Szolnok Megyei Néplap, 1972. április (23. évfolyam, 78-101. szám)
1972-04-23 / 95. szám
1972. április 23. SZOLNOK MEGYEI NÉPLAP 7 A ZENE VILÁGA Az opera a XX. században Ha ezt a szót halljuk: opera, a legritkább esetben kapcsoljuk össze gondolatban korunkkal, a XX. századdal, sokkai inkább a XIX— XVIII. századot juttatja eszünkbe Vajon mi az oka ennek? Hiszen operákat ma is redszeresen játszanak minden nagyobb városban, sőt — ha nem is olyan nagy számban, mint régen — de a műfaj állandóan új alkotásokkal is gyarapszik. Kétségtelen, hogy korunk korántsem kedvez annyira az opera fejlődésének, mint a régebbi századok. Csökkent iránta a közönség érdeklődése, ha talán számszerűen nem is, de ahhoz képest, hogy a zenehallgató és színházba járó közönség erősen megszaporodott, mindenképpen. A mai opera „megértése”, azaz a zeneszerző érzés- és gondolatvilágába való bele- érzés is nehezebbé vált a nézők számára, mint ahogy a modern művészet általában nagyobb szellemi erőfeszítést kíván meg a közönségtől, mint a régebbi idők különböző stílusai, alkotásai. Az opera, mint összetett műfaj, századunk első hét évtizede folyamán, nemcsak egészében, hanem elemeiben is megújult. Más nyelven beszél a két fő összetevő: a zene és a dráma. Ezeken belül a sok apró tényező, mint a zenében a dallam, a ritmus. a harmónia, a megformálás, a hangszerelés, a drámában pedig a nyelv, a jelenetépítés, az idő, az emlékképek felhasználása is lényegesen eltér attól, amilyen korábban volt. Alapvetően megváltozott a művészi alkotások élményanyaga is. Ami őszintén meghatotta a XIX. század emberét, azt mi esetleg már nevetségesnek találjuk; vagy: a mai közönség figyelmének megragadásához lényegesen erősebb hatásokra van szükség, mint a régebbiéhez. Az opera összetevőinek fejlődését ilyen rövid cikk keretében nem lehet részletesen elemezni, csupán néhány fontosabb mozzanatot említünk meg. Az újfajta dallamosság inkább hangszeres, mint énekes jellegű. Az operaénekesek számára ezért sokkal nehezebb egy mai dalmű szerepének megoldása, mint egy Mozart vagy egy Verdi szólamé. A közönség fülében sem „ragadnak meg” könnyen korunk zenéjének dallamai. A modern technika fejlődése, a rohanó, zaklatott életmód erősen hatott a XX. századi muzsika ritmikájára, akárcsak az afrikai primitív népek zenéje, mely a dzsessz közvetítésével került a komolyzene vérkeringésébe A klasszikus muzsika kiegyensúlyozott életérzést tükröző harmóniavilágát fokozatosan kiszorítja az' összeütközések, meghasonlások zenei képe, a disszonancia. Felbomlik a dalmű hagyományos formája is: a régebbi, zárt számokból álló építkezés helyett az opera egybekomponált felvonásokból áll. Az énekesek szólama közeledik a beszéd lejtéséhez, a zenekar viszont fontosabb szerepet játszik, mint régebben, sokszor még a dallam vitelére is vállalkozik a szereplő helyett. A formálás tárgykörébe tartozik még az operák hosz- szúságának kérdése is. A mai zeneszerzőnek a régebbinél sokkal tömörebben kell megfogalmaznia mondanivalóját: napjaink száguldó, ideges embere számára hosz- szúak az egy_ másfélórás Wagner-felvonások, no meg a XX. századi zene hangzása is érdekesebb, mint a korábbi muzsikáé. Jó példa erre Alban Berg Wozzeckje, melyben a szerző még a rövid, félórás felvonáspkat is 5—5 képre osztotta fel! Ami a szövegkönyveket illeti, napjaink irodalma egyre bonyolultabbá, intel- lektuálisabbá válik. Az új operák szövegei sem vonhatják ki magukat ennek az irányzatnak egyre erősödő hatása álól A zenének pedig nem okvetlenül tesz jót, ha egy gondolati tartalommal erősen megterhelt szöveg súlyát is magára kell vennie. A muzsika akkor tud igazán szárnyalni, ha olyan valamit fejezhet ki, amire a szó, a szöveg már nem képes. Korunk operájának jellemző vonása még, hogy kerülni igyekszik a romantikus korra oly nagyon jellemző szónokiasságot, ünnepélyes pátoszt. Mit tud hát helyette nyújtani a közönségnek? A XX. századi tudomány igen nagy lépést tett előre a lélektan, az ösztönök megismerése terén. Muszorgszkij Borisz Godunovja volt az első pszichológiai hitelességgel ábrázolt beteg lelkű hős az óperaszínpadon, őt a hasonló típusú szereplők hosszú sora követte: századunkban Richard Strauss Saloméja, Berg Vozzeckje, Britten Peter Grimes-a, ékesen bizonyítva a lélektani érdeklődés általános fokozódását. Megváltozott a humor is az operában: ismét nagyobb becsülete lett a commedia del’ artébói örökölt harsány ko- médiázásnak, a bohóctréfának. Jól példázza ezt Pro- kofjev Három narancs szerelme című operája. Az abszurd humor is eljutott az operába, például Poulenc Tiresias keblei című művében. Végül: Az operának mindig volt valamilyen politikai mondanivalója, de ez legtöbbször csak közvetett módon jutott érvényre. Összefoglalva: A XX. századi opera nem olyanfajta műfaj, mely búfelejtést, könnyed szórakozást nyújt a hallgatónak. Mint minden igaz művészet, ez sem tud elmenni szótlanul a kor problémái mellett. Kipróbálja a század különféle új vívmányait és megkísérli, hogy választ adjon a kor által bú- vetett kérdésekre. Kerté** Ivá» KALÁSZ MÁRION: Mondjuk: Én, a halász Fekszem, tűnődve mesterségemen, S kételkedem. Töprengek magamon, s igényem van hinni magamban. Mindez nem egyszerű?! Itt csüng a háló a napon. Még lustul a folyó, még nő kicsit a fű. Aztán már alkonyat van. uf rasztot, hogy a várt úgy tartja, hogy az új gazdaság- politikát, ahogyan azt Lenin kijelentette 1921 májusában a X. pártkonferencián, „hosszú évek sorával mérhető idővel vezettük be” „komolyan és hosszú időre”. A helyi pártszervezetekhez küldött táviratokban és levelekben Lenin és a Központi Bizottság az‘ a feladatot tűzte eléjük; mozgásba hozni a falu sűrűjét, megértetni a falvakkal és a községekkel, mit tesz a szovjethatalom, hogy helyreállítsa a paraszti gazdaságot. F. feladat végrehajtásához a legjobb út pártonkívüli paraszti konferenciák és falusi gyűlések. Nem kell félni pártonkívüli elnökség megválasztásától. Gyűléseken a kommunistáknak gyakorlatilag kell felvetniük a kérdéseket. átfogva az illető falu, község, járás érdekeit, bevonom a parasztságot a beszédek megvitatásába. Kötelesek. megtalálni a paraszttal a közös nyelvet, elérni, hogy kérdezzenek és nem a saját érveikre figyelni, hanem alaposan meghallgatni, mit gondolnak, mit mondanak a parasztok. A munkát úgy kell vezetni, hogy biztosítsa a friss pártonkívüli erők áramlását a szovjet munkájába. Nem volt könnyű leszámolni a „beszolgáltatási hévvel”, ahogyan akkor nevezték azt a szokást, hogy a parasztnak csak parancsolgatnak. Lenin ismerte és szerette az orosz parasztot, a paraszti észjárást, a paraszti beszédet, azokat a parasztokat, akik jártak nála. Ilyen szeretet nélkül csupán puszta gondolattal, puszta politikával, puszta történelmi számítással Lenin nem tudta volna kidolgozni tanítását a parasztságról, mint a proletariátus szövetségeséről . Még akkor is, ^tinikor úgy tartotta, hogy a parasztságnak nincs igaza — például 1917 októberében, a földről szóló dekrétum kidolgozásakor —. Lenin a proletárforradalom kötelességének tartotta, hogy ne a paraszti óhajokkal szemben, hanem azok felé menjen. „Az élet a legjobb tanító — mondotta —, s az megmutatja, kinek van igaza? a parasztok az egyik végről, mi meg a másikról meg fogjuk oldani ezt a kérdést. Az élet arra kényszerít bennünket, hogy közeledjünk egymáshoz a forradalmi alkotás közös folyamában, az új állami formák kidolgozásában. Az élet után kell mennünk, teljes alkotó szabadságot kell adnunk a néptömegeknek.” Ebben a szeretetben nem volt ellágyulás, gügyögés, meghajlás az „oroszság”, aj műveletlenség, a vadság, az ázsiai elmaradottság előtt. Nem, ez szigorú szeretet igényes szeretet volt. Csakis ennek a szeretetnek köszönhetően hallotta meg Lenin Lev Tolsztoj nyugtalan ságában és géniuszában a a parasztforradalom hangját, az évszázadok során összegyűlt felháborodás elemi érzését, s ugyanakkor — parasztlázadásunk gyengeségét és naivitását, a világtól va ló elfordulás óhaját, „ne állj ellen a gonosznak” elvét, a „pénz hatalom”, a kapitalizmus ellen szórt átkok hiábavalóságát. „A parasztmilliók tiltakozása és kétségbeesése — ez ötvöződött össze Tolsztoj tanításában.” (Fordította: Barta Istvánná) *Jelizaveta Drabkina közvetlen munkatársa volt Leninnek: róla szóló visszaemlékezéseit könyv alakban adta közre, amelyben sok ú.i emberi mozzanattal gyarapítja az utókor Leninről alkotott képét. Mészáros Lajos rajza RIDEG GÁBOR: A szolnoki képzőművészet története 8. Vendégjárás a két világháború között 1927-ben rendezték a szolnoki művésztelep fennálásá- nak 25 éves jubileumi kiállítását. Ebben a 25 évben Szolnokon nagyon sok művész fordult meg. A fluktuáció, a vendégjárás, különösen az első világháború után volt nagy. Végvári Lajos már oly sokszor idézett könyvében részletes névsort közöl mindazokról, akik a negyedszázad alatt Szolnokon jártak. Ez a névsor 38 művész nevét tartalmazza. Természetesen a művészek zöme semmiképpen nem nevezhető szolnoki festőnek, hiszen munkájukra a Tisza- parti város nem volt döntő hatással, és a kölcsönösség alapján az ő tevékenységük sem befolyásolta a szolnoki telep művészi arculatát. E többségükben csak né- hányhetes nyári látogatásra Szolnokra érkező művészek mellett azonban több nyarat töltött a város művésztelepen a két háború közötti időszak magyar képzőművészetének két vezető művésze is, Pátzay Pál, aki 1937 nyarán dolgozott a városban, és Bernátb Aurél, aki három évig a művésztelep vendégtagja volt Szoros szálak fűzték Szolnokhoz az első sorban grafikusként jelentősei alkotó Zádor Istvánt is, aki számos művében örökítette meg a város életét és környékét. Zádor 20 éven keresztül hosszabb-rövidebb időt töltött Szolnokon a művésztelep vendégeként. A szolnoki művésztelep személyi változásairól és a háborút közvetlen megelőző években itt folyó munkásságáról hű képet kaphatunk a Művésztelepi Egyesület Igazgatóságának e korszakban hozott néhány határozatából és a megyei sajtó korabeli híradásaiból. 1939 júniusában az igazgatóság úgy döntött, hogy a beadott pályázatok alapján a régiek közül — Hollósiné Mattioni Esztert, a szobrász Borbereki Kovács Zoltánt, valamint Révész Pált és Gáborjáni Szabó Kálmánt hívja meg vendégnek, új vendégtag Patay Mihály lett. 1940 április 26-án az Egyesület Igazgatósága Budapesten, a Fészek Klubban tartotta ülését. Ekkor választották meg a telep törzstagjának H. Mattioni Esztert és Borbereki Zoltánt, a nyári idényre pedig ismét Gáborjáni Szabó Kálmánt, Patay Mihályt, Révész Pált és egy új művészt, Galló Tibort hívták meg. Az újságok arról is hírt adtak, hogy még az év nyarán elkészült a művésztelep egyik pavilonjánák átalakítása, helyesebben bővítése, s a művészek közül Szlányi Lajos, Fényes Adolf, Borbereki Zoltán. Vidovszky Béla és Zádor István kőlisztek ebbe az épületrészbe. 1943 júniusában választották meg a telep törzstagjának Bernáth Aurél és Bazi- lides Barna festőművészeket, új vendégtagnak pedig Ke- rényi Jenő szobrászművészt hívták meg. A szolnoki művésztelep 1943-as kiállításán a következő művészek szerepeltek: (valamennyien Szolnokon készült műveiket állították ki.) Bernáth, Bazilides, Borbereki, Chiovini, Gáborjáni, Szabó, Mattioni, Révész, Szlányi, Vidovszky és Zádor. Hiányzott a kiállító művészek közül Patay Mihály, akit már korábban katonai szolgálatra hívtak be, és Herényi Jenő, a művésztelep vendégtagja. A felszabadulás előtti utolsó évre 1944-re Gáborjáni Szabó Kálmánt törzstagnak, új tagnak pedig Benedek Jenőt választotta meg az Egyesület Igazgatósága. Ekkor azonban már a front közelsége és az állandó légi támadások lehetetlenné tették az alkotó munkát. 1944 nyarán már csak néhány nyugodt napon dolgozott a művésztelepen a telep két bejáró tagja Benedek Jenő és Baranyó Sándor, akik a városban laktak, de a telep törzstagjai közül már senki sem volt itt. A város felszabadulása előtti utolsó napokban a műtermekbe is német katonaság költözött és ezzel egy időben megszűnt a művészeti élet Szolnokon. A második világháború a szolnoki művésztelepen is súlyos károkat okozott. Szolnok mint közlekedési csomópont heves erejű légitámadásoknak esett áldozatául, s a háború romba döntötte a művésztelep mindkét épületét. Jellemző a pusztítás méreteire, hogy a gazdag művészettörténeti könyvtár köteteit a sárba dobálva, gyalogúinak használták. A háború egyszer és mindenkorra jóvátehetetlen károkat okozott a telep könyvtárában. A nem állandó szolnoki lakosú művészek vagy egyáltalán nem jöttek le Szolnokra a háború utolsó éveiben, mint például Fényes Adolf, vagy még 1944 nyarán elhagyták a telepet. A szolnoki Chinovini Ferenc is csak 1946-ban tért vissza véglegesen a városba Tisza- püspökiből, ahová családjával együtt a bombázások elől menekült. A város azonban élni akart. Kétségek, elkeseredett pesszimizmus, reménytelenség közepette 1945 tavaszán mégis teljes lendülettel indult meg a romeltakarítás, majd valamivel később az újjáépítés. Ekkor azonban még nem gondolhattak a művésztelep helyreállítására. Patay Mihály: Bambino
