Szolnok Megyei Néplap, 1972. április (23. évfolyam, 78-101. szám)
1972-04-16 / 89. szám
1972. április 16. SZOLNOK MEGYEI NÉPLAP 7 A ZENE VILÁQA A korszerű operajátszás Az utóbbi száz évben nagyon megváltozott a színjátszás. A patetikus szavalást az élő beszédhez közelebb álló stílus váltotta fel; nagy egyéni teljesítmények mellett egyre inkább előtérbe került az együttes játék és ezzel kapcsolatban a rendező munkája is; a modern világítástechnika pedig egészen új lehetőségeket nyújtott a legfontosabp mozzanatok kiemeléséhez és a gyors színváltozások végrehajtásához. Hogyan jelentkezett a színjátszás megújulása az opera világában, milyen változásokat hozott a zenedrámák előadási stílusában? Régebben az operajátszást teljesen ének-központú művészetként ismerték: Szép hanggal és megfelelő zenei adottságokkal bárki jó operaénekes lehetett. Csak ki kellett állnia a rivalda elé és — néhány szokványos kézmozdulattal kísérve, minél szebben előadnia áriáját — akkor mindig biztos sikerre számíthatott. Az. hogy alakja nem megfelelő a szerephez, hogy nem is kísérli meg a megszemélyesítendő figura színészi ábrázolását — ez cseppet sem izgatta a nézőket. Az operajátszásnak ez a módja azonban ma már teljesen korszerűtlenné vált! Napjaink közönsége, amely joggal érezheti ezt a stílust a színház karikatúrájának, már sokkal többet kíván meg a mai operaénekesektől : illúziót keltő alkatot és mozgást, lélektani hitelességű emberábrázolást. Persze, túlzott követelményeket rém lehet támasztani az énekesekkel szemben, nem szabad elfeledkezni arról* hogy elsősorban hangjuk és zenei tehetségük révén kerülnek a pályára, a színészi mesterséggel csupán tanulmányaik alatt ismerkedhetnek meg. és csak hosszas színpadi gyakorlattal sajátíthatják el igazán. Van olyan énekes is, akiből sohasem lesz jó színész, de egyébként olyan tehetséges, hogy vétek volna eltanácsolni az opera színpadáról. Egy időben arra törekedtek. hogy az operaszínpadon is pontosan úgy játszanak az énekesek, mint a színészek a prózai színházakban. Ez a célkitűzés azonban több okból is megvalósíthatatlan. Elsősorban: az éneklés nehéz fizikai megterhelést jelent. Bármilyen testhelyzetben, vagy állandó gyors mozgás közepette nem lehet hosszabb ideig énekelni. Nehezíti még az operaénekes játékát, az is’ hogy egy pillanatra sem veszítheti el a zenei kapcsolatot a vezénylő karmesterrel és partnereivel, ezért állandóan figyelnie kell rájuk, anélkül, hogy ez a közönség számára feltűnő volna. Itt vannak azután azok az áriák, együttesek, kórusok. melyek egy-egv opera zenei csúcspontját jelentik.. Ezek a zeneszámok önmagukban annyi kifejezést hordoznak, hogy — igen káros és helytelen módon — csak elterelné róluk a közönség érdeklődését, ha előadójuk, vagy másvalaki, aki még a színpadon tartózkodik. bármiféle színészi játékkal felhívná magára a figyelmet. Ilyenkor tehát inkább arra van szükség, hogy a színpadon minden mozgás megszűnjön. Ezért sem lehet az operát úgy játszani. mint a prózai színműveket. Erősen megváltozott századunkban a zenei előadás stílusa is. Régebben az énekesek, muzsikusok sokkal szabadabban bántak a tolmácsolandó művekkel, kedvük szerint változtattak a leírt előadási utasításokon, sőt a dallamokon is. Napjainkban már szigorúan ragaszkodniuk kell a szerző elképzeléséhez. melyet a kottában rögzített. Érdekes hatással volt a zenei előadóművészetre a hangfelvétel feltalálása. A modem