésből, szeme harciasán villant. — Kikérem magamnak ezt a gyanúsítást! Szegény asz- szony vagyok, a lányaim tartanak. A professzor úr különben sem olyan ember, aki dugpénzekre pályázik. Maguk nem tudják, mit beszélnek. — Mind jobban belemelegedett a pörlekedésbe, a meggyőzés vágya fűtötte, hogy eloszlassa a felé áradó ellenszenvet. — Maguk nem tudják, milyen súlyos eset voltam — folytatta. — Egyszer már odahaza fölnyitottak, de mindjárt vissza is varrtak. Az orvosok lemondtak rólam. A lányaimat mindenről fölvilágosították. A pádon ülők izgatottan mozgolódtak. Elsőként a piros pongyolás nő ugrott föl a helyéről, majd mások is követték az ablakmélyedésbe. Etelka nem értette, mi történik a háta mögött. Megfordult, és ekkor minden világos lett. Gyámoltja, akiről e percekben megfeledkezett, elfehéredve ájul- tan csuklott össze. A piros pongyolás nő fogta föl estében. Fazekas Magdolna rajza ZELK ZOLTÁN VERSEI HA OTT Ahol az útjuk megfutott szelek, ahol a hajléktalan árnyak, ahol a törött szárnyú záporok menedéket találnak, ahol egy asszony léptei alatt a fű nem hájlik, jég be nem szakad, ahol a perc az ágakon tollászkodva megül, már föl se rebben — ha ott, ha ott, ha végül is a bekerített csendben. SZÜNTELEN Mióta az istent eltemették Koporsóba gyűrték az apámat Nem szűnik a gyermekkor szívemben Nem szűnik az árnyak rémuralma. CSÁSZÁR PÉTER: Csendem Hozzám jól becsöngetett a nyár. Késeivel és melegével. Megállók. Az én kamaszságom mered rád. Nem álmodsz tűzzel és velem sem. Rád katonák fala nem vár. Nem vár. Megállók. Ablakom nyitott. Csendem holddal, fákkal menekülésem, szobám pár méterén. Legfőbb fegyverünkről Sándor Pál: Az ideológiáról „Egész életét a munkásosztály felszabadítása ügyének és a marxizmus-leninizmus elmélete terjesztésének szentelte” — olvashattuk a közelmúltban, a halála alkalmából kiadott nekrológokban. A Szolnokról elindult, s magát élete végéig e táj szerelmesének valló Sándor Pál a Tisza partján ismerkedett meg a marxizmussal, s lett a kommunista mozgalom harcos katonája. Életútja magasra ívelt, s nagy tekintélyű marxista filozófusként fejeződött be. A gazdag és értékes pálya oly hirtelen ért véget, hogy utolsó művének könyvalakban való megjelenését már nem érhette meg. A Gondolat Kiadó egy tevékeny és harcos élet jelképeként nyújtotta át az érdeklődő olvasónak Az ideológiáról címmel írott, sok tekintetben úttörő és hézagpótló könyvét. „Elég egy futó pillantást vetni a világra, hogy minden külön bizonyíték nélkül is bárki meggyőződjék arról, hogy az ideológia kérdései napirenden vannak — írja a könyv előszavában a szerző, majd így folytatja: — A szocialista tábor európai országaiban a kommunista pártok kiadott ideológiai irányelvei annak felismerése alapján születtek, hogy a szocialista építés során a gazdasági és a politikai fejlődéshez képest az ideológiai fejlődés elmaradt; az elmaradottság felszámolása érdekében, az ideológiai munka előmozdítására ideológiai offenzívat hirdetnek, kidolgozzák az ideológiai harc taktikáját és stratégiáját és a harcra mozgósítják a tömegeket." Sándor Pál könyvének, e sok tekintetben úttörő vállalkozásának a jelentőségét, a téma általános érvényét és időszerűségét a fent idézetteknél mi sem bizonyítja jobban. Mindezt csak aláhúzza korunk jellemzése — amit a szerző is idéz —: „...a történelmi fejlődés jelenlegi szakaszát a kapitalizmus és a szocializmus közötti ideológiai harc kiéleződése jellemzi. A kommunistaellenes propaganda egész hatalmas gépezetét most arra állították be, hogy gyengítsék a szocialista országok, a nemzetközi kommunista mozgalom egységét, támasszanak széthúzást korunk haladó erői között, belülről próbálják aláásni a szocialista társadalmakat. Az imperializmus mind nagyobb erőfeszítéseket tesz a szocialista országok, a kommunista és az egész demokratikus mozgalom ellen irányuló politikai és ideológiai aknamunka vonalán. Ilyen körülmények között különösen nagy jelentőségűvé válik a kérlelhetetlen harc az ellenséges ideológia ellen, a párt egész ideológiai tevékenységének fokozása.” (Az SZKP KB 1968. április K)-i határozatából. Népszabadság. 