Szolnok Megyei Néplap, 1972. április (23. évfolyam, 78-101. szám)

1972-04-09 / 83. szám

1972. április 9. SZOLNOK MEGYEI NÉPLAP 7 Költészet Napja 1972 így tavasszal, április első felében, József Attila születésének évfordulójához kapcsolódva rendezik meg immár hagyományosan a magyar költészet ünnepét, a líra tavaszi seregszemléjét. Költői esteken és egyéb alkalmakkor az élő költésze­tet, idézik; mai költők verseit mondják országszerte, falun és városon, hivatásos művészek, amatőr versmondók; költők találkoznak versszerető olvasóikkal. A lírá­nak ezen a tavaszi ünnepén kijut a tiszteletből a költőelődöknek is, költészetünk évszázados hagyományainak; hiszen a líra maga a szakadatlanul megújuló és újat teremtő folytonosság. Mai költők hangjában-szavában Csokonai. Petőfi, Ady, József Attila dallamai is benne rezegnek. A Ura szolnoki ünnepnapjának költővendégei az alföldi táj küldöttei. Ennek a tájnak élményvilága kapcsolja őket egybe. A tiszaderzsi születésű Hatvani Dániel a Jászság és a Kiskunság üzenetével érkezik a költészet tájaira; a Debrecenből induló Buda Ferenc verseiben a „magyar alföld tüzei” lobbannak fel, költeményei a „tanya-Magyarország” kemény életének tiszta és eltökélt vállalásáról vallanak. Kiss Benedek szavában pedig, akit Petőfi szülőhazája, a Kiskunság adott a költé­szetnek, Juhász Ferenc szerint „aranyfüttyű szél tekereg”, ök hárman, a kecs­keméti Forrás költő-munkatársai képvise lik napjaink költészetét a központi megyei ünnepségen. KISS BENEDEK: BUDA FERENC versei: Fák és a szél Suhogtam fákkal — azt hittem, a fák csinálják a szelet: tarajos gesztenyénk felfújja magát, pulyka ha csúfolják sihederek, a juharfa, eperfa, szilfa nekilát, rázza magáról a levelet, hajlik, hánytorog, dobálja magát, mintha szellemet űzne ki magából — a szelet! Tudom már, a szelet csak megérteni lehet, megérezni és köszönteni. Nagyobb fák finomabb műszerek, előbb köszönnek neki. HATVANI DANIEL: Többet akar a szív Rétek kolompolnak a tehenek nyakában basszus alkonyat zeng kiáltanak a fák de nem hallom szavukat paták alá feküdt a néma fű álma a hold sárga virága. Szememben halkuló tanyák fáradt kezemben remeg az árnyék mint a szekérderékba dobott kapanyél régi éveimet forgatják elő a küllők akácfák senyvedését a sövénykerítésben hergelő kakasok boldog kortyogását krurr pliföldek lilazöld üzenetét. Ráncok az arcon részeg kalap a nap az ég szemöldöke rándul nagyot akar a szív beleroskad a táj görnyedő háta a sóhaj nem tudja a világra felrajzolni csattogó gépek olaj-vas-erejét. Révész Napsugár: Tanya — hazám (illusztráció Buda Ferenc verséhez) Ébresszen aranysíp Kötömör égi Kertek, H körtefa-nevelőkl Erdők, dombok, szerelem-szagú bokrok! Adjatok nyühetetlen erőt kurta karomba és piros parazsat szivem alá, mint kapanyéllel leütött alma, meg ne rohadna! Mászok félelmetes kútba. Párolgó tükrök, « vas-viTlogási vizek, velem legyetek, és ti is, tüzek! Termő szegénység, türelmes krumplifészek, táplálj, babvirág, fehér bokor, csavarodj homlokomra dísznek. Ébresszen aranysipod, virradat l Súlyos vagyok, reszketnek alattam a hidak. Fakul az ablak Fakul az ablak, álmatlan ülök, nyelem a gondot, iszom a füstöt. Erik pirosra, hasad a hajnal. Félelmem felszáll, fekete karvaly. Pusztít fehér láz, rossz cigaretta, emeli egem hasadt gerenda. Keserves munkám lebarmolt erdő, vetésem zöldjén vasorrú varjú. MEGGYES LASZLŐ: ZAGYVAKANYAR RIDEG GÁBOR: A szolnoki képzőművészet története Fényes Adolf és az első törzstagok Nem célom, hogy részle­tesen ismertessem Fényes Adolf élettörténetét. Ez a feladat a monográfia-íróké. Munkásságáról is csupán a szolnoki művészetre gyako­rolt hatásának szempontjá­ból szeretnék beszélni, s egyúttal természetesen meg- ismeretni mindazokkal, akiknek figyelmét a róla szóló tanulmányok, könyvek mindeddig elkerülték. Bár kiemelkedő alkotó- művésze a szolnoki képző- művészetnek, fellépése e művészet története során sem volt előzmények nélkül, s az is félre­vezető lenne, ha azt mon­danánk, Fényes Adolf tette a szolnoki művészetet azzá, ami, s nélküle elvesztené jelentőségét. Talán az egyik legna­gyobb jelentőségű és a szol­noki művészetre a továb­biakban legnagyobb hatású műve az 1897-től 1904-ig festett képsorozat, amelyet 1905-ben Szegényember