hanglemezgyárakban — technikai fogások segítségével — szinte tökéletes zened produkciókat tudnak előállítani. A zeneszámot sokszor felveszik, a legkisebb pontatlanságnál, hamisságnál megállnak, azután a hibás részeket kivágják és jókkal pótolva — összeáll egy sohasen volt; hibátlan, tökéletes tolmácsolás. A második feljavítási mód az. amikor a hangmérnökök az úgynevezett ..keverési" művelet segítségével, a valós arányokat megváltoztatva, a zenekarhoz képest nagyerejű, fényes hangot csinálnak az eredetileg kicsiny, gyenge énekhangbóL Űj követelményekét támasztott az előadókkal szemben a zenei stílus megváltozása is. Korunk operája igen sok szempontból különbözik az elmúlt századok dalműveitől. Más a dallamforrása. a ritmikája. a hangszerelése, a témaválasztása; más a darabok dramaturgiai felépítése és a szereplők lelkivilága. Erről szólunk a következő alkalommá?, operasorozatunk utolsó írásában. Kertész Iván Hosszútávon „Humortalannak lenni annyi, mint embertelennek lenni’’ — írja Kosztolányi. Ennek a két szónak: humor, emberség — szép ötvözetét kevesen egyesítik magukban olyan egyértelműen, mint Sinkovits Imre. Édesapám, édesanyám — igy nevezi szüleit. Majd azokról a bástyákról beszél, amelyek között felnőtt. A szó talán patetikusan hangzik, de ő bástyának érzi azokat a mondatokat, amelyeket otthon hallott hűségről, tisztességről, felelősségről. Felnőtt korában ezeknek a fogalmaknak tisztasága segítette és segíti ma is becsületesen élni. Kezdetben szégyellt játszani. Pontosabban, az érzéseit szégyelite megmutatni. Zavarba hozta egy-egy szerep megformálásánál a figura esetleges torz jellemvonása. Ijedten gondolt arra. mit hisznek majd róla az' emberek. Honnan ismeri ő ezt a viselkedést? ö benne is lenne hasonló gonoszság? Kérdések, kínzó gondolatok ármádiáival küszködött, amíg rá nem jött arra, hogy éppen ezeknek a gátlásosságát okozó érzéseknek, emberi jellemeknek színészi ábrázolása mesterségének egyik legfontosabb titka. Ma tudásának, színészi eszközeinek birtokában, csak csodálkozni tud a feltett kérdésen, azon, hogy mint színész, nem érzi-e kiszolgáltatottnak magát? A kenyerüket kétkezi munkával keresők biztonságát éreztem szavaiban. Azo- két, akik tudják, hogy munkájukra szükség van, akik nem ismerik a félelmet, mert kitől és miért kellene félniök, amíg dolgozni tudnak? Az „ezerarcútól sem fél, aldvel pedig estéről estére meg kell küzdenie. A közönséget „csak” tiszteli. Ha fagyott csendet érez a nézőtérről — ami színész számára a legszörnyűbb, amitől megdermed — azonnal működésbe lép egy kis ellenőrző „komputer”. Hol rontotta el, mit csinált ma rosszul csakis őbenne lehet a hiba. De hol? És miközben látszólag zavartalanul folyik az előadás, a színész kétségbeesetten igyekszik módosítani, amíg helyre nem billen a zavar, nem lesz elevenen lélegző a csend. Amíg nem tér vissza színpad és nézőtér lüktető érrendszerének szabályos ritmusa. Ezért lesz mindig színház, mert a színész és a közönség rejtett, csodálatos párharcát nem pótolhatja se film, se tv. Egyik fél számára sem. Filmszínészi pályafutása körülményesen, nehezen indult. Kezdetben a rendezők próbálták hátratologatni a fülét, tupirozták hátul a haját, különböző maszkokba gyömöszölték. Fiatalnak öreg, öregnek fiatal, munkásnak túlságosan entellek- tüel, entellektüelnek nem eléggé az — mondogatták szomorúan, és sehogyan se akartak belenyugodni abba, hogy ő. Sinkovits Imre, ilyen. Most már jóízűen nevet ezeken az emlékeken« de akkor bizony keserves érzés volt elviselnie. Ma már azt is tudja, hogy mindenféle szenvedés, ami egy művészt ér, utólag hasznára válik. Sovány vigasz, de így van. Az ő „dadogó” filmszínészi kezdése is megérlelt, felszínre hozott olyan érzéseket, amelyek hozzásegítették a későbbi évek filmszerepeinek igazán jó alakításaihoz. 