Szolnok Megyei Néplap, 1972. április (23. évfolyam, 78-101. szám)

1972-04-16 / 89. szám

6 SZOLNOK MEGYEI NÉPLAP 1972. április 16. Tersánszky I. Jenő rr ANG YALARCU NO Fazekas Magdolna rajza PARDI ANNA: DEL a dél tizenkét kakas kései rikoltása vonalak fekvőtámasza a horizont felrobbantott alagút tétovasága a nap csapdája előtt a dél világváltozások szenvedélyével és a nyugalommal középarányos percnyi híd napkelet és napnyugat a tűnt idők tündöklése és árnyéka között 1LUH ISTVÁN VERSEI: HATRA VARIÁCIÓ / U | . n csak egy egyszerű rendőrbiztos vagyok. Iskolázottságom nem több, mint amennyit ahhoz kel­lett kimutassak, hogy be- álljak az államrendőrség­hez. Csak a józan eszemre, meg arra támaszkodhatom, amennyit a pályám alatt ta­pasztaltam. Hát ezzel a fikciós esettel is csak a tapasztalatom öreg­bítettem. Ha meghallgatják! ☆ Három, vagy több hete, hogy poszton állok a Szent Margit utcán, ahol a 95-ös villamos jár. A kalauz egyszerre ott a szemem előtt lecsöngeti a villamost... Na, mi az? Semmi zavart nem látok. Csak azt, hogy a kocsi zsú­folva van. Az utasok velem együtt ámulnak-bámulnak rajta, mi is történt? De az egyik kalauz, a hátsó kocsiból int nekem és szólít: — Legyen szíves biztos úr! Ide! Ide! — Mi baj? Mi baj? Hát a kalauz egy ötkoro­nást mutat. Hamis ötkoro­nás. .. Igaza van! A rende­let az, hogy akitől kapta: rögtön előállítani! — Hát kitől kapta? Egy fekete kaputos, elég kopottas úrféle az. Rámutat a kalauz. Essek le a lábamról, hogy­ha én is nem mindjárt akár­mi gyanút rá nem fogtam volna első tekintetre. Olyan zsivány nézése és tartása volt neki. , — Magától jött az a ha­mis ötkoronás, barátom! Azt állítja a kalauz! Velem kell jöjjön! — Én persze rögtön hivatalosan teljesítettem a kötelességemet. De ez az úri egyén mond­hatom nem is nagyon hábo- rogva felel erre a kalauz­nak: — Hát kérem! Ez az öt­koronás tényleg tőlem lehet. De bocsásson meg, maga meg is kocogtatta a lyu­kasztóján előbb az ötkoro­nást, mikor átvette tőlem, és aztán elfogadta és visz- szaadott belőle. Most utólag kereskedik már rajtam ? — Naja! — felelte erre a kalauz: — Ha meg is ko- cogtattam a pénzt, mikor át­vettem, nem hallottam jól ebben a tolongásban, lár­mában, hogy nem cseng, hanem kocog. És alig van különbség mostanában a hamispénz között, olyan ügyesen csinálják. Az em­bert mindennap becsapják, és sajnos, többször észre sem veszem. Itt van, ez a másik ötkoronás, így cseng és ez mellette: tessék! „A kritika a művészet fej­lesztését szolgálja, elősegíti eszmei tartalmának, a mű­vész mesterségbeli tudásának elmélyítését”. A Szovjetunió Kommunista Pártja XXIV. Kongresszusának beszámoló­jából idézi ezeket a szava­kat a Szovjetszkaja Kultúra című hetilap egyik 1971 de­cember végi száma, amely nagyszabású nyilvános vitát indít a művészeti kritika szerepéből, egyúttal felhí­vást intéz az irodalmi, szín­házi, film, képzőművészeti kritikusokhoz, általában az írókhoz, művészekhez, min­den érdeklődőhöz, hogy kap­csolódjanak a vitához és eh­hez rendelkezésre bocsátja a lap hasábjait. A Szovjetunió minden részéből tömegével érkeznek a hozzászólások, cikkek, a lap számos inter­jút szervez, több alkotó szö­vetség önálló vitát rendez. A szovjet művészeti közvéle­ményt heteken keresztül ez a problematika foglalkoztat­ta. A vita során szinte nem akadt olyan cikk, felszólalás, interjú, amely a kritikuso­kat, a kritikát terhelő mu­lasztásokról., hiányosságokról A kalauz egy másik öt­koronást ütöget oda a lyu­kasztójához, és mikor a mi zsiványképű pasasérunk kér­di: — És azt mikor és