Szolnok Megyei Néplap, 1972. április (23. évfolyam, 78-101. szám)

1972-04-23 / 95. szám

6

SZOLNOK MEGYEI NÉPLAP

1972, április 23.

■— Eredj — mondja anyám. — Szólj apádnak, hogy egy kicsit jöjjön ide. Mondd neki: Apám, tessék jönni dinnyét enni...

Anyám felemeli a kezét és a felszántott földek felé mutat. Látok ott egy férfit, aki ráhajol az ekére. Lő húzza az ekét a barázdában.

A porhanyós föld csiklandozza a talpam. Az eke szétvágott gilisztákat forgatott ki a földből. Guggolok és ezeket nézem.

Mire a dűlő végére érek, két ekét látok szántani. Az egyik most fordítja meg a lovát, a másik messzebb van. Emez dudorászik. Odaszaladok hozzá és megnyugszom. mert látom, hogy ba- júsza van. • /

— Apám, tessék jönni dinnyét enni — mondom neki.

Az ember rámnéz és nagyot nevet: — Én? Tényleg én menjek? Anyád nem hiszem, hogy örülne neki.

Ezt a hangot nem ismerem. Megijedek és sími kezdek.

— Laci! — kiabál: a másik férfinak. Az megáll a lovakkal és odajön. Halkan beszélgetnek. Aztán rámnéznek és hahotáznak.

— Te hülye — mondja anyám, amikor az udvarra érünk. — Láttam, hogy mit csináltál.

— Haggyad — mondja a bajúszos. — Kicsi ez még.

— Mikor én mindenkinek azt mesélem, hogy te akkor katona voltál, amikor ő született. Ezt a szégyent.

— Ugyan, ne törődj ezzel. Majdcsak megszokja az arcom.

Esszük a dinnyét az udvaron. Nagy, levágott szelet van a kezemben. Már teljesen kirágtam. A rózsaszín lé végigcsurog a könyökömig és azonnal megszárad.

A bajússzos rámnéz. Vidám fények vannak a szemében.

— Menj játszani — mondja anyám, aztán a bajuszoshoz fordul: — Nem fogod ki a lovakat? — kérdi és egy kicsit hozzádűl. Ott ülnek egymás mellett egy széken.

— No, — szól hozzám a bajuszos. — Hát ennyire ízlik? Adjak még?

Állok előttük. A bajuszos meg csak néz és mosolyog. A kezem ragacsos.

— Hát jól van — mondja.' — Most menj szépen játszani.

Nincs kedvem elmenni. Bámulom őket, ahogy arcukra rásüt a nap. A bajuszos hol anyámat nézi, hol engem. Aztán anyám hajára teszi a kezét. Egy barnás fürtöt az ujja köré teker.

— Nem hallottad? — kérdezi anyám. — Azt mondtuk, elmehetsz.

A bajuszos megfogja a kezem és kicsit magához húz.

Márton Klára:

ISIS I! MIPS

— Tudod, hol fészkel a pacsirta? Ugye nem? Hát majd én megmondom neked... A búzában. Menj, keress egy pacsirtafészket!

Pacsirtát már láttam fent a levegőben, de nem tudnám megkülönböztetni a többi madártól. Fent lebeg mind és nagyon szépen énekel.

Elindulok, hogy megkeressem. Ők pedig ott ülnek mozdulatlanul a sok szétdobált dinnyehéj között. Néznek utánam és hallgatnak.

Vastag por van a kocsi- úton. Bokáig süllyedek. Kétoldalt kukoricatáblák. Csak megyek és nem találkozom a búzamezővel.

Bemegyek az egyik kukoricásba. Nagy zöldbebúrkolt csövek lógnak a szárakon. Az egyikből dús kukoricabajusz lóg. Egy szomszéd- asszony van előttem ezzel a hosszú hajjal. A levegőbe szippantok.

— Jó naRot, szomszédasz- szony — mondom neki. — Miért kölnizte be magát?

— Az uram vette a vásáron. Magát is bekölnizzem, szomszédasszony? Na, tartsa ide a fejét!

Belebújok a szomszédasz- szony arcába és én is illatos leszek.

— Mit főz, szomszédasz- szony ?

— Paprikáskrumplit. Nem kóstolja meg, szomszédasz- szony?

