Szolnok Megyei Néplap, 1971. november (22. évfolyam, 258-282. szám)
1971-11-21 / 275. szám
6 SZOLNOK MEGTEI NÉPLAP 1971. november 21. 1 ciciben találkoztak először: a turista irodában. Bertalan szobát keresett. kétségbeesetten magyarázott, de a tisztviselőnő a prospektusokkal megrakott íróasztal mögött sajnálkozva vonogatta a vállát, hogy nem érti. — Egy _ kis szobát a tengernél. N.e legyen drága. Niksz drága, nem érti? Zimmer !... — Ja, ja, zimmer — bólintott újra türelmes mosollyal a tisztviselőnő. — Bitte... — és mutatta a címet, de Bertalan a mellékelt vázlatos térképen látta, hogy az egészen más helyen fekszik, mint ahol ő szeretné. Törölgette izzadó homlokát; fullasztó hőség volt, szeretett volna végre felüdülni, a tengerre vágyott a fárasztó éjszakai vonatozás után. — Niksz jó — mondta kínlódva. — Maré! Tenger! Egy szobát a tengernél ... — Aztán széttárt karral: — A fenébe! Hogy nem tudok se németül, se olaszul, se ... — Tekintetét megakasztotta egy őszhajú hölgy barátságos mosolya. Egy pillanratig várt, aztán meglobogtatta magán testére tapadó ingét: Elszúrom itt ezt a drága napot! — Majd én segítek, fiatalember, ha megengedi — szólt az őszhajú hölgy. — Én is most érkeztem, éppen szobát keresek ... Olcsó legyen és a tengernél? Majd én megmondom nekik, értek horvátul... így ismerkedtek meg. Aztán néhány nap múlva találkoztak a parton, köszöntötték egymást; a hölgy érdeklődött, hogy jó szobát kapott-e Bertalan, igen, mondta ő, köszöni a segítséget, igazán elsőrendű hely, az ablakból Rijekáig látni, a kertben fügefák ... Többet nem is látta a hölgyet, csak most itt, Rovinjban. — Nicsak! —• szólította meg Bertalant, amikor az öböl partján épült vendéglő teraszán találkoztak. — Tar Ián átköltözött Rovinjba? — Á, csak átugrottam a reggeli busszal, borús volt az idő, gondoltam, esni fog, inkább kirándulok ... Szabad leülnöm, vagy vár valakit? — Ó, kit várnék? Foglaljon helyet, legalább nem üldögélek olyan árván. Már két napja itt vagyok az egyik kis hotelben, talán este továbbutazóm, nem is tudom. Szép ez a város, a kikötő mögött — látta? — akárcsak Velence. Persze, mint egy képeslapnyi Velence. Volt már Velencében? — Még soha — ült le Bertalan. — Ez az első külföldi utam. — Körülnézett. —> Lehet itt valamit enni? — Hát persze! Csupa jó falat, csupa csemege. Osztriga, kagyló, rák, hal... Én osztrigát ettem, kitűnő volt. — Az osztrigát nem merem — nevetett Bertalan. — A rákot sem. Soha nem ettem ilyet. — Hát akkor talán hairt. A makréla nagyon ízletes. A pincérnő már ott volt mellettük. — Igen, talán azt — mondta sietve Bertalan. — Kérném szépen — nézett a pincérnőre. — Bitte? — Hagyja csak — mondta a hölgy. — Majd én megrendelem. Olaszul beszélt, lágyan, dallamosan. Amikor magukra maradtak, azt mondta: — Azonnal németül szólnak az emberhez. — Nekem aztán mindegy — nevetett Bertalan. — Én csak dadogok össze-vissza, meg mutogatok. De maga nagyon szépen beszél olaszul. — Szépen? — mosolygott a hölgy. — Nem hiszem, hogy szépen. Németül sokkal jobban beszélek, de ha csak tehetem, inkább más nyelven értetem meg magam. — A tenger felől meleg szél áradt, édeskés szagot csapott a ptartra: a kerek, tojásdad kavicsok közé vetődött -nostzatok, máló testűek émelygős szagát. A hölgy elnézett a víz fölött: — Nézze csak, innen szép igazán, látni az egész hegyre épült várost. Mint valami darázsfészek ... egymás hegyén hátán a házak és körül a tenger. Valamikor sokat jártam Olaszországban. — Sokat utazott? — Hangversenyeztem. — Áhá — mondta Bertalan. — Hárfáztam. Hárfaművész voltam ... talán. Na, itt a makrélája. Jó étvágyat. A pincérnő elrendezte Bertalan előtt a terítéket. Egy kis "üvegben vörös bort tett eléjük. — Megkínálhatom a borból? — kérdezte Bertalan. — Egy kortyot. Köszönöm. Csak egyen nyugodtan, én már ebédeltem. Bertalan nekilátott: — Á, hisz, ezen fokhagyma is van! Nagyon jó! A hölgy hátradőlt a nádszéken. Könnyű nyári ruha volt rajta, vállán stóla. Rövid ősz haját a ruha színéhez illő szalag szorította le. Megkóstolta a bort. — Egészségére! A fiatalember udvariasan bólintott, de látta, hogy a hölgy tekintete megrebben, kezében félúton megáll a pohár, valakit észre vehetett a bejáratnál. Ám akkorra már Bertalan is hallotta a hangos német szavakat; hátrafordult. Hárman érkeztek: egy ötven év körüli magas, vállas férfi sport tengerész öltönyben, kopaszodó fején fehér matrózsapkával. Elhízott, ékszerekkel teleaggatott nő követte; s mögöttük egy miniszoknyás, csontsovány lány lépkedett unottan, alakiához nem illő hatalmas Philips táskarádiót cipelve. Végigvonultak a teraszon, másokkal mitsem törődve a vendégek feie fölött kiáltozgattak át egymásnak. — Papi, papi, komm, komm!... a lány a partszegélyhez közeli asztalnál telepedett meg, de amazok még válogattak. — Das ist gut? — Aber, Gerhard... — Ó, ja, ja, Hilda, dort.. i Papi, mammi, komm! Komm hier! — A család végre a lány kívánságára a partszegély mentén telepedett le. Átrendezték a székeket — az egyiket a nap iránt, a másikat az árnyékba állították. A férfi szitkozódva egy képesújsággal csapdosta az abroszt, a földre szórta a hamutartóból az ott maradt csikkeket; a lány bekapcsolta a rádiót, végig recsegtette a keresőt az állomásokon; vad zenét fogott, hátravetette magát a széken és sovány combjai közé ejtett kézzel tapsolt a muzsika ütemére. A pincérnő azonnal ott termett mellettük. A férfi félvállról, türelmetlen hangon rendelt, aztán széthajtogatta a képesújságot és beletemetkezett; ékszerekkel teleaggatott -leje fintorogva beleszimatolt a levegőbe, áttelepedett a szomszédos székre, de ott sem ült nyugodtan, kibontotta tokjából az Agfa fényképezőgépet és célpontot keresett, de elégedetlenül felfújta az arcát, aztán megkocogtatta a képesújság hátlapját, hogy a férje sürgesse a pincérnőt, hozza már a jeges italt. A hölgy végre letette a poharat az asztalra; Bertalan figyelte: a pohár meg- döccent, a hölgy keze kissé remegett. De mire a fiatalember az arcára tekintett, már mosolygott: — Na, ugye, jó a makréla? — Aztán mielőtt Bertalan válaszolhatott volna: — Egyszóval ez a dóm, ott fenn a hegyen ... — Egy pillanatra lehunyta a szemét, arcáról eltűnt a mosoly, el is sápadt, de máris feltekintett újra: — Tudja, az a dóm... jaj, mit is akartam mondani? — Szörnyű ricsajt csapnak ezek — bökött a villájával a németek felé Bertalan, aztán zavartan elhallgatott, mert látta, hogy a hölgy rosszallja az illetlen mozdulatot. — Szóval hárfaművész volt? — kérdezte gyorsan. — Ne törődjön velük — mondta a hölgy. — Ne zavartassuk magunkat — tette hozzá csendesen. Megfogta a poharát, de nem ivott. — És maga? Maga mivel foglalkozik, ha szabad kérdeznem? — Hát én egészen mással — nevetett Bertalan. — Bőrdíszműves vagyok, egy szövetkezetben dolgozom. Kijártam a nyolc általánost, aztán elkezdtem ezt a szakmát. nem bántam meg. Elég jól keresek. Néhány év múlva megnősülök, de most még utazni akarok egy kicsit, mert aztán, ugye, lakásra kell a pénz, meg mindenre ... — elhallgatott, mert a hölgy a német családot figyelte. A pincémő eléjük rakta az italt; a rádiózó lány máris ajkához emelte a szalmaszálat, de a mamája észrevett valamit a pohár szélén, méltatlankodva kapta el a lánya elől; aztán megnézte a saját poharát is, meg a férjéét is, és heve ten magyarázott. A férfi várt egy