Szolnok Megyei Néplap, 1972. május (23. évfolyam, 102-126. szám)
1972-05-21 / 118. szám
6 SZOLNOK MEGFEI NÉPLAP 1972. május 21 Thiery Árpád: Az emberek hazamennek I zsáknak úgy tűnt, hogy a teve és a jegesmedve makacsul követi, mióta megpillantotta őket a cirkusz vasrácsai mögött. Nem tudta magyarázatát adni, hogy miért éppen a teve és a jegesmedve szegődött a nyomába, hiszen egyiket se kedvelte igazán. Egész úton nem mert hátranézni, csak amikor a kapuhoz ért, gyorsan oldalt pillantott, de sem a teve, sem a jegesmedve... Fellélegzés helyett azonban inkább egy kis csalódást érzett. Megállt az udvaron, a cipőraktár vasajtaja előtt. Aggodalmasan nézett föl a világos konyhaablakra, mintha nehéz mulasztások nyomták volna a lelkét. Mindig így ért haza. Izsák érzete, hogy az anyja nem azt jelenti már számára, mint régen, s ő sem azt jelenti az anyjának, amit szeretett volna. Az anyja a villany alatt varrt, vagy az egyenruháját tisztogatta a párolgó ételszagban, és szitkozódott, hogy milyen keveset fizetnek a villamos- vezetőknek. Széles arca elkomorult, és egy-két pillanat alatt megöregedett. A mostohaapja este hat órára már beivott. Bánatosan nézett, mintha komoly segítségre szorult volna, s egy zöldségesbódét emlegetett, ahol meggazdagodhatott volna. Aztán maga elé rendelte Izsákot. — Tanultál új nótát? — Nem tanultam. — Akkor énekelj a régiekből... — legyintett a mostohaapja. A zsebébe nyúlt, forintokat nyomott Izsák markába. Ritkán verte meg, a fiú mégis, ha a mostohaapjára pillantott, mintha puskacsőbe nézett volna: talán erős, türelmetlen hangja miatt, talán a bot miatt, amire járás közben támaszkodott, de talán leginkább amiatt, hogy a mostohaapja sohasem gyógyulhatott meg. Izsák nem tudta még, hogy mi van a szavak mögött, az anyja nézését sem tudta megfejteni, csak fájt, egyre mélyebben fájt, amikor az anyja és a mostohaapja ordítoztak egymással. Nemcsak a pofonok fájtak, amiket az anyja kapott, hanem a türelem is, amivel elviselte. Izsáknak nem volt bátorsága nem-et mondani, sőt ahhoz sem, hogy makacsul hallgasson, s így, ha kellett, énekelt engedelmesen. Felment az emeletre. A vaslépcsőn csattogott a saruja. Végigsietett a bérka- számya hosszú függőfolyosóján. A szomszédok ablakain kisugárzó fényeknek csak annyi idejük volt, hogy megpillantsák Izsák vékony, inkább szívós, mint erős alakját, lenyirbált szöghaját, gumisaruját, amihez elég hideg volt már és kinyúlt pulóverét, amely alatt egy sportegyesület dresszét hordta. Lenyomta a kilincset. A konyhaajtó zárva volt. Kopogott. — Ki az? — mordult ki mostohaapja a konyhából. — Én. Izsák... — Menj ahhoz, akivel eddig csavarogtál! A fiú megint kopogott. — Nem hallottad, mit mondtam? — kiáltott mérgesen a mostoh'aapja, s valami könnyebb tárgyat az ajtóhoz vágott. Izsák egy ideig tanácstalanul ácsorgott az ajtó előtt. Nem szólt. A kilincset még néhányszor óvatosan lenyomta: hátha... Nem érzett szomorúságot, haragot sem. Azt sem érezte, hogy közben mennyi idő telt el. Lement az udvarra, egész hátra, ahol a szemetes edényeket tartották. Egy ideig reménykedve nézegetett az emeletre, de csak egyszer nyílt ajtó, a lépcsőház mellett. Márton nővére libbent át hangos nevetéssel a szomszéd lakásba, a sörgyáriakhoz. Izsák ennek az egy ajtónyitásnak is örült, mert eszébe juttatta Mártont, sőt mintha egyszerre maga előtt látta volna Márton orkánkabátos alakját, komoly, kissé megkeményedett arcát, ahogy kéj hete, vasárnap — amikor hazajött látogatóba a nevelőotthonból — itt ültek az udvaron, egymás mellett az asztalos deszkáin, a dróthálós műhelyablak alatt. — Jó ott? — faggatta Izsák óvatosan. — Jó. — Jobb nem lehetne? — Lehetne, de így is jó. Izsák gyanakodva nézegette a barátját. — Nem szoktak bántani? — A nagyobb fiúk. Néha. — A felnőttek?1, — Azok nem. Izsák nem nagyon értette, hogy azelőtt mindig sajnálattal gondolt Mártonra. Tizenegy éves létére ezt eléggé igazságtalannak tartotta egy tizenhárom éves fiúval szemben, most azonban egyszerre önmagát érezte sajnálatra méltónak. Talán mert egészen új volt Márton orkánja, a cipője, a nadrág, s minden, mintha egy kirakatból szedte volna össze. Vagy talán csak azért, mert igazán látszott rajta, hogy két évvel öregebb... Márton, mielőtt elköszönt, megmagyarázta, hogy merre van a nevelőotthon, ha Izsáknak a hónap első vagy harmadik vasárnapján eszébe jutna, hogy meglátogassa. A konyhában elaludt a villany, Izsák reménye, hogy a mostohaapja beengedi — elfogyott. A kapuból innen is, onnan is belenézett az utca sötét torkába, de sem a teve, sem a jegesmedve nem volt ott. Emiatt egészen távolinait, már-már hazugságnak tűnt a nap, különösen a cirkusz, a foltozott sátor, amely lomhán magasodott a padsorok fölött, a sovány, égő szemű állatok, s a trapéz, mely úgy lengett ide-oda fönt a kupolában, mint egy unatkozó madár. Az anyja szolgálatban volt. A vágóhídnál megtudhatta volna, hogy melyik vonalon teljesít ma szolgálatot, de nem akart kérdezősködni. Felszállt egy villamosra, amelyik a város középé felé indult. Késő volt már. Feltámadt a szél, a rendező- pályaudvar felől átfújt a peronon. Izsák bement a kocsiba és leült. Az ablakhoz támasztotta a fejét. Végigpillantott az esti utasokon, s azt gondolta értetlenül: miért van az, hogy az emberek akkor is hazamennek, ha nem szeretnek otthon lenni?... Nem érezte magát idegennek az idegenek között, s az se bántotta, hogy a mostohaapja nem engedte be. Régóta várt arra, hogy egyszer elkövetkezik majd egy olyan esete, amikor senkitől se fog félni. Jól érezte magát a villamoson, legfeljebb az zavarta egy kicsit, hogy fázni kezdett Lehunyta a szemét, s ettől a kis mozdulattól egyszerre minden megváltozott: az estét fényesség, a színek csodája töltötte be, minden csupa fehér lett, sárga, zöld és kék is egy kevés; a villamos is elnémult, mintha zajtalanul úszott volna a levegőben; egy alacsony, lódén - kabátos ember bátorítóan integetett az ajtóból, majd egy darab csokoládét emelt a magasba, olyan nagy volt, mintha csokoládéhegyből pattintotta volna le; szemben egy fiatal lány felnyitotta nagy szempilláját, s háta mögül képeskönyvet húzott elő, aztán szétnyitotta s egy pillanat műve volt, hogy ott hullámzott Izsák előtt a tenger. Így ment ez egész úton, az álom és az ébrenlét határán. Izsák boldog volt, boldogságát csak az zavarta, hogy egyre jobban fázott. Nem nyitotta ki a szemét, míg csak a villamosvezető, aki a végállomáson kezében az irányváltóval és a menetszabályozó karral át nem ment a kpcsi másik elejére, s útközben fel nem ébresztette. Izsák megköszönte a figyelmességet. — Én már megérkeztem — mondta és leszállt. Örült, s egy kicsit meg is lepte, hogy így ki tudta mondani, mintha máris célhoz ért volna. Könnyűnek érezte magát, legfeljebb amiatt volt némi lelkifurdalása, hogy az anyjának nem szólt az elhatározásáról, s egyszer sem említette, hogy mennyire fél otthon. Nem kérdezősködött, biztos volt benne, hogy Márton útbaigazítása alapján megtalálja a nevelőotthont. Jöt- tek-mentek á késő esti emberek, a bepárásodott utcák is jöttek-mentek, a barátságtalan udvarok, a tér száraz fái és szobrai, csak jöttek- mentek, ügyet sem vetettek rá, amiért Izsák nagyon hálás volt. Nem félt tőlük. A hosszú, kaszárnyaszerű épülettől sem félt, legfeljebb egy kis csalódást érzett, az üvegkapu előtt, mintha at- ra számított volna, hogy várni fogják, talán maga Márton is. A kapu zárva volt. Csöngetett, egyelőre azonban hiába nyomta az arcát az üveghez, senkit se látott a folyosók felől közeledni. R övidesen ismét csöngetett egy hosszút, bár érezte: az csupán percek kérdése, hogy ki fogják nyitni előtte a kaput. Annyira biztos volt ebben az érzésben, hogy még mielőtt világos lett az előcsarnokban, lehunyta a szemét, hogy erőt gyűjtsön, és egy időre elbúcsúzzon az álmoktól, mert egy ilyen komoly, sőt szigorúnak látszó épületben, ami előtt állt, olyan álmokról, mint az övéi, nyilván szó sem lehet. Portré Zelk Zoli ári: TE ISMERŐSI Karnyújtásnyira sincs még a nap — s már olyan ismerős az arcod, Rámájában ott ül még a perc — s oly ismerős, oly közeli az arcod. Te ismerős, te nagyon Közeli, tudod, milyen ismerős az arcod? hogy gyerekkorom udvaránál messzibb égitestre költözött a nap, hogy fényévek sem érik el a percet, mikor megláttalak! Toldalagi Pál: ALAKÍTÁSAINK Most húzzuk fel a függönyt, mi eltakarta eddig az élet színpadát Ki felkel, ki lefekszik, ki gyilkol, ki veszekszik, nevet, szeretkezik, csal — Alakításaikkal hol meggyőzőek, hol nem az emberek. i j Az Esemény Franz Kafka apokrif töredéke Mint ismeretes Franz Kafka befejezetlenül hagyta. A Kastély című regényét Igazán nem lehet csodálkozni, hogy hőse, K., a földmérő, lezáratlan sorsát kihasználva ellopakodott a könyv lapjai közül. Legutóbb az Eseményen tűnt föl egy megyei napilap tudósítójaként (Mi mássá változhatott volna ő, a megfejthetetlen dolgok hiábavaló bogozó ja?). A riportútjáról készült töredéket az alábbiakban bocsátjuk olvasóink elé. # K. moccanatlanul szorongott a vonatban vágtató hajnali szürkeségen.' Az Esemény első jelentős megbízatása volt, mióta a vidéki hírlapírás keserűmandulás kalácsát morzsolgatta. Országos és megyén kívüli. II- en feladatot csak az kaphat. aki valóságosan (vagy legalább is úgyszólván) törzsgárdista, minthogy az ismeretek bősége és a látókör szélessége egyenes arányban növekszik az egyhelyben eltöltött évek számával. A Szakmában, melynek múlt évi válogatott termését mérlegelik az Eseményen, K. meglehetősen jártas volt ugyan, de az efféle exkluzív rendezvények mibenlétéről elég keveset tudott. Így hát nagy örömmel bukkant rá az útitársai által kezdeményezett késdobálásnak, mint okozatnak az indítékára: Egy utas az Esemény piros ábrákkal ékes meghívójával próbált helyettesíteni egy piros hetest a foghíjas betűsorban. (Még az is a kezére játszott, hogy az eseményt immár hetedszer rendezték meg.) — Szintén az eseményre? — puhatolózott K. a pengék közé vetve magát. — Maga ugyancsak? — kérdezett vissza a betlis, megkönnyebbülvén, hogy elterelődött róla a kés. — Az Isten küldte ide. Mink ugyanis a tiszabánati Arany Szartál Tsz harangöntő melléküzemének Hajdú-brigádja lennénk. Majdnem háromszoros. Azt mondja a féldecis Petykó, akarom mondani az elnök elvtárs: „Gyerekek, már csak ez a rongyos kulturális hercehurca hiányzik a brigádnaplótokból. Itt van ez az Esemény átugortok. — Kit érdekel, hogy szezon van? Egy hét az egész. Expressz út. hotel, mifene: kaptok három ezret per koponya. Mit vigyük át azt a kulturális alapot mindig a következe évre”. — Pompás! — lüktetett egyet K. újságíró vénája. — Akkor a tudósítást mindjárt összekapcsolhatom egy színes riporttal. Cím: Harangöntők az Eseményen. Három hasáb, képpel iniciálékkal... — Azt lehet, nagyon is lehet. Nekünk se árt egy kis sajtószellő. Csak arra az egyre kérnénk meg, hogy az Eseményre szóló beugróinkon, mind a tizenhárom darabon szíveskedjék már igazoltatni a megjelenést, mert hogy anélkül nem gilt a Címért folytatott küzdelemben.. Megcsinálnánk mi is, de tudja nem igen esik útba, mert a halászcsárdák meg a turizmus másfelé helyezkednek el Eseményvárosban. Majd a cikkel együtt küldje el a beugrókat is. ☆ A most folyó tervidőszakban különösen lendületesen fejlődő Eseményváros fellobogózott utcáin K. — mestersége alapvető szabályai szerint — helyi színfoltokat (mint írni fogja: couleur locale) gyűjtött, majd a „genius loci”-vál kívánt találkozni ám a megkérdezett illetékesek Méliusz Laci járlatlevél-kezelőhöz utasították, aki sajnálkozva közölte, hogy ma nincs fogadónap. — Nem tudja véletlenül, hol tartják az Eseményt? — lebbentette félre finoman a sörhabot egy rokonszenves fiatalember szája elől K. — Pajtás, az Esemény szívében vagy — mutatott körül a kocsmán az ifjú. — Ez itt az Eseményklub. Itt hajnaltól hajnalig megtalálsz mindenkit aki az Eseményt létrehozó Szakmában, no meg a mi szakmánkban valakinek számít. Mert látom ám a noteszodon, öreg rumoskulacs, hogy a szomszéd megye harsonája fújt ide. Én ugyanaz vagyok itt. mint te ott. Plusz most még benne az Eseménybonyolító Bizottságban. Na, vedd csak föl gyorsan az étkezési tikettjeidet! Minden meghívott 50 forintos blokkot kap napjára, bármelyik vendéglátó egységben beválthatod bármire. Naná, hogy piára is! Aztán azonnal nekiugorhatsz egy interjúnak az Eseményújság részére. Én szerkesztem, emelt honor. Kivel is? Ott alszik például a Szakma legtehetségesebb ozsibvé- indián művelője... — Köszönöm a megbízást. De én inkább először saját lapomnak magát az Eseményt... — Mit szöszmötölnél magán az eseményen? Ki, mi van ott? Bemutatják a Szakma múlt évi válogatott termését. Aki szakmabeli, az mindezt eleve ismeri, tehát minek legyen ott. Az újságírónak, ha ad magára valamit, ugyancsak ismernie kell az egészet, tehát csak a renomédat rontod, ha oda-