kitől kapta? — Ettől a kisasszonytóL Igenis! Mit akar tőle! Az az ötkoronás, amit tőle kaptam rendesen cseng’ Ötét is meg akarja gyanúsítani? Hát akire a kalauz rá­intett, az ott egy kis gyö- nyörő úrilány. Tizennégy-ti- zenöt éves, ránézvést. Ügy pirul el és úgy néz ijedten csakugyan: mit akarnak őtőle?... Még az én zsi­ványképű pasasérom is azt mondja: — Dehogy gyanúsítom én a kisasszonyt. De utóvégre akárkit is becsaphatnak. — Nade gyerünk, kérem! — kiabál a kalauz: — Nem tarthatom fönn a kocsit! Erre én persze a pasasé- romnak hivatalosan: — Kérem csak Tessék, szálljunk le! Gyorsan, gyor­san kérem! Az persze tiltakozik szó­val erősen, míg mozdul: — Csak nem akarok köz­botrány okozója lenni! De ez mégiscsak sok! Hogyha tegyük föl, valahol be is csaptak hamis pénzzel va­lakit, hát ezért letartóztat­ják? Nem elég az igazolta­tásom ! Hiszen megidézhet­nek aztán a rendőrségre! Micsoda komédia ez? — Rendelet kérem, rende­let! Ha valaki ártatlan, úgyis elbocsátják rögtön!... Elég az hozzá, hogy a posz­tomról bekísértem a pasaso­mat. Szavalni szavalt a fülem­be egész úton. De csibész gazember is mind szaval, mind neki áll följebb, míg rá nem bizonyul a bűne. Hát csak éppen a hangosabb szavánál förmedtem rá: — Nyughasson kérem, míg jól van! Szerencsém is csak az volt, hogy nem nyomtam oda neki egy bökköt, mi­kor egyre piszkolódott ránk, a hatóságra, a lehetetlen rendeletekért... És erre, meg arra!... Mondjam meg miért volt szerencsém? Mert azért a pasasért, ahogy lehordott en­gen a felügyelő úr, hát olyant keveset kaptam. ne szólt volna. Ez volt az egyik központi kérdés. Jól érzékelteti ezt cikkünk alcí­me, amely igen szemlélete­sen kifejezi a kritika elma­rasztalását. B. Metalnyikov neves filmdramaturgtól származik az idézett jelképes megállapítás. Egyébként nemcsak a filmkritikusoknak szánta, hanem általános ér­vénnyel akarja kimondani, hogy a mai kritika túlságo­san szürke, sablonos, egysí­kú és jóval elmarad a mű­vészeti élet sokrétűsége, szí­nes világa és főképp a mű­vészeti élet követelményei mögött. A viták, eszmecserék má­sik sarkalatos kérdése a kri­tika feladata, szerepe, fele­lőssége volt. Abban minden­ki megegyezett, hogy ez a szerep rendkívül jelentős, s egyúttal olyan tényezőnek minősítette, amely nélkül el­képzelhetetlen az alkotó te­vékenység, a művészi munka, a kulturális élet fejlődése. Szinte kivétel nélkül a vita minden résztvevője eljutott a következtetéshez: eszmei­leg, szakmailag színvonala­sabb, elmélyültebb, felelős­Hiába védekeztem „hogy: rendelet rendelet: aszerint intézkedtem! — A rendelet az, hogy gyanús viselkedésű és kül­sejű alakokat kell azonnal behozni. De nem olyasvala­kit, aki fényképes igazol­vánnyal igazolja magát! Ma­ga (ilyen meg olyan!) — így háborgott rám a fel­ügyelő úr: — Ide cipeli ne­kem ezt a jeles embert, ár­tatlan! Hát nem ismeri en­nek a nevét? Sohse olvas újságot? Most adják a da­rabját a Nemzetiben és lap- szerkesztő, ismert író! Iga­zolta magát maga előtt! Hát feleseljek vele erre? Hogy hamis igazolvány min­den zsebtolvajnál van. Még úgy is eresztett el már kol­légám bűntevőt, hogy a cinkostársa méltóságos uraz­ni kezdte és ilyen igazol­ványt mutatott is fel a ri- pők! Igen! Vagy kezdjem azon? Hogy: ha valakinek kiköpött zsi- ványképe volt valaha, hát ez a lapszerkesztő, előttem is, a kalauz előtt is, az utasok előtt is, szinte a bi­lincs után kiabált!... Hát szóval megjártam ez­zel a szerkesztővel! De várjanak, várjanak! Nincs vége itten ennek a históriának. Mert elvezényeltek há­rom napja múlt tegnap az