— Adhat egy kicsit. Aztán sietek, meg kell keresnem a pacsirtát...

— Ráér még, szomszéd- asszony. Ugye, ízlik a krumpli? Kolbászt is kell

beletenni. Attól ilyen jó.

— Nem adna egy kicsit abból is, szomszédasszony?

— Dehogynem. Látja, egészén elfelejtettem, hogy kolbászt is adjak. Na, tartsa a tányérját.

— Ez jó volt, szomszéd- asszony. Mondja csak, milyen virágok ezek itt a földön?

— Hát nem ismeri, szomszédasszony? Folyófűvirág. Az uram ültette, még a tavasszal. Ugye, szép a kert, szomszédasszony ?

— Szép hát... Nekem csak rózsáim vannak. Látta már a rózsáimat, szomszédasz- szony ?

— Amelyik az ablaka alatt virit? Hát persze, hogy láttam. Ad majd belőle, szomszédasszony ?

— Hát persze, hogy adok. Átjönnek estére?... Szedhet egy csokorral.

— Átmegyünk szomszéd- asszony.

— Na, akkor isten áldja. Megyek, megkeresem a pacsirtát.

— Vigyen egy kis folyófűvirágot. szomszédasszony. Befőttes üvegbe tegye. Akkor nem hervad el.

Egy hosszú virágfűzért húzok ki a földből. A nyakamba teszem és elköszönök a szomszédasszonytól.

Megyek beljebb a kukoricásba. Jobbra-balra térek. Nem akar vége lenni. Az eget csak föntről látom.

Már jóideje gyalogolok, aztán egy tisztásra érek. Mindenféle fű nő itt. Hosz- szúszárú, sárga virágok vannak a réten. A szélben hajladoznak. Apró kis ejtőernyők szállnak.

Felérek egy dombra. Innen meglátom a tanyánkat. A piros cserepek idevilágí- tanak és a gémeskúton a nehezék magasra van húzva.

Visszamegyek a kukoricásba és megpróbálom arra venni az irányt, amerre az élőbb a házat láttam.

Senki sincs az udvaron, amikor odaérek. Megállók a dinnyehéjak között és nézem a becsukott ajtókat. Anyámat szólítom. Nem válaszol.

Ekkor odamegyek az ajtóhoz és lenyomom a kilincset, Nem enged. Ekkor hirtelen félni kezdek. Ügy érzem, elköltöztek innen. Es mert engem nem találtak, hát itt hagytak. Én vagyok az oka, mert elkószáltam.

Leülök a tuskóra és sírni kezdek. De ekkor felröffen- nek a disznók.

Téli napforduló

Részletek Jelizaveta Drabkina Leninre emlékező könyvéből

ZELK ZOLTÁN:

KIMONDHATATLAN

Be sok értelmes szót hallottam én

és mennyit elfeledtem —

de az ’h tépett vijjogás.

az a se szó, se zokogás

már félszáz éve nem szűnik fülemben.

És él a szeplős, vézna kéz. amely a kínba sárgult szájról leszakítja s gyermekkorom egére fölhajítja a vijjogást, hogy szálljon szüntelen —:

már mindig látom, mindig ismerem

a mezítlábas tetemvári némát,

körötte apró gyilkosok karéját,

a szólani tudók közt hadonászva,

kimondhatatlan lelkét magyarázza,

hogy i! meg ü! meg é! meg á! meg em! —

borzong az értelem s eloldalog a csukott szájnál némább réteken.

Jakov Arkadjevics Jakovlev, aki évekig Vlagyimir II- jics közvetlen közelében dolgozott, elgondolkozott ezen a kérdésen: miért van az, hogy az ember, amikor olvassa és t'.jraolvassa Lenint, s látszólag régen itmert szavakat lát, mindig végtelenül sok újat fedez fel? Hiszen nagy része annak, amit írt vagy mondott Vlagyimir II- jics, olyan kérdésekre vonatkozik, amelyek régen a történelemé, és a ma számára elvesztették egykori jelentőségüket. S mégis, Lenin minden szava teljes értékű életet él, minden gondolata friss és új, mai, mintha éppen most mondta volna ki, mintha a ma kérdéseire válaszolna.

