Szolnok Megyei Néplap, 1972. március (23. évfolyam, 52-77. szám)

1972-03-12 / 61. szám

1972. március 12. 8ZOLNOK MEGYEI NÉPLAP 7 A ZENE VILÁGA Etfyüqyűek-e az operák szövegkönyvei? Leo Slezakot, a kitűnő humorú oszt­rák tenoristát egyszer megkérte valaki, mesélje el, miről is szól tulajdonkép­pen Verdi Trubadúr című operája. „Bár számtalanszor énekeltem a főszerepet, Manricót” — válaszolta a műrész — „be kell vallanom, hogy én sem értem az egészet!" A felelet kétségtelenül szelle­mes, ha nem is feltétlenül igaz. A köztudatban általánosan elterjedt vélemény, hogy az operák cselekményei együgyűek és ellentmondásosak, drámai fordulataik indokolatlanok és kiagyaltak. Ezzel a váddal szembe kell nézni. Való­ban ilyenek lennének az úgynevezett lib­rettók? Ha önálló prózai színműveknek tekint­jük őket. akkor általában tényleg ilye­nek. Maradjunk csak a Trubadúrnál. Maga az alaphelyzet is hihetetlen; még legnagyobb felindultságában sem vetkőz­het ki valaki annyira önmagából, hogy a bosszúból elrabolt csecsemő helyett sa­ját gyermekét vesse tűzbe. Azután; Azu- cena már a második felvonás első képé­pen elmeséli Manricónak származása tit­kát. majd pár szóval érvényteleníti, visszaszívja az egészet, hogy az opera végén, meglepetésként, most már nyíltan újból bevallja; a vérpadra küldött Man- rico nem az ő fia, hanem Luna gróf öcs- cse volt! Még sok hasonló következetlenséget ta­lálhatnánk. Rossz hát a Trubadúr szö­vegkönyve? Ma a cselekményt a zenével együtt vizsgáljuk — és a librettót csak így szabad megítélni —, akkor nyugodtan megállápíthajtuk, hogy a szövegkönyv Verdi számára kitűnő ihletőnek bizo­nyult, mert zenei-drámai képességei tel­jes kibontakoztatására adott módot. Már maga az a tény, hogy az operák­ban énekelve beszélnek, arra utal, hogy ebben a műfajban más törvényszerűsé­gek uralkodnak, mint a prózai színház­ban; a szövegkönyvnek nemcsak a drá­mai, hanem a zenei követelményeknek is eleget kell tennie. Mik ezek? Maradjunk továbbra is a Trubadúr példájánál, annál is inkább, mert — noha sok másfajta opera is létezik — a közvélemény általában a XIX. századi olasz dalműveket tekinti a műfaj leg­jellegzetesebb megtestesítőinek és ezek­nek a szövegét is éri a legtöbb támadás. Nos, az ilyen fajta operák kerek, zárt számokból állnak. Ezek a számok; áriák, együttesek, kórusok a maguk rövidebb, 2—10 percnyi időtartamával egy-egy ér­zelmet, hangulatot, indulatot fejeznek ki. Ide kívánkozik három megjegyzés: 1. Előfordulnak kétrészes áriák is, ezekben az első rész után az előadó szereplőnek olyan dolog jut a tudomására, amely gyökeresen megváltoztatja az érzelmeit és ezzel az ária második részének jel­legét is. 2. A drámai együttesek részt­vevőinek igen ellentétesek lehetnek az indulatai és a jól felépített tercettek, kvartettek zenéjéből ezt bárki kihallhat­ja, de az együttes egészének mégis van valamilyen egységes hangulata. 3. A fel­vonászáró finálék már bonyolultabbak, hosszabbak, a bennük megjelenített ér­zelmi világ is összetettebb, mint a többi számokban. A XIX. századi romantikus zeneszer­zőnek tehát arra volt szüksége, hogy a szövegkönyv egyrészt alkalmat adjon olyan áriák, együttesek komponálására, melyek erőteljes érzelmeket fejeznek ki: gyengéd szerelmet, gyötrő féltékenységet, nemes barátságot, engesztelhetetlen bosz- szúvágyat, másrészt pedig, hogy ezek a hangulati körök, a zene törvényeinek megfelelően időnként felváltsák egymást, amiként a zenekari szvittekben a lassú tételt követi a gyors, a lírai hangulatú tételt a táncos lüktetésű. Ez az oka. hogy az ilyen fajta operákban a cselekmény szélsőségesen kanyarog és szeszélyesen ráncigálja szereplőinek hangulatát pilla­natok alatt mennyből a pokolba és visz- sza. íme két példa a Trubadúrból: Leonora holtnak hiszi Manricót és kolostori élet­re készül, ám a gyűlölt Luna gróf orvul rátör, magával akarja ragadni. Ám ek­kor, az érzelmi mélyponton megjelenik a holtnak hitt Manrico, s megmenti Leo­nórát Található a Trubadúrban ellenkező irányú hirtelen érzelmi váltás is: Manri­co és Leonora esküvőjükre készülnek, a férfi gyengéd szerelmi áriát énekel meny­asszonyának. Ekkor hírnök érkezik, je­lenti, hogy Manrico anyját elfogták és máglyahalálra ítélték. A Trubadúr a tü­zes Strettában megfogadja, hogy bármi áron kiszabadítja Azucenát és elrohan — a végzetébe. összefoglalva: láthatjuk, hogy a ro­mantikus operaszerzők könnyen megbo- csájtották a szövegkönyveknek együgyű cselekményüket és indokolatlan fordula­taikat, ha erőteljes és változatos hangu­latú, drámai muzsika komponálására ad­tak módot. Később, amikor a fejlődés túllépett a zárt számokból álló operákon, a roman­tikus témák felett eljárt az idő, a zene­szerzők figyelme is újabb, másfajta lib­rettók felé fordult. A következő alkalommal arról a gyak­ran hangoztatott vádról lesz szó, hogy az operahősök drámai helyzetekben, gyors cselekvés helyett miért kezdenek inkább énekelni. KERTÉSZ IVÁN Jet nyújt az autó mellett egy helikopter és egy mo­torcsónak vásárlására, és ar­ra, hogy egy szép vidéken a család hétvégi házat építtessen. Ez mint irány, máris kibontakozóban van. Magyarázat: menekülés a hetj robot elől a termé­szetbe, a csendbe. Ami azonban a megvalósulást illeti: egyszerűen képtelen­ség mindenkinek a megfe­lelő teret biztosítani az autója, helikoptere számára, a már is túlzsúfolt váro­sokban. A tavak folyók mentén nincs annyi part, ahol a motorcsónakok el­férnének, s a hétvégi há­zak felépülnek. Márpedig az adott jövedelemszinten, amikor a birtoklás örömét az adja meg, hogy nekem is van, nemcsak másnak ez, vagy az; mitöbb az én au­tóm, helikopterem, motor­csónakom, hétvégi házam szebb, nagyobb, újabb mint a szomszédé — ebben a környezetben alig képzel­hető, hogy valami szabá­lyozhatja majd: ennyi he­likopter lehet, s ennyi hét­végi ház. Ilyen szabályozó felállítása képtelenség, mert ha lehetne — mondjuk Münchenben — már sza­bályozták volna, hány gép­kocsi maradhat forgalom­ban a városban. Ehelyett fogalmazódik a rendelet, amelv a város egész terü­letéről kitiltja a gépkocsi­kat De yUsrafírve a svájci professzor tételéhez. Mondjuk, megvalósulna a helikopter, hétvégi ház, motorcsónak életszínvonala. Mi lenne a következménye? A most még csendes nya­raló telepek — ahova pi­henni menekülhetnének — ugyanolyan zsúfolt, zajos benzingőzös, mérgezett te­lepülésekké válnának, mint a mai városok. Innen is menekülni kellene. Félel­metes és anakronisztikus körforgás ez, amelyben az ésszerű megálljt jelző táb­lát már régen ki kellett volna tenni — de nyugat­német kollégáim szerint egyelőre elképzelhetetlen, hogy valaki ilyen táblát ál­lítson fel. S ezért a kísér­tetiesen gyorsuló folyamat, amelyet úgy is neveznek, mint a fogyasztói társada­lom áldásainak élvezete, to­vább tart. Az emberiség rohan az önmegsemmisülés felé. E ponton talán a leg­jobb, ha visszaadom a szót a svájci professzornak: „Mindaddig nem lehet megoldani az emberi boldog­ság problémáját, amíg él a fogyasztói társadalom szelle­me és mentalitása. Az az absztrakt vágy, hogy min­denből többet szerezzü k, örök kielégítetlenségre ítéli az embert. A követelmények állandóan nőnek, hiszen a sznoboknak és a fogyasztás úttörőinek magatartását a többség utánozni akarja. Ha pedig a közellátás romlik, akkor ez elégedetlenséget szül — függetlenül attól, hogy milyen jó volt a hely­zet korábban. A hőn óhaj­tott boldogság délibábnak bi­zonyul, a cél egyre távolo­dik. Az a tény, hogy mások­nak több van, csökkenti az értékét annak, amivel mi rendelkezünk. Ha ilyen hely­zetben az ember minden jó mód ellenére rosszul érzi magát, akkor annak oka nem feltétlenül az érzelmi kielégítetlenség, vagu az el- puhultság, a jóllakottság, sőt a csömör érzése, hanem mindenekelőtt a versenyfu­tásba fektetett erőfeszítés — az a tény. hogy a verseny nem korlátozódik csupán a termelés területére, hanem a fogyasztásra is kiterjed. Ért­hető. hogy az embernek és az emberi cselekvésnek ezt az értékcsökkentését az em­berek többé-kevésbé megér­zik és a fennálló rendszer ro­vására irják...n Ezek után mondja ki már idézett végkövetkeztetését: a fogyasztói társadalom pusz­tulásra van ítélve. fc És most mégegyszer a kérdés: Mikor fogjuk utolérni a fogyasztói társadalmat? A válasz még a fentiek elolvasása után sem könnyű. Egy bizonyos. Ha az utolérés alatt után­zást értünk, soha. Mi valami mást akarunk- Számunkra a jólét társadalma többet jelent. A gazdag, szép és harmo­nikus életet Az anyagi javak, a kultúra gazdagságát, és el­érhetőségét mindenki számára — de nem elhanyagolva azt az örömet, amelyet csak a megszerzésükért folytatott al­kotó munka biztosíthat. Milyen lesz ez a társadalom? Ta­lán többet kellene ezzel foglalkozni, beszélni, vitatkozni róla — hisz a küszöbén állunk. A kérdést feltevő fiatalok pedig már élni fognak benne. Varga József BÉNYI LÁSZLÓ: TOLLRAJZ RIDEG GÁBOR: ^ A szolnoki képzőművészet története 2. A magyar életkép festészet kialakulása: Pettenkofen és a Munkácsy-tanítványok Szolnok felfedezése a magyar képzőművészet számára lé­nyegében az egykori osztrák császári katonatiszt Adolf Pettenkofen nevéhez fűződik. Igaz, már őt megelőzően is elvetődtek vándorfestők a Tisza partjára, de mégis a bécsi akadémián iskolázott festő kiállításain figyeltek fel a tárlatlátogatók és a mű- vésgkollégák egyaránt a Szolnok környéki tájak és a szolnoki élet sajátos hangu­latára. Maga Pettenkofen több mint egy évtizedig redszeres látogatója és hűsé­ges krónikása volt a város­nak és környékének. Pettenkofen és barátainak, sokat köszönhet neki az egyes témák felfedezésében. A Csók című képének mo­tívumát hasonló kompozí­cióban később Fényes Adolf is feldolgozta. Pettenkofen festette meg először a szol­noki edényvásár témáját is, amely különösen Deák Ebner Lajost befolyásolta erősen híres képe megalkotásában. Képeinek komponálás: mód­ja. a kép felezővonalába helyezett horizont és az ala­kok példaképül szolgáltak a magyar festészet számára. Ez a komponálási mód, amely a holland kismesterekre utal Deák Ébnertől Szlányin ke­resztül Fényes Adolfig a ő művészetük túl mutat már ezen a koron, a szolnoki kritikai realizmus úttörőinek tarthatjuk őket, olyan mű­vészeknek, „akiknek termése — ismét Pogány ö. Gábort idézve — a századforduló éveiben a műtörténeti kor­fordulót is jelképezi." A harmadik Szolnokon dol­gozó Munkácsy-tanítvány Aggházy Gyula, a századvég polgári életképfestészetnek tipikus képviselője. Szolno­kon készült képei alkotják műveinek legjavát 1874-ben, majd 1876-ban dolgozott hosszabb ideig a városban. Aggházy tipikus életkép­festő, de az ő életműve pél­Aggházy: Tájkép boglyával és szekérrel követőinek tevékenysége, va­lamint a Szolnokra kerülő Munkácsy-tanítványok mun­kássága a magyar életkép­festészet kialakulásában is sorsdöntő volt. Az osztrák festő is Munká­csy baráti köréhez tartozott Részben e barátság révén kapcsolódott be a magyar művészet áramkörébe. Mun­kácsy tevékenysége az ő mű­vészetére is erősen hatott, elsősorban színkezelésében, De Pettenkofen festészete sem maradt hatástalan az alakuló szolnoki képzőművé­szetre és talán elsősorban ez, s nem a közös művé -i pél­dakép kapcsolja egy stílus korszakba az itt dolgozó Munkácsy-tanítványokkaL Legnagyob hatással Petten- kofennek a múlt század hat­vanas-hetvenes éveiben fes­tett képei voltak a szolnoki festészet motívumválasztásá­ra Mind a magyar táj-, mind az életképfestészet nagyon szolnoki mesterek munkássá­gában kimutatható. A szolnoki képzőművészet első korszakában, amelyet nyugodtan nevezhetünk a magyar életképfestészet ki­alakulási korszakának, Pet­tenkofen munkássága mellett a legjelentősebb az itt dol­gozó Munkácsy-tanítványok tevékenysége volt. Ám e festők szolnoki működése semmiképpen sem jelenti a mester stílusának változatlan „Alföldre telepítését”. Sőt, mint ahogy Pogány ö. Gábor egyik, a XX. századi ma­gyar festészettel foglalkozó munkájában írja: „...a szol­noki festészet ennek épp az ellenkezőiét bizonyítja. Mun­kácsy nem nevelt epigono- kat. nem adott át kész sémá­kat tanítványainak A két legjelentősebb Mun­kácsy-tanítvány Deák Ébner és Bihari ugyancsak ebben a korszakban kezdte meg a szolnoki munkásságát, de $z dázza egyben legszemlélete­sebben e műfaj elsekélyese- dését is. Az újdonság vágyá­tól hajtva gyakran váltogat­ja motívumait. Kezdetben alföldi témákat fest, ezt fel­cseréli balatonival, majd szűkebb hazájában, Tolna megyébe ellátogatva dunán­túli motívumokat dolgoz fel képein. Igazában azonban sohasem tudta megújítani művészetét. Legjobb képei azok, ame­lyek közvetlen élményekhez kötődnek, szolnoki tájképei és kevésalakos zsáner képei. Ilyenek például a Kártyave­tő cigányasszony (1877), a Dagasztó menyecske (1878), a Kenderáztató (1884), Fest­ményei közül a legnagyobb értéket talán tanulmánynak szánt tájképei jelentik, mint például a Tájkép boglyával és szekérrel című műve, (Következik: 3. A magyar életképfestészet kialakulása: JJjházy és Bőhm).

Next

/
Thumbnails
Contents