kicsit. A pincémő ott állt sértődötten, de amikor a pillanatnyi szünetben a férfi rámutatott a poharakra, szó nélkül visszarakta őket a tálcára és megkerülv- az asz- szony kinyújtott lábát, engedelmesen új italokért indult. — Ismerem őket — mondta Bertalan. A hölgy döbbenten kapta fel a fejét: — Ismeri őket? — El is kereszteltem őket Dieseléknek... — nevetett Bertalan. — Akkora jachtjuk van, amekkora a hangjuk. Éppen így balhéztak a fagyialtossal is, délelőtt. Ott kinn a parton. A csemetéjüket fotózták azon a sziklán, amelyiken az a partizán emlékmű van. A fagyialtos ott állt a kocsijával, elzavarták. Belelógott a képbe. A Ián ült a márványtáblán, és az apucija fotózta. — Talán jobb lenne, ha elmennénk innen — mondta a hölgy. — Csak megisszuk még ezt a kis bort — mondta Ber^- lan. — Persze, maga csak maradjon nyugodtan. — Nem, nem — mondta Bertalan. — Szívesebben sétálnék egy kicsit Fél hétkor indul vissza a busz Ideibe. — Mégsem! — mondta a hölgy. — Mégsem megyünk el innen» — De ha akarja... — Csak nem Ijedünk meg tőlük? — Na nem, nem... — mondta Bertalan. Nem egészen értette, hogyan gondolja a hölgy. — Miért ijednénk meg tőlük? Tölthetek? — Töltsön. — Jó kis bor. — Nem értek hozzá. De most jólesik. — Egyszer szeretném hallani, amikor hárfázik. Majd megmondja, hogy hol lehet meghallgatni. — Sehol. Már nem hárfá- zom. De ne beszéljünk róla. Inkább nézzük a tengert. De ha untatom, ne zavartassa magát. Ha kedve van sétálni... — Bocsásson meg — mondta Bertalan. — Én nem foglalkoztam soha zenével. Csak szívesen meghallgattam volna. — Már több mint két évtizede nem játszom. — Soha? — Egyszer még megpróbáltam. De nem szeretek erről beszélni. A háború alatt... Maga mikor született? — Negyvenhétben. — Tehát amióta maga él, én már azóta nem hárfázom többé. És hangversenyre sem járok. A rádiót is kikapcsolom. / PALICZ JÓZSEF RAJZA Kalózok, seJlők és Neptun isten — Ilyet még nem is hallottam — mondta Bertalan. — Na, igen — mondta a hölgy. — Ez nem is helyes, tudom. És maga biztosan meg sem érti. Auswitzban voltam. Auswitzról hallott, nem? — Igen, tudom. — Volt ott egy tiszt. Német tiszt. Munka után kiállított minket a barakkok elé. Télen. Prémekben volt, nagy bundás csizmában. Mi meg csaknem meztelenül. A hóban. Egy óra hosszáig kellett kinn állnunk mozdulatlanul. Ó meg fel-le járkált előttünk és suhogtatta a korbácsot. Aztán ez a tiszt megtudta, hogy hárfaművész vagyok. Szerette a zenét, magához rendelt, hozatott egy hárfát és kottákat... és mindennap játszanom kellett neki a tiszti étkezdében. Csak ő volt benn, ült egy fotelban, háttal, csak a tarkóját láttam. Ha abbahagytam, hátrafordult, intett, hogy folytassam. Most már érti? Ugye, nem. — És akkor megfogadta?... — Semmit sem fogadtam meg. Csak egyszerűen nem ment aztán. Amikor haza tértem, megalakult a zenekar ... tanítani is akartam, de nem ment. Hányingerem támadt. Nem értettem ... sehogy sem értettem, hogy kínozni is tudott bennünket, meg a zenét is szerette. Képtelen voltam megérteni. Abbahagytam. Törtem rajta a fejem, de nem tudtam magyarázatot t lálni. inkább elfordultam az egésztől. Nem egészen érthető ugye? — Biztosan van valami magyarázat... Valahogy meg lehet fejteni. Csak azért mondom, mert mindent meg lehet fejteni. Úgy gondolom. — Nem tudom. Megi - lőtt bennem az egész. Kész. Végeztem vele. D 'eselék már a tengerben voltak. Egyszerűen levetkőztek a vendéglői asztalnál és bemásztak a tengerbe, lubickoltak, kinyúltak a sziklára az Agfá- ért, fényképeztek — s közben bömbölt a rádió. A pincérnő a part szélén guggolva szolgálta ki őket jeges italokkal. — Na. igyunk még egy kortyot — mondta a hölgy, — aztán felejtsük el az egészet Régi história. Inkább nézzük a tengert, meg ezt a szép kis várost a hegven. Ja, igen. a dómról akartam mondani magának valamit. De mit ist Hol látható egy élő Neptun király, fiatal lányaival, a sellőkkel és egy kalózcca- pat — kezükben hajlított karddal, az övükben kovás- puskával, a „Fekete Roger”- ről szóló dalt dörmögve? Talán egy gyermekszínházban? Amiről most szó kerül, az nem színház — mesterséges nappal és vászonra festett kék tengerreL Kikötnek a martalceok Valóságos, forró, déli nap tűzött az égen és a vízen ringatózva a partok felé közeledett egy „hajócska’’. A fedélzeten táncoló, tőrt és kardot forgató kalózcsapat. Vastag hajókötéllel megkötözött foglyokat — hosszú, zöl . hajú sellőket — hoztak magukkal. Partraérés után a kalózok, mint hajdan az igaziak, a gazdag zsákmánnyá’ visszatérő martalócok. lakomát csaptak. A szabadit*átt Mulatozásuk azonban nem tartott sokáig. Neptun isten kiemelkedett a sósvizű mélységből hűséges kísérőivel. — Puskin „Szaltán cár törté- neté”-nek lovagjaival — s elzavarta a kalózokat, akik ..Nem tesszük többé!” kiáltással elis^koltak. mint a szélvész. Neptun iránti hálájuk jeléül a sellők — a kötelékektől megszabadulva örömteli, boldog táncot lejtettek. A közönség — fiúk és lányok százai — csati' tak a tánchoz a víz Teremén. Bronzos-barna testükön fürdőruha: a jelenet pedig a Fekete-tengerparti úttörőtáborban zajlott le. a „Neotun-ünnepség” megnyitóján. 4 hín’irszakállú Neptun térdig érő híná’- szakállával. csillogó aranykoronájával kimagaslott a jelenetből. Kezében háromágú szigonyt tartott, s a trónra ült. Kürtjele csendet parancsolt. Először is megkérdezte, hogy a korábban kiadott parancsát végrehajtották-e? Ennek értelmében a fesztivál napjára mindenkinek — aki eddig nem tudott — meg kellett tanulnia úszni. „Igen” — kiáltották egyszerre a választ. „Rendben van. Később magam akarok meggyőződni róla” — mondotta a tenger uralkodója. „S most jelentkezzék az. aki megmászta az Aju-Dag hegységet”. Mindnyájan jelentkeztek. Nem felt senki „A kemping-kiránduláson akadt-e olyan, aki félt éjjel a tábortűznél aludni? Senki sem jelentkezett. Ezután Neptun átnézte a panaszokat, majd a bűnösökre büntetést szabott ki. Mi-r1 a panaszkodás, mind a büntetés-kiosztás nagyon vidám dolog volt. „Tojás99 a vízben A Neptun-ünnepség úszóversenyekkel zárult. Olyan komoly versenyszámok is voltak, hogy a stopperóra segítségére volt szükség. De tréfás játék is akadt: úszás közben, a kézben tartott kanálban tojást kellett egyensúlyozni: a tojás szerepét ping-pong labda töltötte be. Ha valaki elejtette a labdát, kiesett a versenyből. A Neptum-fesztivál az Arteki Ifjúsági Úttörő Tábor hagyományai közé tartozik. Érdemes megemlíteni, hogy a gyerekek minden alkalomra maguk íriák a szövegkönyvet, önállóan készítik a kosztümöket és maguk alakítják a szerepeket is. Mentsük meg a postát! Jean-Pierre M’Bana, Soko- tindji dahomey-j város postamestere igazán nem panaszkodhatott arra, hogy tül van terhelve. Sőt! Sokotindji lakéi makacsul nem írtak leveleket. És nem is kaptak senkitől. Erre egyszerűen semmi okuk sem volt — valamennyi rokon és ismerős a környéken lakik a róluk szóló híreket ás kommentárokat pedig pillanatok alatt be lehet szerezni a piacon. Egyszóval a postát akár be is lehetne zárni. De hiszen Sokotindji mégiscsak város, nem holmi falu. nem lehet meg posta nélkül. így aztán Jean-Pierre kiagyalt egy tervet, melyet hamarosan a polgármester is jóváhagyott. Ezentúl Sokotindji minden lakosának kötelességévé tették, hogy hetente egyszer adjon fel levelet (mindegy, hogy hová) és kapjon választ (mindege hogy honnan).