1961-ben Fóbry Zoltán: Két félidő a pokolban című filmjében játszott szerepéért megkapta a kritikusok „legjobb filmszínész” díját. S kinek jutna ma eszébe a külsején meditálni? A filmrendezők is tudomásul vették, hogy ilyen. Ha kell tizenhat arcú, mint az És akkor a pasas című filmben. Magyarán: tudomásul vették, hogy színész. Életformájáról kérdezem. Mérhetetlenül sok munkája közben hogyan, mikor jut ideje önmagára, a színészet nélkülözhetetlen „kellékének”, kondíciójának megőrzésére? Nevet, és lelkesen elmeséli elképzelését az ő ideális életéről. Mert van róla elképzelése. Nyolc órai alvás, sport, színházi próba, szabályos étkezés, délután pihenés, olvasás, készülés az esti előadásra. A végén már együtt mulatunk, valóban olyan elképesztően hangzik. Persze, keserű nevetés ez. Van egy szó, amelyet nagyon tisztel: befektetni. Hosszú évek munkájával, hangyaszorgalommal készülni, tanulni, takarékoskodni az energiával, idegeket őrlő hazugságok nélkül élni — ez az a befektetés, amelynek birtokában hosszútávon színész marad a színész. Ahogy szeretve tisztelt idős kollegája, Makláry Zoltán mondotta, nem pontosan, de valahogy így: a sztárok rövid időre születnek, a művész örökkévalóságra; de arra egy egész élettel kell készülni. László Ilon» KISS ATTILA RAJZA RIDEG GÁBOR: >- A szolnoki képzőművészet története Római iskola Szolnokon: Aba Novák Vilmos Az első világháború befejezésével nagyjából a szolnoki képzőművészetnek is lezárult az a szakasza, amelyet egy kicsit a „belterjes” fejlődés periódusának mondhatnánk. Mint láthattuk ez sem volt azonban homogén, különböző fejlődési fokokat különböztethetünk meg, de a szolnoki képzőművészet és a művésztelep élete ekkor mégis sajátosan alakult, jellegzetesen szolnoki volt. A következő korszakokra azonban inkább az integrálódás, mint a különállás tendenciája a jellemző. Mivel a szolnoki művésztelep sohasem volt egységes művészeti iskola, ezért nem is beszélhetünk ennek felbomlásáról. Sőt, ezt a folyamatot elsekélyesedésnek sem nevezném, mint ahogy azt egyes művészeti írók tették. Sokkal inkább egy olyan korszaknak mondanám, amelyben jobban érződik a magyar művészet egészében végbemenő számtalan változás. A nagyarányú fluktuáció is csak még j óbban elősegítette ezt a bomlási folyamatot, s hogy az első világháború után szerteágazó- an burjánzó képzőművészeti életünkben a szolnoki művésztelep elvesztette különállóságát, s ami ezzel együttjár, önálló arculatát. Vajon hogyan újulhat meg ezután Szolnok képzőművészeti élete, ki képviselheti újra az „öregek” mellett reprezentáns módon a szolnoki művésztelepet? Ezekre a kérdésekre adott választ a ..római iskolás” Aba Novák Vilmos fellépése. E korszakra Szolnokon is a különböző modern törekvések a legjellemzőbbek. Ezek közül az irányzatok közül a művésztelen további fejlődése szempontjából a legdöntőbb éppen az előbb említett „római iskola” képviselőjének munkássága volt. Az is kétségtelen, hogy e stílusnak a vezéralakja Aba Novák. Az ő Szolnokra telepedése mintegy azt jelentette. hogy újra pezsgőbb vérkeringés indult meg a telep életében. Ma már ha a szolnoki művésztelep hagyományairól beszélünk, nem egyedül csak Pettenko- fent és körét, valamint a kritikai realistákat értjük rajta. A jelenleg és a jövő- bér Szolnokon dolgozó képzőművészeknek e hagyományt kutatva nem feltétlenül szükséges Fényes Adolf példáját követnünk. Hiszen Aba Novák munkássága azt is ékesen bizonyítia, hogy lehet egy látszólag az alföldi tájról, szellemi klímától teljesen idegen művészeti stílust is úgy átformálni, hogy az szükségszerűen e környezet szerves része legyen. Expresszív hatású képein szolnoki vásárjeleneteket, lacikonyhákat, a nép életéből választott témákat festett. E képek közül legkiemelkedőbbek az ún. Gazdagcirkusz sorozat festményei. Alakjai, amelyek többségükben népi figurák kicsit groteszk humorral, néhol kari- katúraszerűen, de mindenkor azzal az emberbaráti indulattal, gesztussal ábráAba Novák nem volt „egyházi festő”, mint aminek sokáig szerették volna hinni, hogy így rekesszék ki az új magyar képzőművészet követendő példaképeinek köréből. Kétségtelen, hogy több egyházi témájú freskót festett. Ennek azonban elsősorban az volt az oka,1 hogy ha művészi szenvedéAba Novák Vilmos: Szolnoki lacikonyha zolja, amely egész művészetére jellemző. Nem érzem képein azt a vállveregető humort és antihumanitást, amit Végvári Lajos, az 1952- ben megjelent Szolnoki művészet című könyvében a hagyományos teljes megtagadásának ta~t. Amiben Aba Novák szakított ezekkel a hagyományokkal, az elsősorba: a forma és nem a humanista tartalom. E korszak művészeinél egyébként is általános volt a groteszkum iránti fokozottabb érzékenység, s ezt nagyon gyakran éppen a cirkusz világának ábrázolásában fejezték ki. Gondoljunk csak Picasso bohócaira. E képeknek minden magyar művészettörténész nagy elismeréssel adózik, miért tagadnánk meg akkor ezt az elismerésünket éppen egy honi festőtől, akit a nagyvilág is elismert, és ismer. Aba Novák kivételes művészi teremtő erejére, expresszív hajlamára mi sem jellemzőbb jobban, minthogy legkedvesebb műfaja a falfestés volt. „A jövő pik- túrája a fal” — vallotta. S nemcsak mondta, hanem tette is, s e tevékenység következtében ma már nyugodt szívvel állíthatjuk, hogy a XX. századi magyar falkép-festészet minden bizonynyal legnagyobb mestere volt. lyét, a nagy felületek iránt érzett vonzalmát kj akarta élni, már pedig minden művész tevékenységének gyöt- relmes rugója az önkifejezés kényszere kell, hogy legyen, egyéb lehetősége híján el kellett fogadnia az egyházi megzízásokat. Az is igaz viszont, hogy a groteszk iránti érdeklődése mellett vonzotta a misztikum is. De többek között éppen a jászszentandrási templom freskója is bizonyítja, hogy vallási témájú képein sem elsősorban a kultusz, tehát a festmény egyházi funkciója, hanem sokkal inkább a mítosz érdekelte, amelynek áttételes jelrendszerében általános emberi problémákról vallhatott. S ma már többek között az is bizonyos, hogy a keresztény mitológia ugyanúgy része, alkotó eleme a kultúrtörténetnek, mint pl. a görög. Aba Novákhoz kapcsolódik a vele rokon, de nála jóval kisebb tehetségű Pólya Tibor nem tudott igazán elmélyülni a művészi alkotó munkában. Ehelyett aprópénzre váltva kamatoztatta a pályatárs és példakép Aba Novák művészi eredményeit. A háború előtti utolsó években egy ideig a telep tagja volt az ugyancsak „római iskolás” H. Mattioni Észter is.
