Szolnok Megyei Néplap, 1972. május (23. évfolyam, 102-126. szám)
1972-05-21 / 118. szám
1972. május 21 SZOLNOK MEGYEI NÉPLAP 7 Könyvet mindenkinek Történetek a színház történetéből (1) Sántán a sálat* eíöif Sok emberben felmerül a kérdés, miért kell nemzetközi könyvév, miért kell a könyvnek világméretű propaganda, amikor a könyv ma már majdnem mindenéinek közkincse és közszükségleti eszköze? A kérdés jogos is, meg nem is. Tagadhatatlan, hogy a könyvtermelés soha nem látott, rohamos mennyiségi fejlődésen megv keresztül és olyan mennyiségű könyvtö- meg lát évről-évre napvilágot, amelyet lassanként már a világ legnagyobb könyvtárai sem képesek befogadni; a folyóiratokban közölt tudományos publikációk száma pedig lassanként csak milliós nagyságrenddel lesz mérhető. Ennek alátámasztására elég pár számszerű adatra hivatkoznunk. A moszkvai tudományos és műszaki dokumentációs intézet, a VINITI referáló folyóirata 1959-ben még „csak 505 000 információt közölt, ez a szám azonban 1965-ben már 8000 000-re. 1969-ben pedig 928 000-re emelkedett. Az amerikai Physical Rewi- ew című, nemzetközileg is jól ismert folyóirat az ötvenes évek elején hétmilliós címszót közölt és ez a szám 1967-ben már elérte a tizenhét milliót. És mindez csak egy szakmán belül! De úgynevezett „információrobbanás”, a tudományos dolgozók számának állandó növekedése, az általuk írt, könyvek és folyóiratcikkek állandó számszerű emelkedése nem jelenti azt. hogy a szükséges könyv mégis eljut mindenkihez. Elég, ha saját példánkra hivatkozunk: A könyv Magyarországon csak a felszabadulást követő kulturális forradalom nyomán lett mindenki számára elérhető. Ennek ellenére még mindig vannak „szűz területek” és nemolvasó rétegek. Annyit azonban leszögezhetünk, hogy a könyvkultúra és a könyvolvasás területén a szocialista országok — élén a Szovjetunióval — olyan óriási fejlődést értek el. amelyet a legtöbb nagy kultúrájú kapitalista ország is megirigyelhet. Az UNESCO a könyv nemzetközi évével kapcsolatban sok javaslatot dolgozott ki. Elő kívánja segíteni. a könyv előállítását és terjesztését, elsősorban a fejlődő országokban, ahol bőven akad még tennivaló. Kívánatosnak tartja a könyv forgalmának emelését, méghozzá valamennyi államban. Ennek érdekében a jobb papírellátáson, a grafikai művészeteken és a nyomdatechmégy. A zsűri kénytelen ugyan ott lenni, de az Eseményen kötelező nekik a figyelő póz. tehát beszélni velük is csak itt a klubban tudsz. Ami saját lapodat illeti, azt a két flekket a műsorfüzetből is kirázhatod. — De ki számol be akkor hitelt érdemlően az Eseményről? — kérdezte most ördögi furfanggal K. — Ki ruházza a mezők liliomait? — merengett az eseményvárosi hírlapíró, és visszalebbentette arcára a sörhabot. ft K. nem tett le a szándékáról. Megindult az Esemény föliratú nyilak mentén. Egy rögbilabda-mellű Eseménygörltöl csakhamar mandzsettagombot, slussz- kulcsiartót és egy Esemény- palota-makettet kapott, valamennyit az Esemény emblémája díszítette, Dzsingiz kán-díjas szobrászművészünk alkotása. A következő (hagymasisak-mellü) görl betuszkolta K-t egy fogadásra, ahol a jelenlévő társadalmi vagy tömegszervezeti vezető hangsúlyozta, hogy ő ugyan nem szakember az Eseményt illetően, de szívesen látja az egybegyűlteket egy kis fóliában sült tablöhúsra. miegymásra. nika további korszerűsítésén keresztül a könyvek nyomdai előállítását is könnyíteni kívánja. Fontos feladatnak tekinti a nyomdai szakemberképzést, a könyvtárak és dokumentációs központok fejlesztését, a nemzetközi, nemzeti és regionális bibliográfiák kiadását, a könyvre vonatkozó kutatások fejlesztését. az olvasni újabban megtanult tömegek részére készült olvasmányok