Szolnok Megyei Néplap, 1972. január (23. évfolyam, 1-25. szám)
1972-01-16 / 13. szám
6 SZOLNOK MEGYEI NÉPLAP 1972. január 16. Fésületlen GONDOLATOK Igazán sokszínű ember — mondják valakiről. Ismerem őt. Lenne inkább egyszínű, csak tudnám róla végre, hogy milyen. & Ismerek egy embert. Szeret mindenhol megjelenni, páváskodni, mindenbe beleszólni. Róla hallottam: Olyan, mint egy rossz mozdony. Minden gőze elmegy a füttyre, s aztán nincs, ami hajtsa. A leghumánusabb óhaj, amit mostanában hallottam: Bár minden ember úgy szeretné a felebarátját, mint egyesek a felebarátnőjüket. Sokan képtelenek magukon uralkodni. Ezért próbál- nak mindig másokon. Azoknak a figyelmébe, akik még szeretnek jóízűen vitatkozni: ellentmondani csak annak érdemes, aki mond valamit. Van, akiről csak akkor derül ki, hogy disznó volt, amikor a sok lúd végül is legyőzi. A szocializmust már sok •mindenhez hasonlították. Most újabb hasonlat született: Van, aki a szocializmust nálunk csodaszarvasnak nézi, más meg fejőstehénnek. Minden csak nézőpont dolga. A hosszúhajúak például | — mondják ők — nem tehetnek arról, hogy a többiek rendesen nyiratkoznak. Nőmozgalmi aktivisták egy csoportjának reprezentatív felmérése szerint hazánkban minden tízezer férfi közül nyolc—kilencezerre tehető azoknak a száma, akik a nőket szeretik. Mintegy nyolc—kilencszáz a nőt szereti. és csak egyetlenegy akad, aki egy nőt szeret. Olvastam egy jó tanácsot: Keress magadnak olyan baráti kört, akiknek a társaságában bátran kimondhatod a gondolataidat anélkül, hogy az illendőségre kellene figyelned. Az a nő, aki után sokan szaladnak, gyorsan jut előre. ■fr Taine, a XIX. századi bölcselő idézte a francia paraszti szólásmondást: Egy atya eltarthat tizenkét gyereket, de tizenkét gyerek sem mindig tarthat el egy apát. Azon gondolkodom, hogy az a sok mai fiatal honnan ismeri ilyen jól Taine aforizmáit. Egy múlt századból származó bölcsesség: A lányok kurta szoknyái hosszabbítják meg az anyák fiatalságát. Ezt ma úgy mondanánk: Az anyák kurta szoknyái hosszabbítják meg a lányok gyermekkorát. Szemléletes példát mesélt valaki a megcsontosodott nacionalizmusról. Egy magyar bika átkóborol a határon a szomszéd országba. Ám rövidesen visszajön. Kérdezik, miért? Mert rá sem tudott nézni az idegen tehenekre, s ezért visszahúzta a szive. S íme mi történt az elmúlt évtizedekben? Széleskörűen bevezették a mesterséges megtermékenyítést. Nincs többé talaja a nacionalizmusnak. — tebání — RAKOSY GERGELY: Lángoljatok tüskök A börtönből való szabadulásom után egy nagy raktártelepre kerültem íűtőnek. De ezenkívül még az udvart is rendbe kellett tartanom. A telep — messze túl a Nagy vágóhídon — tulajdonképpen elosztó raktártelep volt. Műtrágya- és növényvédőszerek áramlottak ki és be. Külön vasúti rampa, ide szuszogott be a kis mozdony a vagonokkal. Az áru nagy része ömlesztve érkezett, ezt haladék nélkül fel kellett zsákolni; más része nagy tartályokban, vashordókban, ezt kannákba, demizsonok- ba, palackokba kellett széttöltögetni; a kenőcsszerű pépeket kisebb edényekbe adagolni. A munka egészen leegyszerűsítve kétirányú volt: befogadni és kiadni. Ezt is, a raktári melósok végezték. Aki nem ismerte őket közelebbről, egyikük-másikuk jellegzetes testtartását, mozgását szentségelését (ha például egy novendás hordó dongáira hullott szét), nemigen tudta volna őket egymástól megkülönböztetni. Miért is voltam börtönben? Nem érdekes, meg unnám is már elmesélni. Csak ennyit: anyámat nem öltem meg, hazámat nem árultam el, öreg embereket nem raboltam ki. fiatal lányokat nem erőszakoltam meg és csokoládét sem csentem ön- kiszolgáló boltokból. (Ez utóbbit még akarva is aligha tehettem volna meg, a csokoládé nagy ritkaság volt, önkiszolgáló bolt pedig még nem létezett.) Korábban is ismertem az itt megforduló szereket, méghozzá nemcsak zsákban, hordóban, tartályban, hanem alkalmazásuk’ közben, tehát hatásukat illetően is. Pontosan tudtam, hogy például szerves-higanytartalmú Higosan már tized százalékos oldatban is halálos méreg. s akár a nikotin, a bőrön keresztül is felszívódhat, tudtam, hogy a sárgaméreg hatása olyan erős, hogy az 1—2 százalékos oldattal permetezett növényfelületen átsétáló rovarok is elpusztulnak tőle — húsz oldalon folytathatnám. Kesztyű persze járt. De igen hamar elrongyolódott. Volt, aki kért újat, mások egyszerűen megfordították (a rongyos tenyér került kívülre, a kézfejre), aztán mikor az a fele is elrongyolódott, elhajították. Mert nagyon nehéz volt kihordási idő lejárta előtt új kesztyűt kapni. Osztozkodás. vita, prédikálás. hát inkább leszarták az egészet, s hajtottak tovább puszta kézzel. Védőszemüveg is járt, de olvan kezdetleges, hogv egv nap alatt átláthatatlanná karcolódott, s ezenkívül minduntalan berrírásodott — nem hordta senki. Munkába lépésemkor q bulldog kénű. lassú beszédű, az a-kat áá-nak éneklő igazgató (tulaidonképpen csak teleovezető, de mindenki igazgató elvtársiak szólította, nvilván okkal — lásd a régi nénmese motívumot: ..Szerencséd. hogv öreg- anvádnak szólítottál!”). szóval ez a vasom':-bába-teleo- vezető-igazgató maga instruált a leganróbb részletekig. Szinte kályháról kályhára mentünk. Ezt brikettel, azt koksszal, a cserénkéivhákat tnskóvn! fűtbetem és ígv tovább. Mennvi fát ke’1 vágnom nnnonta. mennyi gyújtót. milven nagyságúra st.b. Végül ott álltunk az alagsori anv^nyozőban a kis kazán előtt. — Ez egy kazán! — mondta az igazgató, két no- fatáskáia bölcsen lelógott, marokra lehetett volna fogni.- Látom — mondtam. — Egy eléggé lerobbant álla- pothqn levő kazán. Mire az igazgató váratlanul és a szokásosnál egy Ide csit gyorsabban ezt mondta: — Maga csak becsülje meg magát, maga a börtönből jött. Így van? — Így — mondtam — igyekszem minden tőlem telhetőt megtenni. A kazánt, magamat megbecsülve is. változatlanul lerobbant állapotban levőnek találtam. Örákig tartott a beinstruá- lásom. az igazgató gondoskodására csak egy szó van: atyai — és én most egy meghatározott atyára gondolok. Később az udvart szemrevételeztük. — Amíg a kályhák égnek, itt összetisztogat. Nem tűröm a papírfecniket és ezeket a lóizéket. — Lószart — mondtam. Egv börtönviselt ember kimondhat ilyesmit. Végre elváltunk, fellélegeztem, mehetek a nyugodt pincébe felszabadultan küszködni a göesörtös tuskókkal. Nem mehettem. Az igazgató megállt, és visszaintett magához. — Ja — monda (lám-lám, majd elfelejtette!) — a kazánt csak hulladékkal fűthe- ti. Meg ne lássam, hogy tüsköt tüzel a kazánban! — Elment, de mutatóujja még mindig mintha ott ingázott volna az orrom előtt. Egy-két napig betartottam a legfelsőbb szintű utasítást. De kiderült, hogy a víz nem melegszik fel kellőképpen. A melósok szentségeitek. „Megbecsültem magam”, jelentettem a dolgot az igazgatónak. — Zúgnak a víz miatt! — Nagyon jő: zúgnak... Megmondhatja nekik, én annak idején hideg vízben fü- rödtém vagy semmilyenben! — Én ezt nem r meg. — Nem? — Nem! — És miért nem. ha szá- bád megkérdeznem ? — Szabad — mondtam, de önkéntelenül én is így: szá- bád. — Azért, mert ma már nincs annak idején! Az én kontra „szábád”-om egészen kiborította. most már kizárólag rám összpontosított. Hogy ő Hem ér rá minden piszlicsáré üggyel foglalkozni, ő a elep egész mechanizmusának a gyenlő- szárait tartja 9 kezében. Lássa el a munkáját ki-ki a maga területen. ..Ki-ki, ami rá kiszabat,ott!” Es ígv tovább. A tiráda lénvege: ha nincs elég meleg víz, a fűtő nem áll jhivatása magaslatán. A J problémákat meg kell oldani. Persze ez nem azt íeleréi, mintha nem várna el jelentést minden lénveges mozzanatról. Igenis: elvárja! Megpróbáltam minden lehetőt. Novendás hordódongákból. ládahulladékból, az üveghailonok köríiibálaié«ére szolgáló gvalúforgácsból egész hegyeiket halmoztam fel a kazán körül. Nem segített. mer ezek a puhafa- anvaeok hirtelen lobbantak el. s mire az irodák, a távoli raktárí rodáv- különfőie kálvháit is eháttaoi. már csak grer><*én pislákoló na- rázst találtam a kazán rostélyán. A kazán különben is kicsi volt a létszámhoz egv turnus let”solt: és már el is fngvott a meló«» víz. Tömör, nagv kalóríálú. tartós na- razsat adó fűtőanyag kellett volna hogy a tartálvha beömlő hideg víz szinte azonnal és folyamatosan felme- Jezoüt-i ecsen. Jelentettem fükénzeléce- met az jpnaffotónaly. Fűtő még szorosabb kanecolatban nem állt igazgatójával, mint én. — A fő baj az — mondta, minden egves czót mecrrág- Va «■— 9 howy e°y tusrózsa alá egy ember áll Csak egy ember’ így a lezkülső sugarak csak úgy elfolynak a semmibe... «Dugdossam be gyufaszállal a rózsák külső lyukait?” — akartam mondani, de egyelőre meg se tudtam szólalni. Tusrózsa szórása! Hát igen, ilyen is van, nekem sose jutott volna eszembe. i~ ...oda kell hatni, hogy egy-egy tusrózsa alatt ketten mosakodjanak! — Mármint nekem kell odahatni? — Természetesen. Nem hatottam oda. Titokban és osonva, a lépcsőfordulókban fülelve, papírral és szénporral álcázott tuskókat hordtam fel a kazánba. Volt meleg víz. Minden melós nyugodtan és szabadon lemoshatta magáról a nikotint. arvalint; sárgamérget stb. De hamarosan lebuktam. Egyik lépcsőfordulónál elém ugrott az igazgató, beletúrt a kannáimba, és a papír és szénpor alatt meglelte a tuskókat. — Áhá! — kiáltotta, egészen fel volt dúlva, — Ez gyalázat! Nem feleltem. — Mondok magának valamit: maga visszaélt a bizalmammal! Erre már feleltem: — En is mondok az igazgató elvtársnak valamit. A börtönben, ha jobb kedvű őrökkel voltunk, egy ember állhatott egy tusrózsa alá. Es csempészett fülkék voltak, nem ilyen málló vakolatú szemét lepra... — Még mondtam mást is, egy kicsit kiborultam. Csak hápogott, de e tárgykörben nem volt töbp érve, mindketten tudtuk, amit tudtunk, például azt, hogy a vállalat tízmilliós hasznokkal zár év mint év és időtlen idők óta élüzem. És én azt • is tudtam, amiről ő azt hitte, nem tudom: hogy a telepvezető bizonyos megtakarított tüzelőmennyiség, védőruha — például kesztyű — után külön prémiumot kap. (Tudnám, mit csináljak azokkal, akik az ilyen prémiumfeltételeket kifundál- ják: sárgaméreggel kenném be őket, s hármasával állnának egy tusrózsa alá!) Felvettem a kannákat. Végre szóhoz jutott. — Tegye le a kannákat! Letettem. — Jöjjön! Mentem. Az udvar szélén megállt, s elmutatott a messzeségbe, mint egy hadvezér, aki terepszemlét tart. — Az ott mi? — Lószar — mondtam. — Takarítsa el azonnal! Eltakarítottam. Remegtem dühömben. Ha most hirtelen össze tudnám hozni a bulldogképét azokkal az imént eltakarított gőzölgő kis halmokkal! Álmok, minden gyakorlati értelem nélkül! Leültem egyik kannára, elszívtam egy cigarettát. A füsttel együtt elszállt a felesleges gőz is. Felálltam, feljebb húztam trottyos fenekű munkanadrágomat (kihordási idő: egy év), megragadtam a két kannát és nyomás le a pincébe. — Gyertek tuskők! Te is, te is, még te is! Felfelé a lépcsőn a karom érzi, micsoda parazsuk lesz ezeknek. Szikraeső, amint bevágom őket a tűztérbe s bőgve- morogva kap beléiük a láng. Betámasztom az ajtót a vasrúddal. elégedetten megfordulok. Ott áll sötét arccal az igazgató. Nem is szól, csak int. hogy menjek vele. Megyek. Ott ülök az irodájában, már régóta beszél, „fegyelem”, „nénvazdasági érdek”, „viszonvlatok” — ilyesféle szavak rönoennek el néha a tudatomat súrolva. N°n’iaon fjczvelek oda. néha automatikusan bóh'ntok. s egvre csak az jár a feVmbpn: nem baj, a fő. hogv odalenn lángolnak a tüskök. MEGGYES LÁSZLÓ RAJZA Zelk Zoltán: Halottaim Izgatottabbak az élőknél, nem ölelnek, csak hadonásznak, úgy szeretnek, csak fenyegetnek, ujjúkkal szívemre mutatva számonkérik mindenegy percem, mit gyűjtöttem haláluk óta. Az vagyok nékik, aki vélük, aki akkor, közöttük voltam — bánják is ők, ha térdig járok a vénság lekaparhatatlan, csontomra száradó sarában, ők futni vágynak, én is fussak! ők táncot vágynak, én is járjam az ifjúság jeges lépcsőit, a hegedűszó meredélyét! Velük, velük, velük, tapodtat se nélkülük, én lettem hűtlen, én hagytam el a régi udvart, én álltam föl a régi asztal mellől, melyet ők körbe ültek a lámpafény holdudvarában. Velük a földön és a földben — ez a parancs. S hogy ne feledjem: aki lányra ha még ránézek, fölírják annak homlokára, csikorgó maradék szavamra süllyedő, horpadt egeimre, holnap leomló falaimra. Ténagy Sándor; Uralkodásra, parancsolásra Uralkodásra, parancsolásra születtél, nem is tagadhatod — ahogy a világot vallatod kényszerítesz s vársz a hódolásra ahogy minden testrészed kívánja — külön-külön — a csodálatot, ahogy a világot vallatod s ítéled folytonos vallomásra: zsarnokabb vagy, mintsem gondolod: hiába lenne bármi önmaglehet csupán erőd utánzata — s várja, kéri már a zsarnokot: kényszerítse újabb boldog megadásra szemrebbenésed, kisujjad mozdulása