éle­te címen állította ki. Fényes Adolf első képeit weimari mestere, Max Thedy hatására festette, aki az 1880-as években Német­országban oly divatos realis­ta irányt, az ún. „Arme- Leute-Malerie” stílusát kép­viselte. Ez az irányzat a nyomor festésében csupán érdekes témát látott, s eg­zotikus érdekességként áb­rázolta. Az élmények, s nem utolsósorban a Szolnokon töltött évek hatására Fé­nyes a Szegényember élete sorozatban már messze el­távolodik ettől a szemlélet­től, amely talán egykor a festményciklus inspirálója lehetett. E sorozat korának legkritikusabb művészi meg­nyilvánulása volt. A Fényes Adolfnál majd 20 évvel fiatalabb szolnoki festőkortárs, Szüle Péter né­hány képén félreismerhetet­lenül felismerhetjük a mes­ter e korszakának hatását. Szülének ezek a képei mind szemléletmódjukban, mind színkezelésükben közeli ro­konságot mutatnak a Sze­gényember élete ciklusban ábrázolt nyomasztóan sötét világgal. Egyik ilyen műve pl. a Csavargó fej című, amelyből azonban egyúttal az is kiderül, hogy mestere nyomdokainak követése nem fajult nála sohasem epigonizmussá. Fényes Adolf életműve, leszámítva néhány korai festményét, amelyekben job­bára csak kereste, de nem találta meg önálló művészi hangját, tehát egy olyan döbbenetes erejű „auftakt- tal” kezdődött, mint ami­lyen a Szegényember élete sorozat. A képeken megfes­tett emberek sorsa iránti részvét, a velük való sors­közösség vállalása fejeződik ki a ciklus egyes darabjain. Döbbenetesen megfestett, tragikus, komor világ a Sze­gényember élete, s világa. Ha évekig ilyen tragikusan is látott Fényes, a sorozat utolsó képein, a komor han­gulatú művekben is lassan derengeni kezd természeté^ bői fakadó optimizmusa, s az emberekbe vetett hitének fényében oszladozni kezd a fojtogató sötétség. A szó legszorosabb értelmében is; világosabbá válnak tónusai, s kezdi észre venni az élet derűsebb színfoltjait is. Fé­nyes mindenesetre a képso­rozatával olyan művészi és emberi magaslatról indult, amely meghatározta egész későbbi tevékenységét. Fényes életművének kö­vetkező ún. átmeneti művé­szi korszakában a napfé­nyesebb, derűsebb ábrázo­lásmód egyre több teret, egyre nagyobb hangot kap. Ennek az átmeneti korszak­nak a legkiemelkedőbb mű­vei az Egy legény egy lány, a Fiatal anya csecsemővel és az Ülő öregasszony című festmények. Ez utóbbi kép­nek művészettörténeti érde­kessége, hogy modellje azo­nos Deák Ebner Lajos öreg­asszony című festményének modelljével. Ebben a művészi perió­dusban Fényes Adolf min­den átalakítás nélkül, a ma­ga teljes valóságában akarta megragadni a szolnoki éle­tet. A szolnoki képzőmű­vészet történetében Fényes Adolfnak ez a korszaka nem nélkülözött minden előz­ményt, akár Pettenkofenig is visszamehetünk az ebben az időszakban született mű­vekben feldolgozott motívu­mok hagyományainkban történő kutatásában. Még világos korszaka ele­jén, párizsi tartózkodása idején festett néhány város­képet Későbbi, hasonló jel­legű alkotásai közül megem­líthetjük pL az Óbudai részlet, A Szentjános szobor a szolnoki várban c. kismé­retű vedutákat, s ezekkel ugyancsak rokon néhány nagyobb, a szolnoki Tabán­ról festett képe is. Mindezek a művek a szolnoki pálya­társakra sem maradtak hatás­talanul. Mint oly sok nagy pol­gári művésznek e korban, Fényes Adolfnak is csalódás lett osztályrésze. Az első világháború utáni Magyar­országon nem látta végül is igazoltnak optimizmusát, önmagába húzódott, s a vi­lágtól való menekülését tük­rözik azok a képzeletbeli tájképek, amelyeket rész­ben Firenze környéki mo­tívumok felhasználásával festett és a biblikus témájú képek is, amelyek 1927 után készültek. Sokan, méltatói közül is rosszallóan te­kintenek a mester­nek erre a korszaká­ra, pusztán csak kritikai realizmusának kifáradását látják az altkor született művekben. Nem veszik fi­gyelembe, hogy ez az ön­magába fordulás, a világtól való menekülés is kritika volt a fennálló társadalom­mal szemben, ha nem is olyan nyilvánvalóan és köz­vetlen módon, mint előző korszakaiban. Fényes Adolfnak utolsó művészi korszaka egyben már a szolnoki képzőművé­szet következő periódusára utal, amelyre a modem stí- lustörekvések és stíluspró- bálkozások voltait a legdön­tőbbek. Fényes Adolf: Babfejtők v V

Next

/
Thumbnails
Contents