nemzeti nyelvű kiadásának a növelését, valamin^ a tömegek részére készülő könyvek számának emelését és további áruk csökkentését. Ezek érdekében az UNESCO több célt tűzött ki tagállamai elé. Ezek között igen fontos szerepet tölt be a könyv és az előállításához szükséges papír forgalmának nemzetközi szabályozása, a könyv felnőttoktatásban jelentkező szerepének előmozdítása, a tudományos, a műszaki kiadványok, kézikönyvek hozzáférhetőségének megvalósítása, a könyvekre vonatkozó kulturális csere megkönnyítése, az emberiség irodalmi hagyatékának megvédése és kiadása, és még sok más okos feladat, amely mind abból indul ki, hogy a könyv a tömegkommunikációs eszközök (rádió, televízió) mellett is megőrizte, sőt növelte befolyását, és még nagyon sokáig az ismeretszerzés lényeges eszköze marad. A miegymás miatt K. másnap ködgomolyos aggyal ébredt, úgyhogy mire észbe kapott, már egy ringó panorámabusz suhant, vele. Mint kiderült, az Esemény válogaott vendégeit egésznapos kirándulásra vitte a bonyolító bizottság. Megtekintették a roxolán hímzőnők élete bemutatásának szándékával létesítendő skanzen kijelölt helyét, továbbá egy postagalamb-te- nyésztő közös gazdaságot. Az érdekesség kedvéért a legtöbb hírlapíró galambpostával küldte haza aznapi tudósítását, vacsorára posta- fiókgalambot szervíroztak Eseményvér fantázianevű vörös pezsgővel. Harmadnap nagy robbanás volt a klubban. Kiderült, hogy a postagalambokat rosszul programozták, egy sem érkezett meg, így a szerkesztőségek maguk számoltak be az Eseményről. A tudósítások ugyan szóról szóra megegyeztek a kiküldött munkatársak írásaival, minthogy a szerkesztők is a műsorfüzetből dolgoztak, de azért mégis csak fölháborító. Hát technikai feltételek ezek? Na, mit rebegsz hozzá? — Orkános vita kerekedett. Nem is ment be aznap senki az Eseményre. A nemzetközi könyvév célkitűzései minden országban más és más problémákat vetnek fel, és más és más helyi program kidolgozását teszik szükségessé. Van ahol az alapoknál kell kezdeni és van, ahol már csak a mennyiségi és minőségi növekedés, e nemolvasó rétegek könyvolvasóvá tétele a probléma. Hazánkban, ahol a könyvkiadás évről- évre nő és a könyvtárhálózat a kis falvakat is eléri, a szűz területek felszámolása, a többet-olvasás lehetőségének a megteremtése, valamint a könyvkiadás és a könyvtárpolitika már elért eredményeinek fokozása az elsőrendű Cél. A nyomdaipar rekonstrukciójának megkezdésétől kezdve kiállításokon, kiadványokon, a könyvhét színvonalának emelésén keresztül kultúrpolitikánk mindent megtesz annak érdekében, hogy az UNESCO nemes törekvése célt érjen. És 1972. mint a könyv nemzetközi éve mellett ne feledkezzünk meg arról sem. hogy 1973-ban lesz ötszáz éve a „Chronica Hun- garorum” megjelenésének. Ez a büszke évforduló a könyvvel kapcsolatban — függetlenül a nemzetközi könyvévtől — sokra kötelez bennünket. A negyedik napon viszont K. már majdnem bejutott, amikor egy télikörte-mellű Eseménygörl kisdobosokat vezetett elébe. A pajtások tisztelettel megkérték K-t, hogy mint ismert szak-újságíró, vezesse le a Cickány-őrs foglalkozását, amelyen az Esemény eseményeiről rendeznek vetélkedőt a ,.Tovább, mert nincs más hátra!’’ akció keretében. K. a szívből jövő kérésnek nem tudott ellenállni. ötödnapon éppen csak leadta egy fáradt legyintéssel szavazatát a kritikusok díjának odaítélésén konyakra váltotta maradék tikettjeit, és haragvó angya’ként elvi- harzott a városból. — Holnap már úgyis gálanap. Díjkiosztás, zárszó, búcsúbál, nem érdekes. Hanem aztán a méltatást várhatják tőlem. Írhat dicshimnuszt a sok mihaszna bértollnok. az én lapom egy betűt sem közöl az Eseményről. Amikor K. bement a szerkesztőségbe, már asztalán várta az aznapi újság. Der- medten meredt egy nagybetűs címre: Az Esemény. A tudósításban az ő élményei. És alatta egy soha nem hallott név: Szabó János A sámán eleven halat vett a kezébe, íját háromszor célzásra emelte, majd kilőtte a nyilát. Aztán felhasította a halat. Hálaénekbe kezdett, s ezzel valóságos színjáték következett. „Zsákot vett elő, belerakta a halat és eindult, hogy az isten elé vigye. Anélkül, hogy eltávozott volna a jurtából, úgy tett, mintha vándorolna; hegyre mászott, majd lejött onnan, megbotlott, folyón úszott át, kutyák elől menekült, majd meg az erdei vadak vagy szellemek elől rejtőzött el. Eközben utánozta az ebek ugatását és a vadak üvöltését. Végtére sok baj és akadály után, mintha az isten lakásához ért volna, férdre hullott, és alázatos hangon kérdezte, ki a betegség okozója, vagy mi az oka? Választ kapván az istentől, amely a többiek előtt titokban maradt, a sámán úgy tett, mintha visszatérne a beteghez. Aztán nem volt egyéb teendője, mint megkenni a fájó testrészt az áldozati hal vérével és zsírjával, s azután lenyelni azt”. Az eltűnt magyar színjáték nyomában című munkájában Hont Ferenc írja le ilyen láttatóan a legősibb színjáték-varázslatot: a szertartást, amit a sámán a gyógyítás érdekében végzett. Ha jól utánagondolunk, egymagában volt a színjáték szerzője, rendezője, fő- és mellékszereplője. Mert gyakran előfordult az is, hogy a táltos, a sámán önmaga földi kísérőjét is eljátszotta. Azt, aki rettegve a sejtelmes isteni világtól, talán a földi ésszerűséget is képviselve, nem akar feljebb menni. A sámánnak ilyenkor nagy vitái voltak, hogy meggyőzze, rávegye kísérőjét az út folytatására, a kísérőt — akit egyébként ugyancsak ő játszott el. S persze ő volt a jelmeztervező is, bár ezek a jelmezek eléggé sablonosak voltak. Medvék, madarak, bölények fejét öltötték magukra, s nem is volt mindig mentes a játék a vaskosabb utánzásoktól. Például madarak párzását elevenítették meg, azzal a célzattal, hogy majd az igazi madarak, állatok is szaporodjanak. Még gyakrabban az állatok megölését játszották el, többnyire az egész törzs előtt, hogy a vadászat sikerét előre, jelképesen biztosítsák. S végül persze a sámán szolgáltatta a szertartáshoz a zenekíséretet is: a dobbal. Hogy mindez mennyire nemcsak magyar s nemcsak régi hagyomány, azt e sorok Írójának módja volt személyesen tapasztalni a távoli Mongóliában ' ahol a kerek jurta, a köralakú nemezsátor ma is olyan mindennapi lakóhely, mint az ősmagyar sámánok idején, akik az istenhez tett kirándulások színjátékait éppen ilyen jurtákban vagy azok előtt játszották el. Rincsen professzor, a mongolisztika, a mongol nyelv, irodalom és néprajz világhírű tudósa mesélte el hogy saját színi hagyományaiknak ugyanilyen gyökerei vannak, ami nem is csoda, ha tekintetbe vesz- szük, a két nép életformájának hajdani aponosságát. Ami azonban még érdekesebb: elmondta, hogy nem is olyan nagyon régen a jurták és a lárnakolostorok előtt hasonló történeteket játszottak el. A legkedveltebb egy bölcs lámaköltő drámai históriája volt. Mindössze három szereplő kellett hozzá: az erdőben remetés- kedő költőláma, akinek magát az írót kellett megszólaltatnia; egy vadász — és egy őz „akit” természetesen szintén egy Színész személyesített meg. Az a színész, amelyik a remete-költőt játszotta, ecsetelte, hogy milyen szabályai vannak a szent, a jámbor, a befelé forduló, a világnak hátat fordító életnek. Aztán egyszer feltűnt a nagy agan- csos színész, akinek a homlokára eredeti szarvakat raktak: az őz. Sántított egy kicsit, merthogy a vadász meglőtte. A remete természetesen befogadta, ápolni kezdte, rhert a buddhista ember