Álmos vezér térre, egy nyo­mozáshoz, Elég csak az , hogy ott a postahivatal és bank egy­más mellett van a sarkon és az autóbusz- és villamos- megálló együtt. Nagy a forgalom mindig ott. Egyszerre, mintha megüt­nének, megismerem a pá­don, két lépésre tőlem, azt az angyalarcú kis úrilányt.. Nem is a pádon. Hanem áll a pad túlsó végén és egy csomagját te­szi le a padra. Azután pe­dig a csomagjára rá a re- tiküljét. Na! Jön úgy néha az em­bernek. hogy mintha a sze­me úgy akadna meg vala­mi csodán, hogy számot sem tud adni magának, mi az? Ez a rétikul sokkal ne­hezebb, úgy látom, ahogy ez a 'kislány leteszi, mint ami könnyű, semmi, vicik-vaca- kot tartanak ilyenben nő­ségteljes kritikára van szük­ség! Az író nem ismer magára A Szovjetszkaja Kultúra szerkesztősége indította vitá­ban a kritikusoknak ugyan­csak kijutott, a művészeti társadalom és a nagyközön­ség is alaposan „letámadta”. A kritikusok saját bőrükön tapasztalhatták, milyen ha­tást vált ki a bírálat. Raszul Gamzatov hírneves író a Lityeraturnaja Gazet- tában publikált interjújában elmondta: gyakran talál­kozik olyan kritikai írások­kal, amelyek hemzsegnek a kiagyalt problémáktól, a kritikus az író által ki nem mondott gondolatokkal, öt­letekkel tűzdeli tele az alko­tást, „megmagyarázza" azt, ami nincs, sokszor bírálja olyasmiért, ami csak a kri­tikusok agyában született meg, de a bírált műben nem található, vélt problémákon rágódik. Az ilyen kritikus nemcsak a mű hitelét ássa alá, — a szerző az ilyesfaj­személyek... Mi lehet en­nek ebben a táskában? Odafordulok, de nagyon barátságosan, ehhez az úri­kisasszonyhoz és mondom: — Meg tetszett a múltkor ijedni a 95-ös villamoson. Az az úr, a hamis ötkoro­nással, kiabált... Abban a szent pillanatban, még be sem érem fejezni, hogy kivel állok szemben, amit mondok, már tudtam, Csak ahogy rám nézett és rám formed t: mit akarok tőle? És ahogy félrekapta a fejét. És egy fiatalembert hívott volna magához. De az hirtelen, mintha nem látná; megfordult és ello­holt. .. volna! Már készen voltam a do­loggal: — Ne csináljon lármát, édes, ne csináljon botrányt, mert magának rosszabb! Ne mutasson semmi igazolványt drága! A retiküljét mutas­sa csak, drága!... Halló, fia­talember! Jöjjön csak!... Mit meséljem tovább? Benne volt a többi az új­ságban is. Negyvennyolc darab ha­mis, hét darab jó ötkoronást találtam a retikülben. Eze­ket már beváltotta a kis nő. Hárman gyártották: egy lakatossegéd és egy műsze­rész Pesthidegkúton ezt a hamis pénzt. És ez a kis angyalarcú nő, akit én is, nem több mint legfeljebb tizenöt évesnek néztem, hogy olyan zsenge kis alakja és olyan finom, úrilányos ruházata volt, mint az iskolásnövendékeknek!... Hát ez már két éve élt, per­sze balkézről, a műszerész­szel és volt egy kislányuk is... Ez járt, meg a bátyja, akivel ott megcsíptem, be­váltani az ötkoronásokat... Húszat elsütöttek könnyen naponta! Tudom, hogy fölterjesztet­tek a jutalmon kívül előlép­tetésre is, hogy ilyen ügyes fogást csináltam... Hát per­sze, hogy nem volt érdemes szájaljak a felügyelő úrnak nagyon, hogy: Na tessék lát­ni, ez már nem a rendelet szerint volt gyanús külsejű, ez a kis angyalarcú nő! El mertem csípni mégis!... Míg a rendelet szerint csak szi­dást kaptam a lapszerkesz­tőért!. .. De itt már mégis elme­séltem ezt a dolgot maguk­nak, ahogy történt. ta elemzésekből nem tud rá­ismerni saját írására, — ha­nem egyszersmind igen rossz szolgálatot tesz a kiritikának is, — állapítja meg Gamza­tov. A Szovjetszkaja Kultúra vitaindító szerkesztőségi cikke az uniformizált