Szolnok Megyei Néplap, 1971. november (22. évfolyam, 258-282. szám)

1971-11-14 / 269. szám

6 SZOLNOK MEG VEI NÉPLAP 1971. november 14. GERA GYÖRGY: Az egymilliomodik A terelőkorlát végén átad­ta belépc-jegyét, előreszök­kent. visszakézből megpöc­cintette a forgó-vasat. Hétig szabad, hát megnézi a vásá­ron azt az aranysarut. Mo- ravecz Ibi szerint júliustól a Váczi utcában is kapható lesz. Hirtelen elkáprázott, sze­me elé kapta tenyerét, hu­nyorgott, csuklójáról lepat­tant a Dinitől kapott lánc. Mire fölegyenesedett, fény­képezőgépek kattogtak, ve­zényszavak röpködtek, egy fehérbóbitás csöppség vörös szegfűcsokrot nyújtott felé, s egy fehér köpcös szatírkülse- jű alak nevetséges pózba vágta magát. Mindenki mo­solygott, barátságosan, s kis­sé idülten. Belőle kishíján ki. tört a nevetés; Moravecz Ibi meg fog pukkadni, ha meg­hallja! Már-már odábbállt, de aztán látta, hogy marad­nia kell, helyére igazította a homlokába lógó hajfürtöt, csak azt sajnálta, hogy nem a krémszínű santungruha van rajta (fekete gombokkal). Va­laki oldalba lökte, erre el­vette a szegfűcsokrot, híra­dókban látott közvetlenség­gel megcsókolta a csöppséget, s jóságosán pá-pá-t intett az egybegyűlteknek. Ekkorra már ezren is körésereglettek, mikrofont toltak elé, a vásár megafonjai recsegni kezdtek, aztán bemondták a nevét, üd­vözölték, egy idősebb nő magnóra vette a hangját, né- hányan tapsoltak, több gye­rek autogrammot kért, egy hullaképű férfi rászólt: adja vissza a csokrot, mert megis­métlik a felvételt, fekete fő­tábla emelkedett arcmagas­ságba, s ő követte az utasí­tást, a lámpák újabb forró- sdgot lövelltek rá, a jelenet ezúttal rosszabbul sikerült, a csokor széthullt és a kislány sírva fakadt. Még annyit hal­lott: — ha nem totojázod el az időt, én lehetnék az egy­milliomodik — protekcióra megy ez is — nekem mond­ja? Látta volna a kutyakiál­lítást! — aztán a köpcös sza- tír újra pózba vágta magát, s ő egyszerre mindent meg­értett; aha. szóval ő az egy­milliomodik! Ennek egy darabig nagyon örült, de hamarosan rájött, hogy nem erről van szó, jegy­száma 945893, tehát firhang az egész, bizonyára kiszúr­ták. látták, hogy ő a legcsi- nosabb a sorban, hiszen ez a sárga nyakkendőselyem ruha is cuki, talán a krémszínű santungnál is jobb; szeren­cse, hogy ebédidőben napoz­ni szokott, bár nyílván nem ezen múlt. Persze! Hallották énekelni, tudják a dizőz-fel- vételi eredményét, és most megjátszák, hogy az egész véletlen! Azért nem volt tel­jesen nyugodt. Valami, vala­mi, valami, de micsoda? nem stimmelt itt. Addigra ott ült egy fény­űzően berendezett pavilon­ban, körülötte néhány kivá­lasztott; újságírók, a rádió- és a televízió riporterei, no meg a szatírkülsejű; ő für­dőit a krómnikkel csilogás- ban, nézegette magát a kör­befutó tükrökben, keresztbe rakta a lábát és közelebb hú­zódott egy kócos fiatalem­berhez, akiről belépte pilla­natában megállapította, hogy jóképű. Röhöghetnékje el­múlt, fontossága tudatában határozottan és önérzetesen válaszolt a kérdésekre, rövid rábeszélés után hagyta le- íényképeztetni magát a vá­sárigazgatóság ajándékával, a nagyképemyős TV-vel, majd fanyalogva koccintott a tisz­teletére felbontott pezsgővel, s közölte a kócossal, hogy a tripple sec-et jobban szereti. Az egész roppant mulatsá­gos és izgalmas volt, soha ennyire nem állt az érdeklő­dés középpontjában, úgy tet­szett, minden érette történik, mindenki neki udvarolt, egy­szerre hátborzongató képte­lenségnek érezte, hogy nemrég még azt fontolgatta, vegye-e meg részletre a külföldi szemceruzát, kiránduljon-e