tudja, hogy a lélek vándorol, s ki tudja, kinek a lelke költözött az agancsos jószágba? S ami még fontosabb: ki tudja, mivé lesz ez a lélek, ha az őz-test már elpusztult? Ápolni kell tehát az állatot, nem szabad hozzányúlni, kárt okozni benne. Ám ekkor megjelenik a színen a haragos vadász. Idáig követte a vérző állat nyomát, s most követeli, hogy a remete szolgáltassa ki neki zsákmányát. A jámbor szent persze hallani sem akar erről, s hiába dühöng a vadász: az Őz marad. Az előadás akkor aratott különösen nagy sikert a nézők előtt, amikor a vita hevében a vadász arra hivatkozott, hogy itt a környéken hány földbirtokos, állattenyésztő vadászik rendszeresen, s eszük ágában sincs betartani a vallás állatölésre vonatkozó tialmait. A remete természetesen szidta őket ezért. Nemcsak vidáman ha- hotázott a közönség ilyenkor, de még közbe is kiabált, újabb neveket mondott, vagy éppen újabb érveket a remete. esetleg a vadász javára. Igazán élő, eleven színjátszás volt ez. A mai színházrendezők épp vágynak arra, hogy a közönséggel efféle élő kapcsolatot teremtsenek. Ha a színjátéknak ezt a két ősi formáját magunk elé képzeljük, máris együtt találunk minden fontosat, ami a színházat jellemzi a világon, amióta csak a sámánok és a táltosok, varázslók és főpapok hozzákezdtek gyógyító szertartásaikhoz. Nézzük csak, mi a két legfontosabb, ha úgy tetszik: alapkelléke a színháznak? Annál is érdekesebb erre a kérdésre választ keresni, mert több ezer évvel a sámánok letűnése után, ma sem befejezett a vita: mi a legfontosabb a színházban? Nos, képzeljük csak el mégegy- szer az istenhez pantomimmozgással felmászó, meg visszamászó sámánt, a beteg és családja előtt, meg a sebesült őzet, a remetével és a vadásszal, a vásári soka- dalom előtt. Tulajdonképpen már meg is fogalmaztuk a választ ezzel a két történettel. A legfontosabb a színjátékban minden bizonnyal a színész, aki valaki mást játszik, mint ami ő valójában, s teszi ezt mindig valakik, tehát a közönség előtt. Azok előtt, akik tudják, hogy amit eljátszanak, az nem igaz, s tudják, hogy akik játsszák, azok nem istenek, ám tehetséges emberek: „csepűrágó” színészek. Majdnem bizonyos, hogy a színház legfontosabb, nélkülözhetetlen két kelléke: a színész és a közönség. Minden más elhagyható — a maszk, a kosztüm, az írott szöveg, az épület, vagy a dobogó, mindez elmaradhat — csak a színész és a közönség nem. Furcsa szerzet ez a színész, akár sámán, akár napjaink Kossuth-díjasa. Tulajdonképpen alig csinál mást, mint mi, hétköznapi emberek, valamennyien, gyerekkorunktól halálunkig: szerepet játszunk. A különbség talán az, hogy mi többnyire hosszú távra, néha egy egész életre vállaljuk a szerepünkkel való őszinte és teljes azonosulást; többnyire nem is tudunk különbséget tenni magunk és a magunk választotta szerep között. A színész viszont néhány heti próba után esténként két- három órára vállalja az azonosulást, , egy tőle teljesen idegen ember jellemével, magatartásával. Nála kimondatlanul is mindig tudjuk: nem azonos a szerepével — s mégis hiszünk neki. Miként a jámbor beteg meg. a családja; ha hitt is a varázsló emberfelettiségében, mindig tudta, hogy ez a sámán, aki a szeme előtt az istenhez megy tárgyalásra, ott él valahol a szomszéd jurtában, részt kap a zsákmányból, ugyanúgy marcangolja fogaival a birkhúst, issza a lótejet, mint a többiek. Mégis, volt a színjátékszertartásnak egy rövidebb vagy hosszabb pillanata, amikor elfeledkezett mindenről, úgy érezte: most az istenhez igyekvő utast látja. Ez a varázsos, ez a misztikus pillanat ma is éppúgy bekövetkezik a nézőtéren, mint több ezer éve a sátorban. Bernáth László Galambos Ferenc Meggyes László rajza