kriti­kát marasztalja el. A cikk­író szerint az ilyesfajta kri­tikából az ember tulajdon­képpen sokszor még azt sem tudja megállapítani, hogy bírál, vagy dícsér, mivel „egyensúly” helyzet teremté­sére törekszik, a bíráló meg­állapítást rendszerint elis­merés követi. És így soroza­tosan minden mű azonos kaptafára húzott „kritikát" kap A színházi és filmrende­zők azt is szemére vetik a kritikusoknak, hogy egy film, vagy darab elemzésekor rendszerint nem választják külön a forgatókönyvíró, a dramaturg, a rendező, a szí­nész munkáját, mindent egy kalap alá vesznek, holott az alkotók szerepe nagyonis kü­lönböző lehet, érdemeik, mu­lasztásaik lényegesen eltér­hetnek egymástól. Ljudmila Sagalova színművésznő sze­rint a színészek tejesítmé- nyével, munkájának értéke­lésével a kritika igen keve­set törődik. Ha a színészről egy színházi kritikában, egy előadásról írt cikkben egy egész bekezdés hangzik el, nagyon kell örülnie, mert általában csak egy-egy mon­Én minden este Felkészülök A holnapra Ez abból is kitűnik Hogy nem felejtem el Órám csörgőre húzni Hatra dattal kell beérnie. Az ese­tek sokaságában azonban a kritikus még ezzel az egy mondattal, észrevétellel is adós marad. i A kritika lelkiismeretét terheli sokak szerint az is, hogy csak a kiemelkedő mű­veknek szentel figyelmet, a közepes, vagy annál esetleg gyengébb művekről nem vesz tudomást, holott az ala­pos kritikai elemzésre az utóbbiak alkotóinak nagyobb szüksége lehet. A nem szakmai hozzászó­lók többsége a kritika pro­fessziónál izmusát ítélte el, s főleg azt hangsúlyozta, hogy a kritika nemcsak néhány beavatott számára készül, széles körökben olvassák so­kak eligazítását, irányítását kell szolgálja, s ennek meg­felelően nem kevés bosszú­ságot okoz, ha az értékelés írója a szakzsargon alkalma­zásával. érthetetlen utalások­kal. ködös megfogalmazások­kal lehetetlenné teszi, hogy az érdeklődők eligazodjanak rajta. A kritikus tartsa „színvo­nalon" az írót A már említett Haszul Gamzatov író képletesen szólva azt mondta, hogy a kritikus a széllel szemben szálló madár, amelynek a hamis írói ambíciókkal, a Hat nap műszak Kettő szabad Hat éjszaka Hat délután Kettő szabad Hat délelőtt Hat délután Kettő szabad Hat éj után Hat délután sablonnal, a leegyszerűsítés­sel, az alkotói gyengeségek­kel kell megküzdenie, a kri­tikusnak az a feladata, hogy a mérce emelésével, az igé­nyek hangoztatásával, gon­dos elemzésekkel, eszmei se­gítségnyújtással „színvona­lon tartsa” az írót, a mű­vészt. Ennyi mindent igényel a kritikustól az író, ugyan­akkor bevallja, hogy ami őt magát illeti, egyik kedves jóbarátja jóslata vált valóra, aki őt a „Dagesztán népi költője” sokra kötelező és nagy megtiszteltetést jelen­tő cím elnyerésekor a követ­kező szavakkal üdvözölte: „Szegény Raszul, rólad sem ír többé a kritika!” A jóba- rát ezzel a kritikának arra a tulajdonságára célzott, hogy bizonyos szinten felül már nem kritikát, hanem méltatást publikál az írók­ról, azaz valójában nem se­gíti őket tevékenységükben. A kritika szerepét mások úgy fogalmazzák meg, hogy kijelentik: az író és a kri­tikus egy ügyet szolgál, együtt kell dolgoznia, s ami a legfontosabb: az irodalom­mal. a társadalommal szem­beni felelőssége is azonos! A Szovjetszkaja Kultúra kezdeményezésében lezajlott vita kétségtelenül felszínre hozott egy sor időszerű prob­lémát, egyes elvi tanulságai bizonyára jól hasznosíthatók nálunk is. Ordas József Terítéken: a KRITIKA „Filmjeink már színesek, a kritika pedig ma is íekete-íehér alapon dolgozik!"

Next

/
Thumbnails
Contents