Szolnok Megyei Néplap, 1971. november (22. évfolyam, 258-282. szám)

1971-11-14 / 269. szám

1971. november 14. SZOLNOK MEGYEI NÉPLAP 7 KISS ATTILA RAJZA Sontoshői Lajost Kései sirató (Radnóti Miklós emlékére) Enyém még a jóízű létezés az élet, mint frissen sült kenyér leszelt karéja, vígságba rejtem gondom, bosszúságom, csak bánatom felét köpöm ki néha. ' Zsákoló küszködés zihál tüdőmmel, formálni hevíti acélkemény világom, paraszt elődeim kaszája villog szemem tükrében, ha elvemért vitázom. Ajkadról nem zuhog többé a vers már, nem dobban ritmust rímre szívverésed, s föléd a hírek tisztultabb világról hiába hordanak derűt, nem érted. Te már magadra húztad ott a tájat, fölötted télen kósza varjú károg, s tavasszal, mikor megolvad a hóié homlokcsontodon lassan átszivárog. Botár B- la t ESŐBEN Esik az eső csöndesen, Csapong a csepp a levelem Ázik a Csend egy fa alatt Testéhez könnyű köd tapad. Beállt, mert közel nincs eresz Csörög az eső, csörgedez. Sehol közelben nincs tanya Csurom víz csillogó haja. Kezével védi fürtjeit, A ködbe rejti kebleit. Meghajtja, sápadt homlokát És fától-fáig megy tovább... T egnap kimentem a sírjához. Egész éj­jel esett a hó. s még nem sepertek utat a temetőben. Térdig süppedtem, a hó belement a csizmám szárába. Álltam ott és nem gondoltam semmire. Leszúrtam egy piros szék- hat a hóba, azt bámultam egy darabig. Az úton, a drótkerítésen túl, két kisfiú jött, szánkó- vaLjAhogy elhaladtak mel­lettem, nézték, hogy nincs lábam, és amikor távolabb értek, hallottam a nevetésü­ket. Később kisütött a nap. Csillogtak a hókristályok, és körös-körül a fehér hegyek és ahogy ott álltam, arra gondoltam, hogy nem is igaz ez az egész. Mert ő, üiíit szerettem, nem lehet a hó alatt. Aztán elindultam hazafelé. Gyalog jöttem le a hegyrőL A temető kőkerítése nagyon hosszú. Sokáig mentem mel­lette. Végighúztam a kezem a rücsköstapintású keríté­sen, amelynek túloldalán ap­ró kis kődobozok állnak egymás mellett, és koszorúk és virágok, melyek eltakarják a neveket, évszámokat. Ek­kor beszélgetéseket hallot­tam onnan. Kérdéseket, amelyekre senki sem vála­szolt és feleleteket: „Mikor jössz haza, kicsikém?” „Fűzd be a gyerek cipőjét!” „Vedd tudomásul. hogy ezt nem tűröm”. „Nem ezt ígérted”. „Ó, hogy szeretlek!” „Ész­revetted, hogy kirügyeztek a fák?” „Gyere, kislányom, fogjuk meg azt a pillangót!” „Főzök neked káposztáskoc­kát, jó?” így beszélgettek, egymás szavába vágva, de később már nem hallottam őket. Hazaértem. Egész délután ültem egyhelyben, és kiszá­moltam. hogy hány óra múl­va lesz este és vártam, hogy mikor szólal meg a telefon. Aztán, amikor becsengett, már nem kellett az egész. Csak ültem tovább, figyel­tem, ahogy sötétedik, és is­mét vártam a telefont. Vé­gük amikor nem szólalt meg, felvettem. Hallgattam benne a távoli zörejeket, bú- gásokat. Ültem tovább, cigarettáz­tam és ismét vártam a tele­font. Arra gondoltam, hogy ha tízig eljutok, biztosan megszólal és ha felveszem, valaki azt mondja majd ne­kem: „Halló, itt a mennyor­szág beszél...” „Vagy azt: Itt a pokol...” Már egészen besötétedett, nem láttam az árnyékokat a falon, és rdavittem ma­gamhoz a vekkert, és hall­gattam, ahogy ketyeg, és amikor már egészen beestele­dett, kiszámoltam, hány óra múlva lesz éjfél? Éjfél után már elalszom, aztán jön a reggel és akkor megint itt ülök majd a fotelban és várok. Megvetettem az ágyat, és néztem, hogy milyen szé­les és milyen sok hely ma­rad mellettem, ha lefekszem. Csak sétálgattam. Az ab- laktól az ajtóig, meg visz- szes villanyt és bementem a rhásik szobába. Megálltam az asztala előtt és néztem az üres széket, ahol ülni szokott. Kihúztam a fiókot, OOOOOOOOOOOOOOOOOOOOOOOOOOOOOOOOOOCODŰ Márton Klárát A piros ssekfű látogatása ICOCOOOOOOOOOOOOOCOOOOOOOOOCOOOCOOOOOO sza. Felgyújtottam az ösz- kezembe vettem a szemüve­gét, amit a kórházban visz- szaadtak. Kihúztam a fiók­ból a vászoncipőjét. Jól esett volna sírni, de nem tudtam. Aztán lefeküdtem. Nem tudtam elaludni, mert még soká lett volna éjfél. Hall­gattam, ahogy az emberek mennek az utcán és beszél­getnek. Éjszaka jött a hókotró. Ki­nyitottam az ablakot, mert egy kicsit jól esett, hogy jött és örültem, hogy néz­hetem, ahogy elhalad a ház előtt. Sokáig könyököltem ott. Az ég egészen borús volt. A szél az arcomba fújta a hópelyheket, de én csak bá­multam a sötétséget és ar­com odaszorítottam az ab­lakhoz. Ahogy ott könyököltem, egy féri jött az utcán. Cipő­je kopogása visszhangzott a másik oldalról. Szerettem volna megkérdezni tőle: hová megy? Utána is hajol­tam az ablakból. Feltámadt a szél, össze­kócolta hajamat, tele lett hóval. Zörögtek az ablak­táblák. Ekkor visszamentem a szobába, és újra felgyúj­tottam az összes villanyt. Bekapcsoltam a tévét és néztem fehér vibrálását, mert műsor már nem volt benne. A rádióban még ta­láltam zenét. A szoba köze­pére mentem és addig tán­coltam, amíg el nem fárad­tam. A szemközti házban világos lett egy ablak. Egy férfi nézett ki és cigarettá­zott. Lehúztam a rollót és jól bef ü ggöny öztem. Elővettem a konyakosüve­get. Felbontottam. Ittam egy vizespohárral. Aztán még- eggyel. És megint eggyel. Énekelni kezdtem. Magam találtam ki a dallamot. Mind hangosabban énekeltem. És ittam. Aztán leültem a sző­nyegre. Ittam... Csak it­tam. .. Már alig volt az üvegben. Azt a keveset kiön­töttem a szőnyeg színes min­táira. Néztem, ahogy szét­folyik. Egy nagy piros ele­fánt rajzolódott ki. Lelógó ormánya volt és egyik lába túl hosszúra sikerült. Ettől még jobb kedvem lett és nevettem rajta. Az elefánt megmozgatta az ormányát és velem nevetett. Ekkor csengettek, az ajtó­hoz mentem. Ő állt a küszöbön. Kezé­ben a piros szekfű, ame­lyet reggel leszúrtam a tö­retlen hóba. Zakóban volt és nem nézett rám. Megfog­tam a kezét. Jött utánam, engedelmesen. Nagyon hideg volt a keze. Leültettem a fotelba és óvatlanul meg­kérdeztem, hogy hol hagyta a télikabátját. Késve jutott eszembe, hogy a szekrény­ben van. Kivettem onnan és ráterítettem. A szekfűt még mindig a kezében tartotta. Megkérdeztem, miért hozta vissza? De, mintha süket lenne, csak nézte szótlanul a szemközti falat és rajta a színes plakátokat... Elvettem tőle a szekfűt és letérdeltem elé. Simogatni kezdtem az arcát, kértem, hogy maradjon itt. Könyö­rögtem neki, hogy ne hagy­jon el, és átöleltem. Aztán sötét lett és csend. Nagyon fáztam, mert