Szolnok Megyei Néplap, 1972. április (23. évfolyam, 78-101. szám)
1972-04-02 / 79. szám
SZOLNOK MEGVEI NÉPLAP 1972. április 2. RIDEG GÁBOR: J A szolnoki képzőművészet története 5. A művésztelep megalapítása Mielőtt folytatnánk a szolnoki képzőművészet történetének további elbeszélését, vessünk néhány pillantást a művésztelep megalakulásának körülményeire. Annál is inkább, hiszen a legutóbbi fejezetben bemutatott Bihari Sándor tevékenységének egy részét a művésztelep egyik újonnan felépült műtermében folytatta. Ö volt az egyik alapító tagja a szolnoki telepnek. Az ezredévi emlékünnepségekre megrendelésekkel, művészeti díjakkal mesterségesen felpumpált művészeti élet az „országos farsang” utolsó petárdáinak el- lobbanása és az utolsó mutatványos bódé lebontása után egyszerűen elpukkadt. Károly. Mednyánszky László, Mihalik Dániel, Pongrácz Károly, Szlányi Lajos és Va- szary János. A telep első törzstagjai: Bihari Sándor, Fényes Adolf, Hegedűs László, Mihalik Dániel, Ol- gyay Ferenc. Pongrácz Károly, Szlányi Lajos és Zom- bory Lajos 1902-ben meg is kezdték a munkát az új műtermekben. De rajtük kívül vendégművészek is megfordultak itt. A legkimagaslóbb közülük Koszta József. A beadványt aláíró művészek közül néhány festőnek semmiféle közvetlen kapcsolata nem volt a várossal. Ezek közül a művészek közül Kemstok Károly esetleges szolnoki tartózkodásával hozható kapcsolatba a szekönnyen és gyorsan valósággá válhatott. A két művésztelep, a nagybányai és a szolnoki mesterséges szembeállításának taktikája azonban nem váltotta be a hozzáfűzött reményeket. Részben azért, mert a nagybányai stílus, amelyet a hivatalosak oly sokáig gyanakodva szemléltek, hamarosan „frontáttörést” hajtott végre, s mintegy az állami stílus rangjára emelkedett. Az uralkodó osztály rájött ugyanis arra, hogy nem rejt számára különösebb veszélyt ez a művészet; másrészt a taktika sikertelenségének az az oka, hogy a „hivatalos ellenőrzés” alatt álló szolnoki telepen egy sokkal kellemetleKoszta József: Hazatérő aratók Egy-két tiszteletet érdemlő, félbemaradt kezdeményezéstől eltekintve nem maradt belőle más, csak a hamis pátosszal csengő magyarkodás néhány félresikerült alkotása. A kormányzat pártfogását továbbra is egy veszélytelen, úgynevezett műcsarnoki művészeti stílus élvezte. Hamis optimizmusa, frázisszerűsége nagyon is megfelelt a hivatalos vezetésnek és a közönség egy tetemes részének igényeit is kielégítette. Mindez elfogadhatatlan volt azonban a magyar polgári művészét fejlődése szemponjából. (E polgári jelzőn ezúttal sem a kispolgári ízlést meglovagoló, iparszerű művészi tevékenységet értem.) Az újat, a kivezető utat kereső művészek hozták létre a nagybányai művésztelepet, amelynek működését kezdetben meglehetősen gyanakodva figyelte a hivatalos művészetpolitika. Féltette tőle a jól bevált, mert veszélytelen „műcsarnoki művészet” hegemóniáját. Mást azonban nem tehetett, legfeljebb rosszalását fejezhette ki, mert a nagybányai független művésztelep életébe, munkájába, nem volt módja beavatkozni. Kapóra jött tehát azoknak, akik hivatalból „feleltek” a magyar művészetért, néhány szolnoki művész beadványa, amelyben támogatást kértek egy művésztelep megalakításához. Így legalább olyan versenytársat állíthatnak Nagybányának, — gondolták — amely egyben hivatalos ellenőrzés alatt áll. Az 1899-ben beadott támogatás iránti kérelmet a következők írták alá: Bihari i'ándor, Boruth Andor, Fényes Adolf, Hegedűs László, katona Nándor, Kemstok gedi múzeumban lévő őszi ' munka című képe. Vaszary János eddigi ismereteink szerint sóim sem járt Szolnokon, a beadványon szereplő aláírása az új művészi törekvések iránti lelkes rokonszenvével, támogatásával magyarázható. E lelkesedésében valószínűleg szerepe volt annak is, hogy abban az időben egy hosszabb párizsi tanulmány- útján teleszívta magát az új, haladó polgári művészet eszméivel, a francia művészvilág élénk és követendő példaként állott előtte. Mednyánszky László szolnoki kapcsolatait kutatva idézzük fel monográfiaírójának, Malonyai Dezsőnek szavait: „Művészi formálódásának stációi közül talán a legjelentősebb Szolnok. Itt látja, itt érti és szereti meg a sík magyar vidéket.” S még egy idézet: Most már magától a festőtől: „Ideálját leltem meg annak, amit népnek képzeltem.” Mednyánszky alföldi fo- gantatású képei, amelyek megszületésében minden bizonnyal Szolnoknak is szerepe lehetett az Ütőn, Koratavasz, A végtelen. Sárosidő címűek. A beadványt aláíró művészek kérelme feltűnően rövid idő alatt meghallgatásra talált, de ebben az előbb már említett kultúrpolitikai megfontolásokon kivül családi becsvágynak is része volt Az akkori főispán ugyanis Lippich Gusztáv, a kultuszminisztérium művészeti szakosztályának főnökét pedig Lippich Eleknek hívták, és ez nem véletlen névegyezés, fivérek voltak. Ez a rokoni kapcsolat is nagyban elősegítette, hogy a szolnoki művésztelep megalapítása iránti óhaj ilyen nebb, szociológiai tárgyú művészet kezdte bontogatni szárnyait. A művésztelep alapító tagjai közül Bihari Sándorról korábban már szó esett. Az új művésztelepen az 1902-ben munkát megkezdett művészek közül a legnagyobb egyéniség Fényes Adolf. Ö volt a szolnoki kritikai realizmus legnagyobb hatású, legjelentősebb mestere. Munkássága meghatározta a művésztelep fejlődését. Életéről és pályájáról a következő folytatásban részletesen fogok szólni. Most röviden ismertetem néhány pályatársának munkásságát. Egyidős volt Fényes Adolffal, Zombory Lajos, aki legjelentősebb műveinek témáját az állatvilágból merítette. A korábban egy ideig itt dolgozó Vágó Pál állatkép-festészetével szemben Zombory nemcsak arra törekedett, hogy ökörszerű ökröt és lószerű lovat fessen, hanem arra is, hogy hűséges legyen a képek úgynevezett tájképi környe-. zete is. Zügelnél tanult, a müncheni állatkép-festőnél. Tőle sajátította el a színkomponálás technikáját is; hogyan lehet nyugodt és mégis erőteljes színhatást elérni a hideg és a meleg színek egyensúlyával, a kiegészítő színek alkalmazásával. Legjelentősebb alkotásai közül csupán néhányat sorolok fel ezúttal: Szántás, Jéghordás, Répahordás, stb. Ebben az időben dolgozott ezen a telepen a szolnoki tájkéofestő-triásznak nevezett három művész is: Mihalik, Olgyay és Szlánvi Részben a magyar plen-air festészet Nagybányán kikísérletezett eredményének felhasználásával. részben külföldi előképek hatására festették műveiket Bokros László rajza A ZENE VILÁGA Az operai együttes A prózai színművek mondanivalóját a drámaírók általában párbeszédekben fogalmazzák meg. Nem ritka ugyan a belső gondolatokat kivetítő, egy szereplő által elmondott monológ sem, de a különféle jellemeket és véleményeket szembeállító vita, a való élethez is közelebb álló párbeszédes forma sokkal általánosabb. Ebben a disputában részt vehetnek többen is, a lényeg csak az, hogy ne egyszerre beszéljenek, mert akkor épp a legfontosabbat a vita tárgyát nem lehet megérteni. De — a vitától függetlenül —- prózai színpadon mindig nagy gondokat okoz, ha több szereplőnek egyszerre kell beszélnie — még ha azonos szöveget mondanak is. Jó példa erre a klasszikus görög drámákban oly fontos feladatot betöltő kórus. A rendezők igen sokat szoktak bajlódni, hogy megszemélyesítői szövegüket érthetően, egyszerre mondják. Vajon a régi görögök is ennyit kínlódtak-e a karral? Biztos, hogy nem, mégpedig azért mert annak idején.a kórusok szövegét énekelték! A zene közös ritmusa magától- értetődő természetességgel fogja össze, szoros egységbe a sok egyénből álló tömeget. Az énekelt, úgynevezett vokális zenei műfajoknak ebből a szempontból, tehát több ember együttes szerepeltetésére, sokkal nagyobbak a lehetőségei, mint bármilyen prózai műfajnak. Hogyan nyilvánulnak meg ezek a lehetőségek a zenei dráma, azaz az opera műfajában? Nézzük meg az egyik legismertebb példát, Verdi Rigoletto című operájának népszerű kvartettjén. Ebben az operaegyüttesben valami olyan történik, ami prózai színpadon elképzelhetetlen: négy szereplő egyszerre mondja a mondókáját és nemcsak, hogy jól értjük őket: miközben közös éneklésüket élvezzük, jellemükről alkotott képünk is új vonásokkal is gyarapszik. Amikor Verdi megismerkedett Victor Hugo „A király mulat” című darabjával és elhatározta, hogy operát ír belőle, mindjárt ez a jelenet keltette fel legjobban az érdeklődését. „A színmű fordulatai sok drámai helyzetet teremtenek, köztük a kvartett-jelenet” — írta egyik levelében. — „A kvartett, hatásosságát tekintve, mindig az egyik legkitűnőbb jelenet lesz, amellyel színházunk valaha is büszkél- kedhetik.” Mi is hát ez a drámai helyzet? Rigoletto elhatározta, hogy lányának, Gíldá- nak elcsábítása miatt bősz- szút áll gazdáján, a Man- tuai hercegen. Gilda azonban még mindig szereti a csábítóját. Apja ezért elviszi a lányt egy kéteshírű külvárosi kocsmához, hogy ott kilessék, mint udvarol az álruhás herceg egy köny- nyűvérű lánynak, Maddalé- nának. Ebben a szituációban kezdődik a kvartett, melynek mind a négy szereplőié — jellemének és pillanatnyi helyzetének megfelelően — másképpen beszél és cselekszik. Hogy oldotta meg Verdi zeneileg a kvartettet, miként sikerült elénie, hogy végig plasztikusan, érthetően hangozzék? Ha mindegyik szereplő végig azonos ritmusban énekelt volna különböző szöveget, nyilvánvaló, hogy ugyanolyan érthetetlen maradt volna, mint bármely hasonlóan előadott prózai szöveg. A zeneszerzők formai művészete azonban, mellyel a zenei szöveget megszerkesztik, igen sokféle lehetőséget nyújt a számukra. hogy a fontos elemeket kiemeljék, a lényegteleneket pedig háttérbeszorítsák. Ezen alapszik a kamarazene műfaja is: a vonósnégyes játékának egyik részletében a négy hangszer együttes hangzására figyelünk; a másikban az első hegedű kapja föl a dallamot, hogy a következő pillanatban mór szerényen a kisérő szerepébe húzódjék vissza, amikor a brácsa, vagy a gordonka veszi át a vezető melódiát. Olyan operai jelenetekben, ahol több ember kerül egymással szembe, a közös érdekű csoportok közös ritmusú szólamokat kapnak, így a formai szerkesztés plasztikussá tudja tenni a különböző frontok szembeállását is. Ezen a téren tehát az opera nagyon előnyös helyzetben van a prózai színművekkel szemben. Bizonyítják ezt Victor Hugo szavai is. A költő egyre többet hallott az ő darabjából készült Verdi opera, a Rigoletto sikereiről. Végül maga is megnézte és a mű nagyon megnyerte tetszését. A kvartett befejeztével azután — nem minden irigység nélkül — így fakadt ki: „Ha én is egyszerre beszéltethetnék drámáimban négy szereplőt úgy hogy a közönség megértse szavaikat, érzéseiket, én is ilyen hatást tudnék elérni!” A legközelebbi alkalommal az opera előadási problémáiról lesz szó. Kertész Iván Kálnoky László verse No nézd csak! No nézd csak ezt a tűzrőlpattant, gömbölyű kis nőszemélyt, amint a sötétben kurta lábacskáin elpörög! Rongyokban lógnak róla tarka ruhái, az évszakok, szétpattannak feszes fűzője pántjai, a délkörök. Az égi szálában tivornya folyt, és hajnalig állt a bál, a szálában, hol állt a bál, s patakokban folyt a bor, a nagyfényű vendégsereg közül ez a nőszemély kipenderült az ajtón tánc közben, valamikor, s nem tud megállni azóta, évmilliókon át. A fényes, jól fűtött teremtől lassan messze kerül, és nem veszi észre, hogy maga van már, egymaga! Talpára jégkéreg tapad, fejére fehér hósapka gyűl. Mézsárga, langy tócsák helyett fekete lyukakba lép. És nem veszi észre, míg eszelősen járja szegény, hogy útja egyre fagyasztóbb, egyre sötétebb, úttalan út, mit nem kísér többé soha távolban aranyló fáklyafény. Kálnoky László az élet keserű és szomorú, szorongató problémáit merészen feltáró, finomhangú költő Versei nagy kultúráról és formaérzékről tanúskodnak, ez jellemzi fordításait is. Munkásságáért most ismételten József Attila-díj- jal tüntették ki. Ebből az alkalomból közöljük 1 versét, az 1970-ben megjelent Lángok árnyékában című kötetéből. ooooooooooocoooooooooco