Dinivel a Hármashatárhegy- re, azért, mert gyermekko­rukban együtt játszottak? Ez kevés a boldogsághoz! Kü­lönösen neki, akinek gyö­nyörű alt hangja van, akiről egyöntetűen megállapították, hogy legszebb az érettségi tablón, aki már többször áll­hatott volna manekennek... Kihúzta magát, sajtókonfe­renciát tartott. Tudta, hogy itt a pillanat, de ettől a gon­dolattól gyöngeség fogta el, hátrahanyatlott, drága jó is­tenkém! Mióta vágyott erre, nem, nem is vágyott, csak sejtette, hogy a sors nem le­het igazságtalan, titokban ké­szülődik; igaz. jobb lett vol­na, ha valaki előre értesíti, ámbár a meglepetés is kelle­mes; ez a kócos csuda pofa, milyen szép, szőrös keze van, rá se rántson kislány, azt mondja, igya meg a potyát, és kész. Megszámolta: tizen­öten voltak a pavilonban rajta kívül, csupa barátsá­gos komondor, autós komon­dor, kivéve a szatírkülsejűt, az inkább pincsi, de annak is van kocsija; kérdezték. ír­tak és kérdeztek, ő már kez­dett türelmetlenkedni, de nem tudakolhatta meg, mi­féle suskus van itt; sóvár pillantásokat érzett a mellén, nyakán, combján, forróbban sütöttek, mint a reflektor- lámpák. Ittak, egy harcsa­bajszos fényképész elragad­ta megbolondult? Aktfotót akar? Szó sincs róla! Ugyan! Ne oda álljon, háttal a nap­nak, jobb, ha leül, fordítsa balra azt a csodaszép kis pro­filját. így jobban érvényesül az az ennivaló kis orra, va­laki megfésülte, ne féljen, mamzel. húzza fel kissé a szoknyáját, rúzsozza ki a szá­ját, mosolyogjon, lássék, hogy maga a legboldogabb az egész béketáborban, könyököljön a televízióra, így. A szatír-pincsi bemutatta egy osztrák újságírónak, ah ja, sehr hüpsch! Az osztrák mellételepedett, jóltáplált, rózsaszín, illatos férfi, a kó­cos tolmácsolt, előre-hátra- hintázott, nehezen találta a szavakat, újabb vaku. a csi­szolt tükrökben egy pülanat- ra csak a lábak látszottak, rengeteg nadrágos, összega­balyodott láb, behallatszott, hogy valakit keres a felesé­ge Nyírszalókról, a dohány­füst úgy pöffent ki a szájuk­ból, mint a haragos Etnából, először a, kaviáros szendvi­csek fogytak el, a férfiak kö­zelebb nyomultak, közülük némelyik nyálkás volt és csi- gaszerűen lassú, az osztrák cigarettával kínálta, Wien, Wien nur du allein, bekap­csolták a televíziót. Táncze­ne gomolygott össze a külsői zenebonával, a kócos rátette kezét a széktámlára, dicsérte a vállát, milyen gömbölyű — ne piszka péti, mert szikra veti! — a szegfűcsokrot vá­zába kellene állítani, gondol­ta, s egyszerre szorongani kezdett, hosszú, túl hosszú ideje ül itt, és a dizőzségről még szó sem esett, mit akar­nak hát ezek? Talán túlságo­san tartózkodó volt, talán túlságosan szűkszavú, vala­mit valamiért, mindenki sa­ját szerencséjének kovácsa, kovácsa, kovácsa ... Hát ez remek! A televízióhoz siklott, rá­könyökölt, kissé betörte a derekát, enyhén szétterpesz­tette lábát, világos! Ezért esett rá a választás. Énekelt, szépen énekelt, a „ciao bam- bino”-t énekelte, ezzel jelent­kezett a felvételire is, a zene­kar kifogástalan, meg tudta emelni a szakaszvégeket, pa­naszosan elnyújtani a kiál­tást, átélte az egészet, kishí­ján el is pityeredéit, ciao, ci­ao, te drága, te édes, te aranybogár, nézte a kócost, mennyivel különb Dininél. Skodája van, nem. inkább Opelje, vasárnap már kirán­dulni mennek, esküvő a Ba­zilikában. nászút Velencébe, ciao, ciao bambino. Körülöt­te kiderült minden, a komon­dorok ott hevertek a lába előtt, hűséges kutyaszemüket elragadtatottan ráemelték, a kócos feje együtt járt a tak­tussal, kékzoknis lába por­pamacsokat rugdalt, a