Szolnok Megyei Néplap, 1972. április (23. évfolyam, 78-101. szám)
1972-04-02 / 79. szám
1972. április 2. SZOLNOK MEGYEI NÉPLAP 7 Cseres Tibor: Az utolsó é jszakák Mikor a XI. kerületi Sto- czek utca fölött teljesen elcsitult minden zaj. s a szovjet tüzérség lövegei is távolabbi célpontokat kerestek, német tábori csendőrök érkeztek a szálláskörletet képező, de civilekkel is zsúfolt ház kapuja elé. Az őrök — a külső, egy öreg tartalékos és Gyurka, a belső őr — simán beengedték őket. Még tiszteletadást is teljesített az öreg. Külön parancsuk arra nem volt, hogyan kell viselkedni mostan és itt, különösen éjszaka, német tábori csendőrökkel. Eszükbe sem jutott, hogy lakott helyen lövöldözzenek. Heten voltak a németek, és határozottan mozogtak, biztos értesülésük lehetett a század helyzetéről. Szerencse, hogy az egyik zászlós (a szemüveges) dolga végzésére éppen a lépcsőházba fordult. És német szóval mindjárt megállította a tábori csendőrök parancsnokát, az oberfeldwebelt. S két német mondat között bekiáltott a tiszti szállásra: — Főhadnagy uram! Német tábori csendőrök! Többet nem mondhatott, mert nem tudhatta, nincs-e közöttük olyan, aki ért magyarul. Nem kellett sok előkészület, csizmanadrágban asztal mellett álltak a század tisztjei. Két gyertyát gyújtottak. Akkor aztán láthatták, hogy az asztal külső oldalán tűz- kész géppisztollyal négy német áll. S a magyarok nem nyúlhattak derékszíjuk és pisztolyaik után. Azt a parancsot hozták, hogy a magyar pionírok vonuljanak nyomban a Ferenc József-hídhoz, s onnan bizonyos veszélyeztetett lőszereket szállítsanak be a Gel- lért-hegy barlangjaiba. Az első szavak után világos volt, hogy Dobay János, az utász-század főhadnagya nem akarja teljesíteni a kétes szándékú parancsot. Az Oberfeldwebel a kitérő mondatok hallatán ököllel verni kezdte az asztalt. Akkor a zászlós, aki tolmácsolt, mutáló hangon beleszőtte a fordított szövegbe, hogy engedelmeskedniük kell, mert odakint még három német várakozik. Szerencsére, hogy a német ökléhez folyamodott. Köve- telődzésére már elébb odahúzódtak a magyar katonák, hiányos öltözékben, s persze fegyvertelenül. De az ökölcsapások miatt megilletődve helyet adtak a két légtornász Horoghnak, s mindenekelőtt a jutási őrmesternek, aki most is azzal mutatott példát, hogy nyomban zubbonyt öltött, sőt derékszíját is kötött. Abban a pillanatban érezték meg hátuk * mögött a veszélyt a németek, amikor János megadta szemével a támadásra a jelt. Csak a kis Horogh, a főhadnagy legénye ismerhette gazdájának ezt a kacsintását: na most! A németek feje egyszerre fprdult. Kezük és géppisztolyuk azonban egy pillanattal később rándult. Ezt a pillanatot használták ki a magyarok. Először látta a kacsintást, mégis egyszerre mozdult a két Horoggal a jutási őrmester is. Veszélyes pillanat volt, a csőre töltött, német mintájú zömök géppisztolyokkal. Az idegen ajkú tábori csendőrök megadták magukat. Az Oberfeldwebel torokütést kapott. Társai tanultak sorsából. Hogy mi a túl biztos fellépés következménye! A kapuban gyanútlanul vi- gyázkodott az ötödik német. Egy szeletke látszott a Dunából, azt figyelte. Három utász kincstári kötött ujjasban, puszta kézzel megfogta a pasast, tenyérrel fogták szájára a kiömlő fölösleges német szavakat. Gyurkában most világosodott meg a szégyen, hogy fegyveres őrként beengedte szálláskörletükbe — az ellenséget. Az utolsó két német a legfelső emeletig hatolt a felderítésben. Ezek még nem tudtak semmit. Hogy lövés nem esett, hatalomban érezték magukat, dúdolva jöttek lefelé az emeletről. Csizmájuk jelezte, amint közelednek. Gyurka eléjük ment egy fordulót. Mikor az első német előbukkant, elhúzta a billentyűt, három méternyiről dőlt le a német. Gyurka a halottat nézte, egy lépést hátrált, s nem is gondolt az utolsó vendéggel, a halott társával. Az utolsó német ijedtében egész tárat eresztett Gyurkába. Ezzel az egy némettel aztán hajnalig bíbelődött a század az emeleten. Végül is egy kézigránát végzett vele. 2. János egy alezredes előtt áll. Az ablakon át a Gellért mára kiszemelt, s akit a főhadnagy férfias tapintattal nem hódított meg. — Tessék? — Félünk, főhadnagy úr! Ha a katonák elmennek, védtelenek leszünk. — Holnap már nem kell félni. Vagy holnapután. A nő hálás. Az egész ház nevében is szeretné meghálálni a védelmet. — Legfeljebb imádkozni tudnánk magukért. — Hisz maga az imádságban? — Nem. — Én sem. Attól, hogy miben hisznek ők ketten, és miben nem, kapcsolat létesült kettejük között. Ha János most megfogná a nő kezét, úgy vezethetné bárhová, mintha már jártak volna arra. Utcára, rétre. Akár az ágyba is. Nevetnek. Egymásra nevetnek. Feledve a perc környezetét. szálló körvonalai látszanak. Megtette a jelentését. A feljebbvaló arca komor, kemény, majdnem kérlelhetetlen. — Hogyan történhetett? — Nem tehettünk mást. Olyan hirtelen kellett határoznom, szinte gondolkodni se maradt időm. — Gondolkozni se? — Igen, olyan volt a helyzet, nem lehetett gondolkozni : vagy a teljes megalázkodás, vagy a legmesz- szebljmenő tiltakozás. — iA szövetséges német hadsefeg tagjaival szemben! Erre nem gondolt ? — Nem! — Vállalnia kell a következményeket! — Vállalom! Az alezredes váratlanul megenyhül. — Helyes. — Kezét nyújtja: — Szervusz —, s elmosolyodik, közelebb lép Jánoshoz. — Hogy lásd, milyen komolyan gondolom a következményeket: a Gellért ablakaiba egy őrült tüzér alezredes lövegeket állított. Közvetlenül akarja lőni az oroszokat. A fegyvereket a másik irányba kell fordítani! Érted? Számításaim szerint az oroszok reggelre ott lesznek. Hány embered van? — Nyolcvan. — Elég lesz! A század körletében nagy készülődés. — Alázatosan jelentem, nem tudok nyolcvan embert kiállítani. — Hatvanat? — Talán. János bólint. A nyüzsgésben a civilek is előmerészkednek. A szomszédos földszinti lakórészből még küldöttségféle is érkezik. Az a nő vezeti, akit Horogh János száA szemüveges zászlós lép oda. Nyel egyet. Vár egy pillanatig, s ezt mondja: — Egy tüzér százados keres. — Na, máris? Elfordul a nőtől, hogy a belépő századost fogadja. Mire visszafordul, kilépett életéből a nő. Igen. Nemcsak a szobából. — A Gellértből? Megyünk, megyünk. A százados meglepődik. — Talán tisztelegne a főhadnagy úr! Nem ijed meg, elszontyolodik János. Meg is lepődik azonban, de tudja, ennek a századosnak semmi köze nincs a Gellérthez. Milyen kedves volt, milyen más szavú volt az alezredes. összerántja magát. Jelent. A százados megenyhül, de barátságossá nem változik. — Fontos parancsot hoztam. Két zászlós, az egyik hadapród, s a hadnagy szivárog be pillanatok alatt. Érzik, itt most készül valami. A százados körülnéz. — Csak urak maradhatnak a szobában. Meghátrálnak a legénységiek. Az ajtó becsukódik. De János tudja, ott fülelnek kívül az emberek. — Hindy altábornagy úr parancsa — egészen lehalkítja hangját a százados: — a zászlóalj azonnal vonuljon fel a Várba! A felmentő seregekkel egyesülünk. A legénységnek tudnia kell, hogy a Führer meg a Nemzetvezető gondoskodtak kiszabadításukról, teljes harckészség! — Kitörés? Várta ezt a kérdést a parancshozó. — Igen! Mégpedig harc árán. — Minden fölösleges holmi hátrahagyásával... — mondja a kitalálni való részletes utasítást János. — Ügy van. — Minden lőszert felmál- házva, járművek nélkül. — Helyes. A százados egészen felvidul. — A kitörés iránya? — Idejében meg fogják tudni. A szászlóalj... — Ez csak század. Kérem szépen ... — Megtiltom, hogy ilyen hangon beszéljen. János a tisztjéhez fordul Előbb a hadnagyhoz szólna, de gondol egyet, a szőke zászlóshoz szól: — Milyen embernek ismer engem a zászlós úr? — Nem is tudom..: — Vadnak. harciasnak, vagy szelídnek? A százados hűledeztk, a következő mondat neki szól: — Hallotta, százados úr? Én szelíd ember vagyok! — A főhadnagy úr szelíd ember. — Mit jelentsen ez? — Azt, hogy menj az anyádba! Te piszok! Az al- tábornagyoddal meg a Führereddel meg a Nemzetvezetőddel együtt! A hang emelkedőjéből értenek a deszkán túl. És már nyílik is az ajtó, segítő arcok bukkannak elő. A százados pisztolyához kap, de meggondolja nyomban. — Ez belekerül a minősítésébe! Figyelmeztetem! Én figyelmeztettem. — Mit beszélsz, te vadbarom ? — Ezt nekem mondta?! És kezek ragadják meg a századost. — Rámegy a kardbojtja! — Menj az anyádba, te seggfej, a kardbojtoddal együtt! — Hazaárulól Nagyot lök erre a tüzéren János. De már nem eshet el a százados, adják kézről kézre az emberek. Kifelé. Csak a kapuban kap egy olyan nyomást, hogy ülepre poty- tyan. Kint a járdán. A járda söpretlen, fagyos haván. Kormos István: UTÁNUNK Utánunk igazabbak jönnek. Hazugság máltai lovagjai, színlelés bohócruháiba-bújtak, eszméktől örök nyavalyatörősek, az ingujjból pikkászt varázslók, s velük a búzajöld-dézsmáló varjak, végezetül a rókák is kivesznek. Jöhetsz, aranykor, mi már nem leszünk. Fényhomlokú fiúkkal s nevetőkezű-lábú lányokkal elgyere! Ők szavak első jelentését mondják, és rendbe raknak mindent majd utánunk. A költőt 1972-ben József Attila-díjjal tüntették ki. Lőrincz Gyula Dézsa-sorozata A közelmúltban mutatták be Budapesten a Csehszlovák Kultúra kiállítótermében Lőrincz Gyula szlovákiai magyar festőművész Dózsa György katonái című grafiseregét. Eseményeket nem ábrázol, csak embereket, mé' gis történelmi teljességben ragadja meg a felkelés minden mozzanatát. A hitelesség érzetét elsősorban az adDÖZSA kai sorozatát. A festőművész és politikus, aki Picasso, Chagall és Móricz Zsigmond barátja volt, a felszabadulás óta először állította ki müveit Magyarországon. Lőrincz Gyula Dózsa-soro- zata olyan művész alkotása, ja müveinek, hogy a meg idézett tömeg nem arcnélkü* li, minden harcos típus és jellem, a művész néhány vonásba is képes embersorso« kát zárni. Lőrincz Gyula kiállításán a nagy fővárosi siker utón H \ KASZÄS FELKELŐ aki életcéljának tekinti a Duna menti szomszédos népek harcainak megismeréséi és művészi ábrázolását. Témája elsősorban a tömeg. Erőt sugárzó vonalakkal idézi föl Dózsa György parasztrövidesen Kecskeméten mutatják be, s Cegléd, Tatabánya is érdeklődik a tárlat iránt. Az értékes anyagot szívesen látnánk Szolnokon vagy a mezőtúri Dózsa-ir’ nepek programjában is