ott feküdtem, a szőnyegen. A szobában égett a villany. Kerestem az elefántot, de nem találtam. Odakint már világosodott* az ég. Megint kihajoltam az ab­lakon. Néztem az utcát. Még mindig esett a hó. Akkor arra gondoltam, hogy egyszer majd. nagyso- kára. vége lesz... Mert. ha majd rágondolok, már nem fog fájni semmi. Sírnom kellene, azért, hogy egyszer majd nem fog fájni. Hanem csak könyökölök az ablak­ban. ahogy mostanában te­szem. És várok. Odamegyek majd éjszaka az ablakhoz és nézem a. sö­tétséget. vagy ha süt a hold, akko' rt Ha oedig esn; fog, akkor „_t_haiigatom, ahogy esik. Bajszok, csizmák A mióta a gazdasági reform szelleme áthatja hétköznapja­inkat, ugyancsak mozgás­ba jött a vendéglátóipar. Űjabb és újabb sarkokon nyílnak ki a frissen festett borkóstoló- meg presszóaj­tók, látványos feltárulkozá- sukkal a patyolatkabátos szakma újabb és újabb di­csőségét hirdetve. És amiképp az új mecha­nizmus biztatgatásához il­lik, nemcsak a borkóstoló- meg a presszóajtók száma szaporodott meg, de hason­lóképpen figyelemre méltó változást mutatnak a poha­rak ürítgetését szolgáló he­lyiségek belső vidékei is. Itt pácolt faburkolat sugá­roz „természetes” hangula­tot, ott csiszolatlan kövek idézik fel az őstermészetet, máshol pedig a faluhelyen használatos edények — szi­tamatuzsálemek, elaggott mángorlók — kerülnek a főfalak főhelyeire. Vendéglátóiparunkban erő­sen megnőtt a zsúp-, illet­ve zsindelyfedeles házak használati eszközeinek ázsi­ója. Ám — miként az egyre inkább tapasztalható — a vendéglátóegységek díszítési­divatja a flaskák, tányérok világán messze túlcsap. A presszófalakról fölröppen­nek a mázasköcsögök, lek­város szilkék ősi motívu­mai, és igen gyors ütemben áttelepülnek születésük sze­rint mai, mondandójuk sze­rint pedig modernnek szánt képzőművészeti alkotások­ra. z ra. Soha annyi mázasköcsög- motivumot, mint manapság! Soha annyi lekváros-sziLke színezetet, mint ezekben a Mechanizmus megmozgatta években, hónapokban! így van, ahogy mondjuk: az utóbbi időben nemcsak a vendéglátóipar fedezte fel a régi betyárivók ösztönö­sen művészi díszítőelemeit, de — az említett csatorná­kon keresztül — oz ősdeko­rációk eljutottak a grafi­kuskartonokra, a festővász­nakra is. Megfigyelhető ez az át- plántálódás sok-sok tárla­tunkon! Kajla bajszok, ráncos csizmák — meg szűrök, gu­bák, pöndölök és rokolyák — váltják egymást majd­hogynem képről-képre, a legfrissebb képzőművézeti divat szótlan bizonyítékai­ként. Kajla bajszok, ráncos csizmák... Isten ments, hogy ez önmagukban szép és nemes motívumok indo­kolt alkalmazása ellen szól­junk, hogy kifogásoljuk: miért veszi valaki ecsetjé­re, tolira ezeket a „rekvizi- tumokat”. Dehát a dolog egészen másként fest! Oly­képpen, hogy ezek a motí­vumok immár kellékekké lettek — a festmény — vagy rajzcsinálás mindig „kéznél lévő” alkatrészeivé. Néhány, a szürrealisták túldirekt módján megfes­tett gatyás-kalapos betyár­alak, hozzá pár karikásos­tor, füstös csövű pisztoly, és máris kezd alakulni a sokfigurás munka, amely minden bizonnyal gyorsan vevőre is talál. És hát ez a lényeg! A divat hullámain gyorsan to­vábbjuttatni a kartont, a vásznat; addig, amíg a