szatír- pincsinek kilátszott az el­szürkült szemfoga, sehr, sehr hüpsch. suttogta az osztrák, s a harcsabajszos ismét le­fényképezte. Megtapsolták, aztán min­denki magának követelte — egész príma kis riport lesz — talán belefér az esti adásba — van címfotód? — eine ech­te Sängerin — ach! Szóval dizőz akar lenni? — ö fesz­telenül felelgetett, minden kezdet nehéz, azért vannak kivételek, egyik férfitól a másikhoz lépett, drága kis kutyusok! Megpaskolta elra­gadtatott kis pofájukat, szét­osztotta köztük a szegfűcsok­rot, randevút adott a kócos­nak, ivott vele egy újabb po­hár pezsgőt, s félfüllel figyel­te, hátha shake következik, akkor azt is bemutatja, egé­szen ki tud tekeredni, anél­kül, hogy az éneklést abba­hagyná. Még nem szürkült, de a tükrök már elhomályosodtak, arcán végigfolyt a púder a megrekedt melegtől, a hulla­képű levette nyakkendőjét, a noteszek becsukódtak. — csu­pa gyönyörű emlékkönyv! — kint elalélt, ismét feltámadt a zsibongás, egy arab úr az előregyártott elemek pavilon­ját kereste, tangó, tangó, nem akart véget érni. a harcsa­bajszos eltűnt, ő egyre türel­metlenebbül leste, mi követ­kezik. Angol keringő következett, buta és ragacsos, egészen kö­réje csavarodott, alig kapott levegőt tőle. a kócos már nemcsak előre-hátrahintázott, alaposan beszívott, ledobok néhány sort. mondta, aztán elviszem a Tulipánba, isme­ri? ö füllentett: kilencig tart a kimenőm. Egy kicsit félt is: hogy lehet így vezetni? Nem mindig azt csinálja az ember, amit szeret, bölcselkedett a kócos, amikor a góré idekül- dött, persze, még nem tud­tam ..; mit nem tudott? kér­dezte ő és nagyot dobbant a szíve, a kócos morgott, hol­nap nehéz napom lesz, le kel} mennem Sümegre, rohadt egy pálya, s a kezdőkkel ki­szúrnak, minden harmadik cikkemet közük csak, ő szá­nalmat érzett iránta, szegény fiú, megértő akart lenni, de egyre ott dorombolt benne, mi lehet a dizőz-felvéteü eredménye? Egyszerre megcsappant a jókedve. Hirtelen mindaz, ami történt, áttekinthetetlen­nek látszot, zavarosnak és méltánytalannak, a _ szatír- pincsi eltűnt az osztrákkal, a tévé megátalkodottan az an­gol keringőt öklendezte, a kócos ásított, már villanyt kellett volna gyújtani.^ vala­mi elszorította a torkát. De ekkor végre shake kö­vetkezett, a levegő szikrák­kal telt meg, most vagy so­ha! ettől függ minden, a tévé elé lépett, kígyószerűen elő- re-hátracsavarodott. — Eltakarja a képernyőt! Megtorpant, remegett a lá­ba. kishíján elvágódott, a le­vegő megritkult, a komondo­rok szemében sárga fény vil­lant, mind mögéje lesett, az­tán már halottá ő is, hallot­ta és látta: egy mélyen de- koltált szőke női énekelt mö­götte. Odatámolygott egy szék­hez, tenyerébe temette arcát. Az a nőstény meg csak si­kongatott, rikoltozott, ő kile­sett újjai mögül, a helyiségre ormótlan árnyak ültek, de a szőke engesztelhetetlenül folytatta, a kócos bambán vigyorgott, s mindenki köze­lebb húzkodta székét. Kérjek egy taxit? A szatír- pincsi mosolygott, de vala­hogy már nem olyan barát­ságosan. hangja megérdese- dett, noha még egyre mosoly­gott. ez most a legjobb tévé, mondta, príma a hangja, sze­rencsés kislány maga, hall­ja. Néhányan kezet fogtak vele, a kócos tántorgott, tu­lipán. motyogta, majd éne­kelni kezdett, tulipán, sárga tulipán, az égimeszelő támo­gatta. egészen jó kis riport lesz, mondta a hullaképű. A pavilonban már egészen sötét volt. a tévére nézett, valaki eloltotta, de a képer­nyőn még egyre ott riszálta magát a nőstény, őt eszelős düh fogta el. kibicsaklott be­lőle a zokogás, aljas banda! Aljas banda! Miért tették ezt vele? A taxi huszonöt forintba került, anvus lehordta, de amikor a tévét megpillantot- ta, összecsókolta örömében, i KALLUS LÁSZLÓ RAJZA Svejk futószalagon 1928 január 24-én bemutatót tar­tottak egy berlini színházban. A darab Jaroslav Hasek: Svejk, a derék katona című könyvéből készült, Erwin Piscator rendezte és alkalmazta színpadra. A pre­mier közönsége először megdöbbent, aztán mind nagyobb lelkesedéssel vette tudo­másul az ötletet, hogy a színpadon két futószalag van. Ezen a balról jobbra moz­gó szalagon jártak be és ki a színpadon a színészek, s ugyancsak itt „utaztak” ki-be a kellékek, itt meneteltek a katonák a frontra. Svejk is gyakran ráállt erre a futószalagra, pontosabban ráállították, hogy kiküldjék a frontra. S mert alatta a szalag ellenkező irányban mozgott, ő hiába menetelt a legnagyobb lelkesedés­sel, soha nem került ki a harctérre... A közönség tetszését nemcsak az nyerte el, hogy így a szó szoros értelmében meg­szakítás nélkül elevenedett meg a re­gény; a gyakorlott színháznézők hama­rosan arra is rájöttek, hogy a futószalagot jelképnek is lehet értelmezni: a háború technikáját hívatott szimbolizálni. Sőt, még azt is, hogy Svejk látszólagos mene­telő buzgalma mögött, vagy inkább alatt, egy ellenkező irányú mozgás rejlik, ami nevetségessé teszi azokat, akik csak a felszínt látják Egy tisztán technikai jellegű színpadi újítás így lett művészi gondolatok hor­dozója, vált a színművészet sajátos kife­jezési eszközévé. A művészet fejlődése, „modernsége” tehát szoros összefüggésben van a művészet nyersanyagaival? — kér­dezhetik sokan. S bizony, nemigen lehet egyértelműen elutasító választ adni erre a kérdésre, pedig gondolkodásunk hajla­mos arra, hogy a művészetek fejlődését egyedül és kizárólag a társadalmi viszo­nyok, az emberi kapcsolatok változásaiban keresse. Ritkán jut eszünkbe, hogy min­den művészet nyersanyaggal, materiálisán is mérhető, tapintható, érzékelhető nyers­anyaggal dolgozik; kővel, fával hanggal, fémmel, fénnyel, színekkel, vonalakkal, emberi testekkel, mozdulatokkal — és így tovább. Nyilvánvaló hát, hogy ha a nyersanyagok választéka bővül, vagy elő­állításuk technikája változik, akkor ez aligha marad következmények nélkül a művészet területén. Hogy mindez mennyire nemcsak elmé­leti feltételezés, arra példatárként ren­delkezésünkre áll az egész művészettör­ténet! Elég talán az építőművészet nagyobb fejlődési szakaszaira gondolni, s kiderül, milyen szoros az összefüggés az építő­anyagok, az építéstechnika és a nagy stí­luskorszakok között! Az egyiptomi, majd a görög építőművészet egyik meghatározó eleme az oszlop. A beépített terek lefe­désének ugyanis csak azt az alapmódszerét tette lehetővé a korabeli technika, hogy ilyen oszlopokra helyezzék a tetőt tartó kőgerendákat, s legfeljebb a gerendák hosszától függött az oszlopok sűrűsége. A rómaiak már nagyszerű téglákat égettek és kitűnő kötő-habarcsot használtak — ahol mesterségesen nem döntötték romba a római építményeket, még ma is állnak némi irigységet ébresztve bennünk, akik korunk építészetében ritkán érezzük ezt a megbízható tartósságot. A tégla és a habarcs lehetővé tette a másfajta tető- szerkezetet, s a római építészet kialakí­totta a legjellegzetesebb stíluselemét: a boltívet. A kőművestechnika további tökéletesedése, a statika tudományának kialakulása, a támfalas szerkezetek lehe­tővé tették az építmények oldalfalainak elvékonyítását, a boltívek megnyújtását, s ime: már készülnek is a csodálatos góti­kus székesegyházak! Aztán a mi korunk­ban a vas és a beton technológiájával már el lehet hagyni minden korábbi be- fedési módszert, mert az úgynevezett fe­szített héjszerkezetek lehetővé teszik sá­tor vagy éppen felszállni látszó madár­szárnyhoz hasonló óriási tetőtezetek ki­alakítását. Elég magunk elé képzelnünk a római vagy a tokiói oümpia néhány rendkívül eredeti sportcsarnokának épí­tészeti megoldását A filmművészet jóval fiatalabb .„életkora” méginkább módot ad arra, hogy nyomon kövessük a technika, a nyersanyagok változása és a stílusok vál­tozásának összefüggéseit. Csak a két leg­fontosabb példa: a harmincas évek ele­jére véget ér a némafilmkorszak, amely stílusában is merőben más volt, mint az utána következő hangosfilmé. S most, az ötvenes évek végén, a korábbinál érzéke­nyebb filmnyersanyag — amely jóval ke­vesebb lámpát, világítást igényel — a könnyű, kézben hordozható, hangosfelvé­telre is alkalmas kamerák megjelenése magával hozta a „cinema verité” mód­szerét. Ez a módszer a dökumentumíilm • megújulását eredményezte, de visszahatott a játékfilmre is, s tulajdonképpen a hat­vanas évektől számíthatjuk a filmművé­szet nagykorúságát, amikor a rendezők úgy „írják” a kamerával — a maguk művészi egyénisége szerint különböző módon — a filmtörténeteket, ahogy az írók töltőtollukkal a regényt... A példákból az következnék, hogy a művészet fejlődése a technika és a nyers­anyagok változásának a függvénye. Ha ez így volna, akkor könnyű dolga lenne a művészettörténetnek és a kritikának, hi­szen csak jó ipari, technikai felkészült­ség kellene, s az volna a legkorszerűbb művész, aki ma műanyagból dolgozik. Hiszen vitathatatlan, hogy — egyebek között — ma a műanyagok forradalmának korát éljük. Dehát, természetesen, a nyers­anyag nem lehet mércéje egy műalkotás megítélésének. Hol van akkor mégis ösz- szefüggés a nyersanyagok, a technika és a művészetek között? Van ilyen összefüggés — csak némiképp bonyolult. Maradunk az építészeti példánál. A középkor egyháza az emberi életet át­menetnek tartotta egy másik világ felé, ahol a lélekre a túlvilág vár, jutalommal vagy bünhődéssel. Ez volt az uralkodó életszemlélet, amely természetesen olyan templomot igényelt, amelyik misztikus, csodálatos kapu a túlvilágra, ami felfelé kényszeríti a tekintetet és a gondolatot. Ilyen templomok a gótikus székesegyhá­zak. Az építtetők tehát nem azért válasz­tották a korszerű technikát, mert az újat akarták pártolni, hanem azért, mert csak ezzel a technikával lehetett a kívánatos temnlmnokat megépíteni. Nyilvánvaló, hogy az építtetők igényei segítettek meg­keresni a ldvitelezés korszerű technikáját. Láthatjuk tehát, milyen komplikált és kétoldalú ez a viszony. Ez a eilcdés spirálja az életben, s ezen belül a művészetekben. Ezért nem lehet a nyersanyagok és a technika fej­lődését azonosítani a művészetek forra­dalmi változásaival, de ezért nem lehet ugyanezt mellékes körülménynek tekinte­ni. A transzportőr, a futószalag bevonult az iparba — azután a színpadra is. Svejk rálépett — és ez változást jelen­tett a színházművészétben. De nem azért, mert a transzportőr korszerűbb, mint a süllyesztő, hanem azért, mert 1928-ban Piscator a német munkásosztály számára akart figyelmeztető jelzéseket adni a háború technikájáról és értelmetlenségé­ről. Nyilvánvaló: ez utóbbi tette korsze­rűvé Piscator művészetét, s ehhez a kor­szerű mondanivalóhoz megtalálta a kor­szerű formákat így válhatott a futószalag egy történelmi pillanatban a korszerűség szimbólumává. Bernáth László 4

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents