Szolnok Megyei Néplap, 1972. május (23. évfolyam, 102-126. szám)
1972-05-14 / 112. szám
6 SZOLNOK MEGYEI NÉPLAP 1972. május 14. DAL Domboldalon lakunk, kunyhónk a fák alatt. Sziklán ebédelünk. A hegy fölénk hajol, s ölébe rejt az ellenség elől. Ismeretlen vietnami szerző verse Vietnami alkony Az alkony színes füveit a bivalyok lelegelik, az eget szarvukra veszik, szarvukon tartják reggelig. Győré Imre verse — Bocsánatot kérek, a hölgyet ide kellett irányítanunk, önhöz, a sezlonra. Konferenciát tartanak a városban, nincs egyetlen üres szobánk. — Bocsánatot kérek, be kell hoznunk egy pótágyat a hölgy számára. Konferencia van a városban, ez ki-; vételes helyzet Egyikük szemüveges, jótanár arcú, eldönthetetlen, hogy csúnya, vagy a maga nemében éppen szép nó a másik kettőhöz fordult: — Nem tehetünk erről á zsúfoltságról, mind a hárman különszobára számítottunk. Kérem: jegyünk meg békességben holnap réggé; Ug. — Természetesen! — kész- ségeskedett másikuk, kenyérarcú, puhatestű, nagydarab asszony, ma éjszakára a szállodaszoba eredeti, első birtokosa. — Én is csak a békét, nyugalmat kívánom. Mari vagyok. Az okosnő habozott. Primitívnek találta az ilyen bemutatkozást, vezetéknév nélkül. De még a saját vezetéknevével sem akarta rendreutasítani Marit. Kissé kelletlen hangon válaszolta: — Zsófia vagyok. — Én meg Lilla! — kurjantott a náluk fiatalabb, hosszúnadrágos hálótárs. Mondogatták, hogy fáradtak, lefekszenek, de olvasnak, korán van. Csak Mari ágya mellett volt lámpa. Ot nem fogta magához a könyve, tétován lapozgatott. A másik kettő meg nem látott jól a mogorva csillár túlságosan takarékos fényében. Lilla ajánlotta, hogy beszélgessenek. Sötétben meghittebb lesz, azt hihetik, hogy régi ismerősök, barátnők akár. Eloltottak. — Kezdje hát el valaki! — agitált Lilla — mesélje, ami éppen az eszében jár, amennyiben nem titkos... Mari öblösen sóhajtott: — Nekem aztán semmi egyéb nincs a fejemben, mint a holnapi tárgyalás! Kezdjem? — majd a biztatásra: — De hol is kezdjem? Arrafelé, hogy mi sehogyan sem tudtunk lakást szerezni. Tizenhét évig. Tizenhét évig tipródtunk az ócska társbérletben. Kilencen laktunk ott, képzeljék azt el! Valaki mindig nyitja az ajtót, rádiózik, tévézik, porszívóz, kávét darál, húst klopfol, vizet ereszt a kádba, lehúzza a W. C.-t. A toalettet ki kellett lesni, hogy mikor szabadul fel, a fürdőszoba meg percre volt beosztva. Ezért szültem én csak egy gyereket. Pedig szívem szerint féltucatot is szültem volna, annyira imádom az apraját, de a nagyobbakat is, igazán. Hiába, nem bolondíthattam meg a többieket a gyereksírással, nyüzsgéssel, most meg már késő, maradt az egyszem lányom, a Zsuzsó. — Azután végre kaptunk külön lakást, kétszobásat, modern házban. A beköltözésünk napja akkora népünnepély volt, énnekem! Gondoltam: a magunkéban leszünk, a magunk csendjében, mert az igen fontos. A gyárban, ahol dolgoztam, állónap ég a pokol, a forróságra értem, meg a tikkasztó zajra. Gondoltam: első nap még nem tudok főzni, de összevásároltam a legdrágább hidegkosztot, csemegéket, hogy gyönyörű esténk legyen. — Még mielőtt asztalhoz ültünk volna, úgy hét óra körül, felbőgött a szomszédból egy istentelen elektromos gitár, vagy mi, nem szakmám ez énnekem. Dü- börgött, vonyított, fejembe hasított, korbácsolt. Mindjárt az első negyedórában kikészültem. Akkor vettem csak észre: milyen vékonyak itt a falak, mindjárt elkeseredtem. Az uram csitit: majd abbahagyja, nem számit, együnk már inkább, azt mondja. Dehogy hagyta abba, nekem meg a sok drága ételből egy pár falat ment le a torkomon, az is nyögvenyelősen. Már akkor majdnem sírtam. Az uram ragyogva figyelmeztetett: halgassam csak, a szomszédban idősebb hangok szidnak egy fiút, csendre intik, biztosan a szülei, vége lesz a zenebonának. Nahát, addig tartott szünetet, míg visszafeleselt a szüleinek. Azok kiabáltak is vele, ez az egyetlen igaz, hogy kiabáltak is vele. De nem használt semmit. — Ahogy múlt az idő, én egyre dühösebb lettem. Átkopogtam a falon. Az uram újra csitit: a legrosszabb esetBen is tíz óráig tart, ki lehet bírni. Ne kellemetlenkedjem én a szomszédnak a kopogásommal. Képzelhetik, erre végképp elöntött a düh. Áldott jó ember az Imre, de az nagy foltja neki, hogy senkivel se szegül szembe. Egy gyárban dolgozunk, tudom, a brigádjában is odavágták hozzá egyszer, hogy ha kell: álljon ki, az istenfáját! — No, az én kopogásom persze beleveszet a bömbö- lésbe. Döngetni kezdtem a falat, ököllel. Annyi lett az eredménye, hogy igen megfájdult a kezem. Akkor szólal meg a Zsuzsó: minek cirkuszozok, az a fiú egész klasszul játszik, érti a mesterséget, egyáltalán nem rémes. Legszívesebben széttéptem volna ezt az egyszem lányomat. — Értsenek meg engem, nemcsak az, hogy űzött voltam attól a gyalázatos hangorkántól. De a sorsomat is gyászoltam. Nem elég, hogy zajos gyárban dolgozom, hogy tizenhét évig otthon is a mások örökös lármáját hallgattam, most meg talán évekig ez jut minden este. Meg az is, hogy tönkre rongálták az én rettenetesen régen várt, gyönyörű lakásszentelő ünnepemet! — Higgyék el: az is szép tőlem, hogy kitartottam tízig. Lesem az órát: tíz—öt, tíz—tíz... Negyedtizenegykor berontottam a szomszédba. Nem volt már idegem, hogy csomagolgassam, cifrázzam! Én ezt nem tűröm, ezt én nem! — így törtem be hozzájuk. Az asz- szony fennhordta az orrát, legyintett rám: ebben a lakásban ők azt csinálnak, amit akarnak. És felszólított, hogy távozzam. A fiát pedig nem szidta. Kinyitottam a szájamat, ordítottam, a fiú meg úgy tett, mintha ott se lennék, zavartalanul folytatta az őrjöngést. Én már véreset láttam. Odaléptem hozzá, ha azonnal abba nem hagyja: én cibálom ki a kezéből az átkozott masináját. Erre az apa megmarkolta a pongyolám gallérját és kilökött a folyosóra. — Nem emlékszem tisztán, mit üvöltöttem a folyosón. Arra emlékszem, hogy lehordtám őket, amiért nem nevelték meg a gyereküket. A kocsmában züllöttek, amikor a gyerekükkel kellett volna törődniök! A kocsmának köszönhető, hogy ocs- mány lett az egész család. Fel is jelentem őket, tíz órától csendrendelet van. Az apa az nem kiabált, aránylag halkan válaszolta, hogy majd ő jelent fel engem, alaposan megtáncoltat. — Az ordítozásom miatt kicsődült az egész emelet. Azt nem látták, hogy a szomszédom kilökött engem, de azt hallották, hogy énnálam sokkal nyugodtabban beszél. Azon kívül a többi lakás a lépcsőház túlsó oldalán van, őket nemigen zavarhatta a gitár sem. — Az uram visszahúzott mihozzánk, hallgattam, ahogy a szülők veszekedtek a fiúval, s az befejezte a műsort végre. De én le se hunytam a szemem, rázott a sírás egész éjjel. Legkivált a szégyen miatt. Ebben a házban senki sem ismert még minket, mit képzelhetnek, milyen népek vagyunk mi?! És itt finom, tanult emberek is laknak. Pedig engem sokan szeretnek, a gyárban majdnem mindenki, sőt még a társbérletben is kedveltek. Mert ott folyton az volt az eszemben, hogy nekik se fáklyásmenet, segítsük egymást, amennyire lehet. No, az új lakásból első reggel bedagadt szemmel indultam munkába. — És a későbbi esték? — érdeklődött Lilla. — Folytatódott a zenebona? — Jaj. dehogy is! Ezek csak ideiglenes szomszédok voltak, falusi asztalos család. feljöttek egy hétre, Törekiék rokonai, átadták nekik a lakást. Törekiék az állandó szomszédok, ritka rendes házaspár. Ok mesélték később, hogy az asztalosék fia be akart jutni egy zenekarba, itt a városban, ahhoz gyakorolt veszetten, mivel ezen múlott: felkerül-e faluról. Ha én ezt tudom! At- éreztem volna én, mit jelent annak a gyereknek és akkor közvetlen a fülembe is játszhatott volna hajnalig. De ha a szülei sajnálták tőlem az értelmes beszédet, hogy megmagyarázzák! Szép szóval énnálam mindent el lehet érni. Mari felkelt az ágyból, villanyt gyújtott. Megkínálta a társnőit. Kisgyerekes anyák mozdulatával tömte beléjük a süteményt. — Érezzük jól magunkat, akárhogyan van is! — koccintott velük. — Semmi se ér annyit, mint a megértés! — Egy holnapi tárgyalást említett.. 1 — figyelmeztette Zsófia. — Az az én nagy bajom, az. Mit ad a sors, alig néhány héttel a beköltözésünk után! Áthelyezték a gyárunkat az ország túlsó végébe, mivel itt a város közepén állt. Régóta rebesgették, hogy így lesz, dehát ki hitte! Hur- colkodhattunk megint. A legú jabb lakásunk igen megfelelő és azt az ördögi estét, éjszakát én már el is felejtettem volna. És tessék: beüt a mennykő idézés formájában, hogy jelenjek meg a tárgyaláson, becsületsértési ügyben. Énnekem csak a szájam jár, de én fel nem jelentenék seki valamirevaló embert, ha nem bűnöző éppen. Ök viszont megtették, azok az asztalosék. Ezért verhettem ide magam, az ország túlsó végéből. Az utazással együtt: két nap. Talán elengedtek volna a gyárból simáp. ha megmondom, mire kell. Nem akartam kiteregetni a szégyenemet, inkább kivettem szabadságnak. — Nekünk is elmesélte... — csodálkozott Zsófia. — Az egészen más, maguk jószívvel vannak hozzám. megérzem én. — És a rokonok, ismerősök nincsenek jószívvel? — Hogyne lennének! De értsék meg: restellem... Haragjában az ember nem is önmaga. Mintha egy idegen hadonászna benne. — Akár levélben is meg lehetett Volna ezt magyarázni az asztaloséknak — buz- gólkodott Lilla — biztosan ők is értenek a szép szóból. — Hogy én írtam volna?! Ezeknek?! Olyanoknak, akik feljelentettek?! Zsófia halkan nyögött: — A sezlonnak kiáll a rugója. nyomja a derekamat. Mari azonnal összenvalá- bolta az ágyneműjét kényszerítette Zsófiát, hogy cseréljenek helyet. Az befész- kelődött az ágyba és így szólt: — A joghoz nem értek, de talán még közvetlenül a tárgyalás előtt is békülni lehet. Ha annyit mondana, hogy megbánta, nem úgy gondolta. — Ezeknek rnondjam?! Jó lesz. ha megállóm, hogy szembe nem köpöm őket! a férfit meg is tudnám fojtani a két kezemmel. .... .Ja!> László Anna Szép szóval énnálam... TASNADI VARGA ÉVA: Menyasszony-tánc Zsombékos útra léptem s a korhadt fűzfák odva arany méheket küldött elébem követségbe. — Itt repül most a násznagy zümmögő brummogással, és megkérdezi: — Jössz-e, felkészültél menyasszony? S a hévízgyörki réten előttem táncol újra gyerek-esküvőm perce, mikor a lánypajtások papsajt-koszorút tettek szélben játszó hajamra. — Zavart kisfiú-férjem Sápi Miska volt akkor, és kézen fogva jártunk a Galga menti fűben. — Sírját soha nem látom, dermedt halott lett ő is a Don menti kanyarban. Én pedig itt a réten fejem meghajtva állok, és hallgatom a méhek ismétlő zümmögését: — Felkészültél menyasszony? RVDNAl GÁBOR: Limlom L Mennyi lom, mennyi lom! Hiúság, önzés, póz, harag. Kiborult a piacon fejed füles kosara. 2. A kakas a tyúk után nem szaladna ily bután, és a kot-kot-kotkodács felesleges okoskodás. 3. Adtam neked ezer csókot: megcsókoltam szépen sorban mind az ezer bibircsókot 4. öt ujjad öt szeg, húsomban öt seb, bolond, kit a szerelem keresztedre köthet. KISS DÉNES: Arctáj Arcod messzire látni hajladoznak vonásaidon gyermekkorom mandulafái Tisztásain mosolyod lenget virágillatot Élő ékszert ragyognak szemed ibolyái Keményhátú bogarak hajadban a kis csatok fogaidon a szavak tudnak orgonálni Szél és napfény szőttese kölyökkorból jött mese tán zokogni kellene most vagy muzsikálni Házak kertek fasorok csöndje előimbolyog Forrás-tükör mutatott te vagy-e vagy én vagyok? Az idő nagy kék vizében buborékok a napok A MI ÉLETÜNK — Vietnami grafika