1968. ápr. 11.) Sándor Pál könyve Marxnak, Engelsnek és Leninnek az ideológiáról alkotott nézeteire alapozva, kísérletet tesz az összefüggő marxista- leninista ideológia elmélet kialakítására, miközben végigkíséri az ideológia elméletéről alkotott nézetek fejlődését az ókortól napjainkig. Felsorakoztatja Platon, Holbach, Helvétius, Rousseau, Csernyisevszkij, Herbert Spencer és más filozófusok, gondolkodók ideológia elméletét és azok vizsgálata közben levonja a következtetést az ideológiák keletkezéséről és társadalmi történeti szerepéről. Megfogalmazása szerint a nem marxista ideológiák, mint az objektív valóság torz, hamis tükörképei szükségszerűen, a társadalmi-történeti fejlődés eredményeképpen jöttek létre, tehát objektív alappal bírnak, az objektivitást érvényesnek tekintve arra vonatkozóan is, hogy ez a tükörkép „fonák”. Ézek a tükörképek — a szerző szerint — nemcsak jellegüknél fogva, hanem létrejöttük, azaz létezésük tekintetében is objektívek, vagyis tárgyia- sodnak, és mint ilyenek, anélkül, hogy eredetüktől, az őket létrehozó, mozgató erőktől teljesen elszakadnának, és azok meghatározó szerepe megszűnnék, bizonyos mértékig — és adott határok között — önálló törvényeszerűségekkel is bimak. A szerző az ideológia szerepét folyamatnak tekinti, amely folyamat végkifejletekor, az adott körülmények között — amelyeket Marx és Engels a kommunizmusban határoz meg — bekövetkezik a valóság és tükörképének adekvátsá- ga, egyenértékűvé válása. A különböző ideológiai elméletek áttekintése nem pusztán históriai jelentőségű és azok kritikai elemzése sem öncélú a szerzőnél. Az ideológiai harc jelenkori feladatai által diktált szükségszerűségből teszi ezt. Mint kifejti, az elméletek történetét nem lehet sem akármilyen döntő történelmi eseménnyel, sem pedig alkotójuk halálának dátumával lezárni, mivel azok szí- vósabbak, mélyebben gyökereznek, és ha van számukra társadalmi talaj, akkor újból és újból szárba szökkennek; mimikri természetűnek nevezi — nagyon találóan — a különböző ideológiákat, rámutatva arra a képességükre, hogy új meg új alakban képesek feltűnni. „Azokkal az ideológusokkal kapcsolatban, — írja — akik a háború befejezése utáni periódusban, illetve napjainkban felszínre kerültek, vissza-vissza kell térnünk elődeikhez is, és így ismétlések helyett módunkban lesz eny-egy jellegzetes vonásukat, vagy figyelemre méltó — akár pozitív, akár negatív előjelű — gondolataikat feleleveníteni. Ami pedig a marxista teoretikusokat illeti, az ő ideológiai felfogásuknak egyszerű ismertetésével nem elégedhetünk meg, hiszen fejtegetéseink pozitív részében egyfelől ezekre támaszkodunk. Másfelől pedig azokat, akikkel nem értünk egyet, akár egyes eszméiket, akár egész elméletük felépítését illetőleg. alapos bírálat tárgyává kell tenünk, s így igyekszünk bemutatni azt a gazdag és változatos anyagot is, amelyet részben a Marxot követő évszázad, részben kortársaink produkálnak.” E programnak megfelelően megtaláljuk a könyvben Plehanov, Buharin, Gramsci, Sztálin, Lukács György, Russel, Marcuse, Ernst Fischer, Adam Schaff, Garandy és mások ideológiáival kapcsolatos nézeteinek ismertetését és elemzését. A könyv gazdag ismeretanyagra támaszkodó, körültekintő és higgadt tárgyalásmódja lehetővé teszi az egyes gondolkodók hibás álláspontjának kritikáját, s ugyanakkor alkalmas a helyes válasz megkeresésére. törekedvén az elhajlásoktól mentes marxista ideológia elmélet kifejtésére is. A marxista ideológia elmélet kifejtésénél igyekszik a szerző pontosan felvázolni azt a történelmi, tudomány- történeti helyzetet, körülményeket, amelyben ez lehetővé, illetve szükségszerűvé válik. A kérdés kifejtésének