ka­rikásostorok, füstös piszto­lyok láttán még nagy kedv­vel nyitogatják bukszájukat a „műbarátok”. Érdekes, pár éve a motí­vumot motívummal metsző — az úgynevezett nagyvá­rosi világot egymásra má­solt látványelemekkel meg­idéző — képépítések számí­tottak slágernek, most vi­szont éppen ez a pandúrro­mantika kap vastapsot... Elharsogni, hogy miként hamis volt áz a túllihegés, éppúgy , értéken f elüli” ez a hozsánnázás? Szertedö­rögni, hogy miként torz íz­lésre vallott annak a „mo­dern” világnak az a „mo­dern” megörökítése, épp úgy torz ízlésre vallanak az „őseredeti” irányzatnak ilyen gátlástalan kiszolgá­lása és mindenek fölé eme­lése? B izony, elég egy kéz­legyintés is, tudatni: túlhajtott, túllihegett divatról volt és van is szó az említett képzőművészeti jelenségek esetében. Túlhaj­tott, túllihegett divatokról, amelyeket muszáj néha ne­vükön nevezni. Már csak azért is, hogy tudjuk: az igazi értékek megteremtése „hol”, vagyis hogy kiktől nem várható.,. Akácz László Nemzetközi szobrásztatálkozó Budapesten Első ízben kapott jogot és lehetőséget Magyarország árra, hogy kétévenként nem­zetközi képzőművészeti tár­latot rendezzen. Ezentúl ha­zánkban adnak egymásnak találkozót a világ kisplasz­tikákat készítő szobrászai. A biennálé igazgatósága öt­ven helyre küldött meghí­vót — az alapszabály értel­mében országonként 5—5 művészt híva meg — s már most az első alkalommal 22 ország küldte el művészeit. Végül is összesen 94 külföldi és 11 mai magyar művész több mint 550 plasztikája került kiállításra; ezenkívül pedig a Ferenczy Béni élet­művét áttekintő válogatás. A Műcsarnok termében valamennyi stílusirányzat képviselői feT’onultak; rea­listák, szürrealisták, a pop-art és op-art művészei. A fel­használt alapanyag hason­lóan változatos; a hagyo­mányos kő, fa és fémek mel­lett megtaláljuk a különbö­ző műanyagokat is. Tekintettel ' arra, hogy minden ország maga zsűrizte a beküldendő anya­got — művészenként 5—5 művet — a kiállítás összké­pe természetszerűleg tarka. A művészi minőséget te­kintve azonban — egy-két esettől eltekintve — kiegyen­lített, nem marad el az ilyen, vagy ehhez hasonló nemzetközi találkozók jel­legétől és színvonalától. Azt, hogy a művészet nemcsak kifejezés, hanem művesség, megmunkálás dol­ga is és, hogy ez a meg­munkálási mód milyen erő­sen játszik közre a plasz­tikák esztétikai hatásában, azt a svájci Max-Bill tisz­tán geometrikus kompozíciói ugyanúgy példázzák, mint a szintén svájci Oscar Wiggli látszatra hevenyészett, mintegy roncsokból összera­kott. valójában azonban na­gyon is pontos, műgonddal kivitelezett kovácsoltvas mű­vei. Jürgen Brodwolf ron­csokból előbányászott, figu- ratíven átformált elemek r vén a fogyasztói társadalmat kioellengérező tartalmakat fejez ki. A társadalmi mon­danivaló érdekében születtek realista Efhimios Panourgias és a szürrealista hatás alatt álló Marcel Braistein, vala­mint a korunk problémáiról ítélkező, ugyancsak realista Luciano Minguzzi plaszti­kái is, akárcsak Albert Rouiller, Fritz Wotruba, vagy France Rotar, Jamez Boljka, Peter Cerne áttéte­lesebb formanyelvű szobra. A spanyol Pablo Serranot, vagy a svéd Walter Beng- tssont nem lehet stílus kate­góriába szorítani; a spanyol mester látszólag nonfigura­tív szobrai rögszerűségükkel, váratlanul felerősödő fé­nyeikkel elénk tudják idézni egy nehéz sorsú paraszti társadalom életét, a svéd művész munkái pedig sze­szélyes formáikkal és vad színeikkel felidéznek vala­mit az ősgermán rúnakövek és az élő svéd népművészet világából. Hasonlóan a népi hagyományban gyökereznek a szovjet Olita Abolina egészséges humort és enyhe szarkazmust eláruló kerá­miafigurái, míg a venezu- eliai Zitman a szatíra komo- rabb hangján szól. — Az USA valamennyi lehetősé­geit kihasználta, művészei a lírai önvallomásoktól kezd­ve az urbanisztikus kompo­zíciókon át a bazárárura emlékeztető gumifigurákig terjedő skálán szerepeltetik a műveket. Tar István, a felszabadu­lás után újjászerveződő magyar képzőművészeti élet egyik vezéralakja, a sajátos előadásmódú, monu­mentális realizmus képvise­lője, a kiállítás megnyitása­kor már elhunyt, halálos baleset érte. A vele rokcn- szellemű, de nála líraibb és medidatívabb Somogyin József — akinek egyébként számos közterületi szobra is áll országszerte — most kis­plasztikáival is sikert ara­tott. Pátzay Pálnak a Fe- renczyéhez hasonló, klasszi­cista szellemben fogant olasztikái ezútta1 gyengéb­beknek bízón "i 1 k ellenben figyelmet keltettek Maro­sán László — korunk ízca.- tott világának kérdéseire nvuatalan formákkal vála- -arj ‘jB^!4zsc[duiO[o — $>iozs senyei Mártának egyenként és önmagükban lekerekített­nek tűnő, dé összességükben mégis nyugtalan kutató szel­lemről valló szobrai. Kiss Nagy András figurái ugvan- csak nyugtalanságról árul­kodnak, de szobraival ellen­tétben érmei lehiggadt for­máikkal plakett-termésünk java munkái közé tartoznak. Segesdi György a plasztikai op-art fényekkel kombinált különböző lehetőségeivel kísérletezik. Schaár Erzsébet ugyancsak számol a fény ha­tásával és üvegből készült tér-kompozícióiban nagy szerepet juttat neki. Varga Imre anyagokkal és kifeje­zési lehetőségekkel egyaránt kísérletezik; Jégzajlás című króm- és üveg-dombormű- vén, ugyanúgy, mini Szántás című bronz domborművén, arra tesz kísérletet, hogy a tájat, a geológiai formáció­kat is bevonja a plasztikai ábrázolás körébe. Vigh Tamás és Borsos Miklós beszélnek talán leg­inkább a képzőművészet ha­zai nyelvén; Vígh Tamás a súlyos tektonikus formákat barokkos részletekkel ellen­pontozza, Borsos Miklós pe­dig jelképszerű tömörségű plasztikáit úgy mintázza, mintha a természet szülöttei lennének; művészetének ská­láján megfér egymás mellett a kemény artikuláció és a lágy dallamosság. A nemzetközi zsűri rang­sorolás nélkülöz -lábbi mű­vészeket díjazta: Olita Abo­lina (Szovietunió), Max Bill (Svájc), Kiss Nagy András (Magyarország), Luciano Minguzzi (Olaszország), Efthymios Panourgias (Gö­rögország), Bablo Serrano (Spanyolország), Somogyi József (Magyarország), Mir- cea Stefanesm (Románia) Fritz Wotruba (Ausztria) és Cornelis Zitman (Venezue­la). A hatalmas és sokrétű anyag egvséffes elrendezése, a művek hatásosságának biztosítása Baranvi Judit művész rttörtén észnek és Fe­kete György belső építész­nek köszönhető. Bojár Iván

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents