Szolnok Megyei Néplap, 1971. december (22. évfolyam, 283-308. szám)
1971-12-19 / 299. szám
6 SZOLNOK MEGYEI NÉPLAP 1971. december 19. Rákosy Gergely: Általában hallgatunk Balatoni fürdőhely vasútállomása, sárga kavicsos sétány, piros padok, szépen nyesett tamariszkusz sövény, virágok, vidám-zöldre mázolt nyomókét. Az állomás mögött bódék. BAZÁRÁRUK — ZÖLDSÉG ÉS GYÜMÖLCS — VEGYES- ■ BOLT — LÁNGOS ÉS SÜLT HAL. Délelőtt tíz óra, de máris kánikula, a legnyomasztóbb, a levegő áll, rpég a legfelső falevelek is rebbenéstelenek. A LÁNGOS ÉS SÜLT HAL bódé még nem üzemel, estefele bonyolítja le az igazi forgalmat, mikor a fél nyolcas mozgópostás vonathoz egész tömegek zarándokolnak ki megdőlt vitorlásos és bókoló nádszál előteres naplementés képeslapokkal kezükben. (Itt vagyunk, szeretettéi gondolunk Rátok: Pipi, And, Tibi). Persze este is csak lángos van, a SÜLT HAL csak afféle dekoráció, mint a Sión túl a vasútvonal mellett a kissé már megviselt, de még mindig virító nagybetűs felirat egy szürke tűzfalon: A PESTI HÍRLAP VEZET. A lán- goshoz negyed papírszalvéta jár, legtöbbször olaifol- tosan indulnak útnak a képeslapok. A BAZÁRÁRUK-nál van némi forgalom, a VEGYESBOLT előtt gyönge sorállás, de a ZÖLDSÉG ÉS QYÜ- MÖLCS-nél lassanként komoly méretűvé nő a sor. Áruátvétel, a bódé mögött teherautó áll, málnát, megy- gyet, cseresznyét, paradicsomot, zöldpaprikát hordanak be a rekeszekben, uborkát papírzsákokban. Két kiszolgálója van a boltnak, anya és lánya, de valami titokzatos ok folytán (központi rendelet, bizalom hiánya — ki tudja?) nem oldják meg, hogy egyik intézze az átvételt, a másik a kiszolgálást. A tény: ÁRUÁTVÉTEL ALATT A KISZOLGÁLÁS SZÜNETEL. A teherautón hozott rekeszek pontosan olyanok — méretre, állapotra — mint a bolt rekeszei, de az áru — darabonként! — átkerül amazokból emezekbe. Az egyik rakodómunkás a hóna alatt fogja a teherautó rekeszét, a másik belemarkol, kivesz egy paprikát. — Egy! — mondja, s átadja a boltvezető anya kezébe. — — Egy! — énekli utána az anya, s elhelyezi a paprikát a bolti rekeszbe... — Kettő! — Kettő! — Három! — Három !... Tegnapról maradt áru is van. — Abból nem lehetne közben kiszolgálni? — kérdi valaki. — A lány egy ládán ül, ujjait morzsolgat- ja: — Nem — mondja —, áruátvétel van! — Mi van? — kérdezik hátul. — Aruát- vétel! Megadóan várakozik a sor, mindenki szép árut akar, s nem szeretné felbőszíteni a boltvezetőt. Meg különben is, nyilvánvaló, hogy ez neki sem népünnepély, valahol távol messze valami emeleti szobában fogalmazódott meg az a Rendelet. Körlevél, Utasítás. Irányelv, Szempont, mittudomén, mely a többi között leszögezi, hogy: lehetőleg darabonként esz- közlendő... és: i ki-ki személyileg felelős a saját rekeszéért (rekeszeiért)... és* nincs kizárva, hogy a jelenleg döglött LÁNGOS ÉS SÜLT HAL bódé mögött ott lappang egy ellenőr, aki már alig várja, hogy saját személyét, állását, jelentőségét, létét a világban egy ilyesfajta jegyzőkönyvvel hangsúlyozza ki: ,..és akkor a 1131c zöldségbolt vezetője (akinek leváltását ** legmelegebben javaslom) a negyvenharmadik zöldpaprika át rekeszelése után, magáról és előírásainkról megfeledkezvén, kettesével, sőt hármasával kezdett számolni... Mikor .egy-egy áruféleség átrekeszelődik végre: — Na, még ide egy billegzőt! Na, még ide! Na, még ide! Meg ide, meg ide, meg ide! Ide meg egy művészi aláírás! Meg ide! Meg ide! Na, meg még ide, elcsúszott a negyedik indigó. Aztán ide, meg ide... Paprika végeztével következik az uborka, paradicsom, minden szép sorjában. — Egy! — Egy! — Kettő! — Kettő! Nekem mázlim van, másodiknak állok a sorban, még ezelőtt egy órával a teherautóval egy időben futottam be. („Hát akkor megjöttünk volna, szépasszony!” — „Gizikém, beszüntetni a kiszolgálást: ÁRUÁTVÉTEL!”) Tudom, hogy hetvennyolc darab paprika van, kilencvennégy paradicsom, nekem még mindenképpen jut áru, no de persze ott hátul, lehet, hogy lesz néhány peches mókus — az ÁTVÉTEL szépen halad, és hurrá, a ribizlit mérlegelik, nem szemenként számolják — mindent összevéve derűs és kiegyensúlyozott a hangulatom. Az áruátvételt ekkor némileg elunva (bár annak is megvolt a maga szépsége), szép, illetve még szebb dolgokra áhítozva körülpislogok. Előttem az első számú potenciális vevő két szőke nő — egynek számítanak, öszszetartoznak ugyanis, ez nemcsak bizalmas, félszavas beszélgetésükből, egyformára hidrogénezett hajukból, egyformán könnyed-hanyag tartásukból, de abból is nyilvánvalóan kiderül, ahogy a nagy farkaskutyájuk pórázát időközönként átadják egymásnak, s ahogy a kutya mindkettőjüknek egyformán engedelmeskedik. („Fekszik d kutya!” — „Ül a kutya!”) Engedelmes a kutya, ök hárman egymást le sem tagadhatnák, a kutya . tartása is éppen olyan könnyed-hanyag, annyira összetartoznak, hogy egyáltalán nem érne meglepetésként a harminc fokos gőzös kánikulában — miközben ott benn a bódéban rekeszből rekeszbe, kézről kézre járnak az uborkák. (— Egy — Egy! — Kettő! — Kettő!...), ha egyszeriben, mialatt az ember letörli a verejtéket szemöldökéről, platinaszőkévé változna át a kutya bundája. Sok minden kiderül. „Bandi még nem mocor- gott. nem volt szívem rányitni az ajtót.” Mennyi döntő dolgot elárul egy ilyen mondat. No, nem Bandiról, róla legfeljebb csak annyit, hogy szeret aludni, de ez jelen esetben mellékes, viszont az már korántsem az, hogy ahonnan ők hárman jöttek, ott, legalábbis Bandinak külön szobája van, tehát az a villa valóban villa lehet, nem olyan egyhelyisé es izé, ahol a nagymama az ablak melletti horpadt sezlo- non. Vili bácsi az ablak elé helyezett gumimatracon, a két gyerek a szoba közepén szalmazsákon, és a papa, mama az emeletes kaszárnyaágyon „tér nyugovóra”. S hogy ezt itt közlik egymással, az sejteti, hogy ők sem együtt alusznak, tehát nemcsak külön szobái, hanem külön aktusai is vannak annak a villának. Fürdőszoba is van természetesen, sőt: Zúzmara fagy', altgép. Van. biztosan. A Zúzmara fagylaltgép benne van a beszélgetésük hangerejébe^. Azok az emberek, akiknél Vili bácsi az ablak előtti gumimatracon alszik, vagy túl hangosan beszélnek idegenek között, vagy éppen szemérmesen susmorogva. ök viszont csak úgy, mintha szín- egyedül lennének, hangsúlyuk, hangszínük mindenféle felesleges kilengéstől ment, a kutyához vagy egymáshoz szólnak, semmiféle különbséget nem lehet felfedezni. Akár a sablon elképzelésnek megfelelő grófnők is lehetnének. („János, a derest nyergelje, ma azon lovagolok ki!”, de lehetnének ... és lehetnének ... ó, sokmindenkik lehetnének éppen.) „A kutya” gyönyörű kutya. Minden szempontból az. Nem öreg, nem esetlenül túl fiatal, hajlékony, izmos, mégis masszív, bizonyosra vehető, hogy grammra annyi hús és izom van rajta, amennyit a nemzetközi kutyakiállítások szabványai előírnak. (Nyakörve ezüsttel kivert, lehet, hogy csalt nikkel, de akkor is ezüstnek hat.) És ápolt, még sárga mancsain a fekete körmök is fénylenek — tán valami kutyakörömlakk, ki tudja? Na és természetesen ízig-vé- rig fajkutya. És okos, ez sem kétséges, szinte azonosul gazdái minden szavával, bizonyos, hogy minden parancsukat teljesíti, tán még a gondolatukat is kitalálja. Félig elfordulva ül most, nekem háttal. A fülei a legszebbek, majdnem araszo- sak, gyönyörű szarvasfülek. Szeretném megpöccinteni ennek a gyönyörű kutyának a füleit. Azt nem is mondom: megvakargatni, ahhoz valahogy túl előkelő jelenség. de csak úgy megpöccinteni, mintegy véletlenül, elmenőben. De ekkor véget ér az áruátvétel. — Hát először is: másfél kiló paradicsomot — mondja az egyik szőke nő, az aki éppen akkor fogja a kutya pórázát. És á mocorgó kutyához: — Leül a kutya! „Először is!” „Másfél kiló paradicsom!” — osztatlan a hatás. Semmi ilyen órás kényszerű várakozást szinte törvényszerűen követő sür-. getés, nógatás nem hangzik el. 26 forint egy kiló paradicsom. „Ha nem is pöccintem meg ennek a kutyának a fülét, de legalább egy kicsit megbillentem a hegyit, mondjuk a bal fülét, mikor ezek indulnak, s én odalépek pultközeibe” — gondolom'. Málnát, meggyet, paprikát vásárolnak még. Telnek a szatyraik. Ekkor egy férfi közeledik a VEGYESBOLT felől, bal kezében egy kiló kristálycukor. lépdel a sor mellett, most megpillantja a kutyát, felderül a képe, s gügyögő kedves dörmögéssel lehajol hozzá. Csak íélszemmet szinte tudat alatt figyelem, már várom, hogy sorra kerüljek, most már tényleg elég lenne a várakozásbóL — Hát akkor még talán néhány szép uborkát.. Ül a kutya...! De a kutya nem ül. A kutya most kitépi pórázát a gazdája kezéből, mint ostor suhog a szíj utána, s már az egyensúlyát vesztett férfi mellén van valami egészen elképesztő, hörgő acsarko- dással, a férfi védekező keze a szájában. Mindez egy pillanat A két nő gyorsan, de mégis minden nevetséges sietség nélkül letépi a kutyát a férfiről — s már ott állnak újra mindhárman a pultnál. Az egyik ezt mondja: — öt uborka elég lesz. A másik a kutyának ugyanazzal a hangsúllyal: — Mit csinált a kutya?! Nem szégyelli magát a kutya? Lefekszik a kutya! A sor elképedten hallgat. A férfi bal markával a jobb kezét szorongatva fel- tápászkodik. Dől a kezéből a vér, és akármilyen furcsa, szégyenkezés ül arcán, mintha a kezét is nem elsősorban a vér, a seb miatt szorítaná, hanem, hogy szemérmesen elrejtse. Valamit mond, nem is mond, motyog, nem lehet tisztán érteni, megfeszítetten kényszerítem az emlékezetem, hogy legyen pontos, de nem, nem mernék megesküdni rá, hpgy mit is mondott. Lehet, hogy azt: „A szentségit a kutyájuknak!” De az is lehet, hogy csak annyit: „Bocsánat!” Valamit azonban mondott, s ekkor a sor végén moraj támad, de csak gyönge kis moraj, mintha falon túlról hallaná az ember. Az egyik nő azonnal reagál, felemeli a póráz végét, és megfenyegeti a kutyát: — Te csibész, mondtam neked, hogy maradj otthon! Majd számolunk, ne félj! Nem is fél a kutya, nyugodtan pislog. A moraj viszont a kőfalon túl, mintha már-már felülemelkedne a kőfalon. A másik nő pedig ezt mondja, de csak úgy a levegőbe : — Miért nyúl a kutyához! Az első pedig: — Igen! És mért a kutya fejéhez? Nincs már kőfalon túli moraj se. A férfi megindul a vidámzöld kút felé, hogy kimossa a kezét, serceg a lába alatt a homokba vegyült kristálycukor. Körülbelül más hang nem is hallatszik. Ekkor a nagy hőség vagy tán amiatt, hogy szerettem volna megpöccinteni ennek a gyönyörű kutyának a szarvasfülét, ^szembe jut, hogy kamaszkoromb„n Nagyatádon hogyan könyörögtem be magam az oroszlánketrecbe, hogy születés- napi dobozgépemmel néhány közeli felvételt csinálhassak Liziről, a nőstényoroszlánról, és hogyan simogattam meg nagy remegéssel kerek medvefüleit egy óvatlan pillanatban. És a nagy dán dogom, aki egy ilyen gyönyörű szarvasfülű kutyát úgy fel tudott hajítani a levegőbe, mint a foxi -. patkányt, amint idegen gyerekek lógnak a nyakán, nem is cirógatják, de tépik a fülét, s ő mosolyog, na: majdnemhogy mosolyog. És mintha történne valóban, egy kopott öregember lépett oda a sorba 1 egy gubancos kis kutyával és a sor zúgni kezdett, üvöl- , teni, mint a fergeteg, hogy j a büdös, francos kutyájával menjen a sorból, még megharap valakit, vegye meg másutt a negyedkiló cse- j resznyéjét. Valami rettenetes mondás készülődött bennem, de az- ; tán minden visszabillent és csak néztem, .mint a két nő elvonul a kutyával, ezüstveretes pórázzal, 1 tarka szatyrokkal a kút mellett j görnyedő férfi mellett. Aztán odalépek a pulthoz, f s azt mondom mosolyogva (mert szép árut akarok): — Három paradicsomot kérek. Hátulról hang süvít felém: — Mozgás ott e’SL a ku- | tya úristenit! s TELI TÁJ. KISS ATTILA RAJZA Márton h Iára: Az utolsó látogatás Eljöttem még egyszer, hogy játsszak az eldobott kavicsokkal a kiszáradt kanálisparton, hol húszéves gaz burjánzik, és a nemesillatú folyófű virág rátekeredik a tüskés ribizlibokorra. hol alszanak a lábnyomok és színes üvegcserepek, hol varangyosbékák hűsölnek az útilapu széles árnyékában Eljöttem még egyszer, levetem cipőm, mezítláb indulok el, s elvesztett pajtásaim nevét kiáltom: Tudom, nincs válasz. A tűz régen kialudt abban a szobában, ahol felébredtek a halott kismadarai* s a kéz, amely melengette őket, rég elvesztette' gyógyító varázsát. Mégis eljöttem. Sokezer kilométer rakódott szívemre. Előttem gyermekkorom összehordott máglyája és s az emlékezés csendes esője eloltja a tüzet. MÁTYÁS FERENC: Fájó búcsúz,<odás Lassanként a nyár is elfárad, szél tépázza az utcafákat, Vicsorog a nyirkos, hideg ősz, — hülő testünk, ne mentegetőzz. 4 Kékülnék a virágok, ősz jön, arcod derűjét meddig őrzcm? Még ránktör a langyos fénysugár, ám a fagy ajka átszúrja már. A szerteszállt mosoly-pillangók szirom ágyukban régen alvók, síró hullás, barna alom lett = gyászszertartás a gyönyör-ünnep. • v Elcsábulunk. az élet vonz még, súgja kezem hogy blúzod bontsd szét, — s szemeid, lám mindig becsapnak, pillanatonként megriadnak. Neszek lopóznak, gödrök telnets, keresed, hol van az a gyermek, ki itt akar telelni, — s félve iszkol az. ítélettől félre. Még tudjyk, rpitől piros a vér. de a tudattól arcunk fehér, — .kihajtanánk újból az inget, s már minden, minden temet minkr Játsszuk a boldogságot, mintha vélünk lendülne még a hinta — de nincs isten, aki megmentsen, s isteni tűz a szivünkben sem.