* * •

Nem kell úgy képzelni a dolgokat. mintha minden mindig súrlódás és zökkenő nélkül ment volna, mintha Lenin sohasem maradt volna kisebbségben, mintha az ö szava mindenkor azonnal és abszolút módon döntő lett volna, s mintha a KB és Lenin ugyanazt jelentette volna.

„Téved, amikor ismétli (többször is), hogy a KB én vagyok — írta Lenin Joffé- nak. — Ilyet csak nagy idegesség és kimerültség állapotában lehet írni. A régi KB (1919—1920) leszavazott engem az egyik óriási fontosságú kérdésben amit ismer a vitából. Szervezeti és személyi kérdésekben se szeri, se száma azoknak az eseteknek, amikor kisebbségben voltam, ön »'s sokszor látta ennek példáját, amikor KB- tag volt.

Tehát minek idegeskedik annyira, minek ír olyan teljesen lehetetlen, teljesen lehetetlen frázist, miszerint a KB én vagyok...”

Nem. a KB nem volt Lenin. Se a KB, se a Népbiztosok Tanácsa, se a Munka és a Honvédelem Tanácsa,

mindezek a párt- és a szovjethatalom szervei voltak. Olyan emberek dolgoztak ezekben, akiknek megvoltak a jó tulajdonságaik és fogyatékosságaik, saját jellemük, időnként igen önfejű, saját tévelygéseik; emberek, akik legmélységesebb módon tisztelték Lenint. de ugyanakkor önálló munkát folytattak önálló megoldásokat kerestek, gyakran vitába szálltak Leninnel. Leninhez fűződő viszonyukon kívül egymással is kölcsönös viszonyban voltak — rosszban jóban, mindenféle viszonyban. Ez a viszony nem mindig személyi volt, meghatározza ezt a munka és a politikai harc. vagy pedig az egyetértés. „Az új KB még csak tegnap kapott alkotmányos jogot, és nem egyszerre fog berázódni” — írta például Lenin a párt X. kongresszusán megválasztott KB- ről. S egész óriási munkáján felül Leninnek állandóan bé- kítgetnie, nyugtatgatnia kelMegnyugszom. Ha őket se vitték el, akkor nem lehetnek messzire.

Mégegyszer odamegyek az ajtóhoz. Az ajtó közepén kerek nyílás. Ezen benézek a szobába.

Először csak a fehér csíkokat fedezem fel, a szemközti falon. Az ajtó deszkái között hasadékok vannak. Ezek vetítik oda a fényt.

Már nincs olyan sötét a szobában, mint abban a pillanatban, amikor benéztem. Látom a megvilágított ágylábat és a cserépedény egyik fülét is a szekrény kis részével.

Megint anyámat hívom. Ekkor egy fehér folt megmozdul az ágyon. Jobban kimeresztem a szemem... Nem tudom, ki lehet, mert a feje kiesik a látószögemből.

Arra gondolok, hogy anyám mindjárt kijön és megver. Látom is szúrós szemét, ahogy majd rámnéz.

Gyorsan elkotródok az ajtótól. Elindulok arra, amerről jöttem. Meg akarom keresni a tisztást, ahol ejtőernyősök és lepkék röpködnek a levegőben.

Egy hereföldön megyek keresztül. Nemrég kaszálhatták le, mert szúrja a talpam. A levágott törzsüknél apró. sűrű levelek bújnak ki a földből. Ilyet szoktam tépni annak a szürke nyuszinak, amelyet a bajuszos hozott nekem.

Az ejtőernyősöket nem találom. Van ugyan egy tisztás, de ez nem az. Itt nagy homokfoltok vannak és néhány fa. A levelük egyik fele hófehér.

A homok között sárga fűcsomók nőnek. Kitépek egyet, és azzal játszom.

Két bogár galacsingolyót görget a homokban.

Valaki suttog. Felnézek a fára, onnan jön a hang. Minden falevél egyszerre rezeg, úgy suttognak.

— Nem tudjátok merre van a pacsirta? — kérdezem.

Egyszerre bólintanak, hogy nem.

— Kikap a, kislány, ha nem találja meg a madarat — hallok egy halk hangot.

— Nem tudjuk, nem tudjuk... Eredj haza, kislány.

Felállók. A levelek fehér oldalukat mutatják, amíg el nem tűnök szemük elől.

Egy kocsiút keresztezi a kukoricást. Már sötétedik. Most jobbra fordulok, mert úgy érzem, arra van a tanyánk.

Ismeretlen ház előtt állok meg. Egy kutya láncra- verve ugat, amikor meglát. Szaladni kezdek. Sötétedik, egyre csak sötétedik. Végigszaladok egy földúton. Aztán egy szénakazalhoz érek. Leülök. Olyan illata van a rétnek, mint a megvetett ágyamnak este, amikor már elálmosodom.

...........................................

l

ett. lefaragni a szögleteket az elvtársak egymás közötti viszonyában, segítenie a sértődések és konfliktusok leküzdésében, a munkához szolgáló közös alap megtalálásában.

~~ Ez időnként egyáltalán nem volt könnyű.

Még ha valakinek nyilvánvalóan nincs is igaza vele szemben, ez sem vált ki Leninből mennydörgést és villámokat. Jellemző az az utóirat, amelyet Popovhoz. a Központi Statisztikai Hivatal vezetőjéhez küldött leveléhez írt.

.....Az ön levele túlságosan polemikus — írta. — Nem vagyok a polémia ellen, de azt külön kell választani. Ön azzal vitatkozik, amit én nem mondtam, és nem is gondolok. Ügy vitatkozik. mintha tagadnám a megvalósított munka hasznát stb. Én azonban nem mondtam, és nem is gondolom ezt...”

i-ellette megnőttek az emberek. Nem nyomta el a munkatársakat, hanem segítette, hogy okosabbá és hozzáértőbbé váljanak, s ezt elsősorban azzal érte el, hegy bízott bennük. A vele érintkező embereknek mindig érdekes volt vele lenniük, Még egy szigorú

szidás után sem sértődött meg az ember, mert tudta, hogy emögött nincs sémmi személyi kicsinyes, bosszúálló; tudta, hogy mihelyt kijavítja hibáját, Lenin nem fogja azt említeni többé, és semmi esetre sem fogja fel- hánytorgatni.

» * *

Az egész 1921-es évet és 1922 nagy részét lefoglalta az új gazdaságpolitika alapjainak kidolgozása. Amikor a faluról volt szó, Lenin követelte, hogy a legnagyobb, háromszoros óvatossággal” cselekedjenek. „lépésről lépésre, hüvelykről hüvelykre”, annak a szabálynak megfelelően, hogy .,hétszer mérd le, s csak egyszer vágj” s a leggyakorlatibb kérdéseket is — például, olyanokat, mint az élelmiszerfelvásárlók munkája — iígy kell megközelíteni hogy a legfinomabb részletekbe menően figyelemmel legyenek a paraszfi éle, körülményeire.

„Hogy a szabadság valóban szabadsághoz hasonlítson — írta például —, az kell. hogy az adóbehajtás gyorsan történjék hogy az adóbehajtó ne sokáig álljon a paraszt felett...”

B B M 11 B 1.1 BUM l.l 11 I'M ill.

Leninhez intézett levelükben az uruszovi parasztok (tulai kormányzóság, ve- nyevszk járás) azt írták, hogy amikor ismeretessé vált a kötelező beszolgáltatás megszüntetése és az adóra való áttérés, „a faluban mintha húsvét köszöntött volna be a böjt idején”. „Egyik vagy másik öregasszony egész télen még az ablakhoz sem ment, most pedig örömében még a tornácra is kimászott.” A falu hangulata szemlátomást változott. „Már nem hallatszanak a szovjethatalom elleni hangok — írták a parasztok a Bednota című lapnak. — Egy gondja van mindenkinek: hogyan javítsa meg gazdaságát, s — biztosat tudx'a az adótörvényről — többet vessen, hogy fölöslege is maradjon.” Magától érthetődík, hogy ez a hangulat egyáltalán nem volt általános. Nerr beszélve azokról, akik eleve ellenségesen fogadtak minden intézkedést. ha az a szovjet hatalomtól indult ki. nem kevés volt a ..várakozóknak” a száma, azoké. akik ferdén és bizalmatlanul néztek, aggódtak. hogy „hátha becsap a politika”, s azt hajtogatták: ..Az iaéret szép szó. ha betartják, úgy jó”.

Meg kellett győzni a paPogányné Sei ők Margit rajza