Szolnok Megyei Néplap, 1971. október (22. évfolyam, 231-257. szám)

1971-10-13 / 241. szám

1971. október 13. SZOLNOK MEGYEI NÉPLAP 8 Kapkodom a fejem A mi normáink nem változtak. De néhány ember megfeledkezik róluk. Vagy nem is tanulta meg istenigazában. Mondom a példákat. Kifelé jövet elköszönök a mezőtúri tanácsháza folyo­sóján a takarítónőtől. Olyan feltűnő kedvességgel fogad­ja, még hosszan utánam is néz, hogy bennem rögtön gyanú támad. Aztán meg­figyelem Szolnokon néhány közintézményben a be- és kifelé igyekvőket és a fel­tevésemből most már bi­zonyság lett. A portásoknak, takarítónőknek, úgymond a segédszemélyzetnek tisztes­ségesen köszönni rangon aluli dolog. Na rendben van, nem va­gyunk mi köszöngető nem­zet — nyugtázhatnám így is. Elgondolkodva járnak az emberek, nagy dolgok fog­lalkoztatják őket — tehet­ném még hozzá. Dehát ugyanezeken a helyeken szamtanúja vagyok, hogy a kapusok feje fölött hűvös tartózkodással eltekintők milyen készségesek, barát­ságosak egyszerre, mihelyt maguk rangbelivel, főképp meg ha nagyobb csillagdák­kal futnak össze. Ugyan furcsa tüneteket jegyezhet meg a nézelődő, aki látóan figyeli környe­zetét. Ülünk egy országos tanácskozás szünetében né­gyen egy asztalnál. Ismer­kednünk kellene, ki fia, ki borjai vagyunk. Egyik asz­taltársunk kezdi. így: meg­hagytam a fullajtárjaimnak, hajtsák magukat akkor is, ha a vezető kihúzza a lábát. Megbízhatatlan népség, ál­landóan a nyakukon kell ül­nöm. Én azt szoktam csinál, ni a beosztottaimmal... Za­vart csend, csak nézünk egymásra. Nincs már ked­vünk ismerkedni. A nagy­főnök nem is igen hajlandó rá tovább, ő már felmérte a társaságot s fel is mé­rette velünk, kivel ülünk szemben, mihez tartsuk ma­gunkat. Még szerencse, hogy egy minisztériumi ember közeledik, s előkelő szom­szédunk asztalostól majd el­sodorva bennünket, otthagy a faképnél. Nem sajnáljuk távozását, de a tüskéket visszahagyta maga után. Sok tüskeszóró ember él ebben az ország­ban. Meg is szaporodtak va­lahogy. Tájtanácskozás, szo­lid elnökséggel, nemtúlzott pbéddel. A felszolgálók meg­kezdik az asztal két végén és sorba akarják rakni a tányérokat. A tsz-elnök fel­ugrik, pulykamérgesen lete­remti őket, hát nincs sze­mük, hogy kikhez vigyék el­sőnek a terítéket? A társa­dalmi pincérek megszégye- nülten teszik a dolgukat, mi pedig most már étvágytala­nul várjuk, ha majd ránk kerül a sor. Vállalati vezető embert megkérnek jelenlétemben, adná át ezt a borítékot a cég egy másik emberének. Ők még ma összetalálkoz­nak, ez így gyorsabb, pon­tosabb is. Emberünk kény­szeredetten a hóna alá csap­ja a paksamétát. Megvárja, míg hallótávolon kívülre ér a szívességet kérő, s akkor rákezdi: mit képzelnek ezek rólam? Mi vagyok én ne­kik? Ne nézzenek engem már postásnak. Azám, a posta! Erről is eszembe jut valami. Községi rendezvényre készülődnek egy tiszaparti faluban. El­készült két lista. Az egyik azokról, akiknek meghívó megy, a másik arról a ki­sebb csoportról, akiket sze­mélyesen keres meg a ren­dezőbizottság. Gépkocsikba ülnek ketten-hárman, sorba veszik a szóban forgó mun­kahelyeket, előszobáznak, várakoznak, mire a nagyem­bereket megtalálják. Kérde­zem tőlük, nincs elég dol­guk, hogy még ezzel is a sok időt, fáradtságot paza­rolják? De lenne — mond­ják —, csak nem tehetik ki magukat annak, hogy a nagyemberek megsértődje­nek a postán küldött meg­hívók miatt. Tudják azt már mindenhol, kik tartanak szá­mot a személyes megtisz­teltetésre, s ehhez az illen­dőséghez igazítják magukat. Hát csak kapkodom a fe­jem. összetalálkozom a szol­noki utcán egy kunsági ve­zetőemberrel. Invitál egy kávéra. Szólok neki, hát a gépkocsivezető? Csak hadd maradjon, ne zavarja a be­szélgetésünket. Kővémered. ten hallgatom. Nem tudom hová tenni, mint ezt a má­sik esetet sem. Hivatali szo­bában névnapot tartanak. Sörösüveg kupakok, ciga­rettavégek, dugók nagy ren­detlenségben. A népes tár­saságból egyvalakinek eszé_ be jut elmenés előtt, igazít­sunk valamit. A többiek rosszallóan leintik a jóér­zésű embert. Mit akarsz, hát a takarítónő mire való? Ott maradt a szőnyegen a lim-lom. De a szőnyegről meg másik történet villan fel bennem. Perpatvar kere­kedett egy hivatalnál, hogy az osztályvezetők nem egy­forma színű szőnyeget, meg szobaberendezést kaptak. A „megrövidített” vezető kifa­kadt. Nem azért, hogy a tő­lük hivatali beosztában alább lévők meg semmit sem kaptak, hanem, hogy minek nézik őt a vállalat­nál? Csak nem képzelik, hogy a vendégek előtt lejá­ratja magát ezzel a bútor­zattal? Más. Iskolai hivatalsegé­dek ismeretterjesztő tanfo­lyamát szervezte a TIT egy Szolnok megyei városban. És alig akadt előadó. A felkért ismeretterjesztők önérzete­sen visszautasították, hogy ők leereszkedjenek „ezeknek az egyszerű embereknek” szellemi nívójára. K apkodom a fejem. Mi adja meg a mi tár­sadalmunkban az em­ber értékét? A beosztás, a kocsi, a telek? Dehogy az. Fújjuk mi azt szépen, ami a nagykönyvben írva va­gyon. Az is a valóság, hogy a mi felfogásunktól, esz­méinktől teljesen idegen ez a csokorba szedett maga­tartásforma. De van. És egy­re több, mint kellene. Az ember rangját nemcsak a hivatali létra adja. A be­csületesen végzett munka, a becsületes élet és a szerény magatartás inkább. Borzák Lajos Új előfizetők Jó ütemben halad a sajtó­terjesztési akció Jászberény­ben. Három vállalat és egy oktatási intézmény párt- alapszervezete teljesítette a Néplap előfizetők számának növelésével kapcsolatos ter­vét. A sütőipari vállalat már a sajtó terjesztési kampány első napján 22 új előfizető­vel növelte a megyei lap olvasóinak számát. A terve­zettnél gyorsabb ütemben halad a szervezés a cipő- és háziipari vállalatnál, ahol 27. az élelmiszer kiskereske­delmi vállalatnál, ahol 11-el növelték az előfizetők szá­mát. Figyelemre méltó a jászberényi tanítóképző in­tézet sajtóterjesztési munká­ja: a pártalapszervezet a tervezett 28 helyett, 35 pél­dány Néplapra szervezett negyedéves előfizetőket. Bérpótlék a szerelőknek A kohó- és gépipari mi­niszter és a munkaügyi mi­niszter most megjelent együt­tes utasítása értelmében ez­úttal a havi alapkereset 6—8 százalékának megfelelő úgy­nevezett kiemelt szereléshe­lyi pótlékot fizetnek a mun­kásoknak azoKon a munka­helyeken. ahol a kiemelt be­ruházások technológiai sze­relési munkáit az előírt ha­táridőre elvégzik. Ha ezeken a helyeken több műszakot, vagy folyamatos munkabe­osztást rendeltek el, úgy a több műszakban foglalKoz- tatott munkások és alkalma­zottak úgynevezett műszak- pótlékot is kapnak, melynek összege alapkeresetük 5—10 százaléka. Az ílymódon kifizetett ösz- szeg azonban nem lehet na­gyobb az érintett dolgozó Ki­emelt beruházáson elért alap­keresetének 17 százalékánál. Ha a kiemelt szerelési és műszaki pótlék összege nem éri el a 17 százalékos maxi­mumot, akkor a különbözetet célprémiumként felhasznál­hatják. A pótlékot a kivite­lezésre való felvonulás meg- Kezdésétől a próbaüzem meg­kezdéséig kell fizetni. Ha a szerelővállalat a próbaüze- tnelésnél is közreműködik, úgy a pótlékot addig fizetik. A szavatossági munkákért (tehát a hibák utólagos kija­vításáért) pótlékot nem fi­zetnek. A miniszteri utasítás azok­ra a munkahelyekre vonat­kozik, ahol 1971. július 1-én folyamatban lévő, vagy az­óta megkezdett kiemelt be­ruházáson dolgoznak. Ä személyazonossági igazolványukban,' ahol a foglalkozást jegyzik ez áll: htb. A hivatalos bejegyzés nem szól az átdolgozott éjsza-; kákról, az apa nélkül felnevelt gyerekekről. Áz igazolványban három belli Jászszentandráson Arlett Lászlóné tanyája léccel kö­rülkerített, takaros porta. A fiatal szilvafán paprikafűzér piroslik. A kertben kupacban dércsípte görögdinnye fony- nyad. Telefürtök buggyan­nak elő a piciny' lugas sző­lőlevelei közül. Az udvar sarkában összeseperve ott a hajnalban lehullott falevél. A tiszta, rendes udvar nincs kinek mutogassa magát itt az istenháta möggötti határ­ban. A gazdaasszony mégis minden hajnalban felkel és seprűt fog. A csukott ajtón hiába ko­pogunk. — Ott dolgozik az asz- szony abban a sárga házban — mutat egy távoli tanyára a segítőkész szomszéd. Arlettné sárosán, meszesen restellkedik elő, óvatosan éppen az ujjahegyét nyújtja csak az üdvözlésre. Nap­számban tapaszt hol itt, hol ott. Három évvel ezelőtt meghalt a férje, öt gyereket hagyott az özvegyre, három fiút, két lányt. — A Tiszasülyi Állami Gazdaságban a kőművesek mellett dolgozott az uram. Mikor meghalt semmi nélkül maradtunk. A temetés után három hétre kijöttek vala­honnan: ha nem tudom el­tartani a gyerekeket elviszik, ajánlották. Hallani sem akar­tam róla, azóta senki nem nyitotta rám segítőszándék­kal az ajtót. Igaz, 800 forint nyugdíjat kapok az uram után, de mi az egy ekkora családnak. Amint látja, há­Ufi cél: Hanoi Hegedűs Lajos vízügyi igazgatónk Vietnamba utazott Tegnap délután 14 órakor, a Ferihegyi repülőtérről in­duló menetrendszerinti járat­tal vízügyi delegáció utazott Vietnamba, amelynek Hege­dűs Lajos, a Középtiszavidé- ki Vízügyi Igazgatóság igaz­gatója is tagja. Indulás előtt rövid telefoninterjút kértünk tőle: — Delegációnk feladata, hogy a vietnami és a magyar vízügyi szolgálat között elő­készítsen egy kölcsönös se­gítségnyújtási szerződést — mondotta. — Három fő terü­letet tanulmányozunk: az árvédekezés, az öntözés, az ivóvízellátás megoldását. — Köztudomású, hogy Vietnam­ban a közelmúltban hatalmas árvíz pusztított. Eddigi érte­süléseink szerint 1945-ben észleltek eddig legnagyobb árvizet abban a baráti or­szágban, de az idei még azt a 26 év előttit is felülmúlta, mivel az ár tetőzése egyidő- ben volt a tengeri dagállyal. Most a helyszínen is tudunk tájékozódni a történtekről. Igyekszünk jó, pontos mun­kát végezni. — Az útvonaluk? — Moszkva. Taskent. Ka­rachi, Kalkutta érintésével utazunk Hanoiba és egy hó­napot töltünk a Vietnami Demokratikus Köztársaság­ban. Ezidő alatt természete­sen bejárjuk szinte az egész országot. — Hányán utaznak Viet­namba ? — Delegációnk létszáma négy. — Vezetőnk Budavári Kurt, az OVH főosztályveze­tője.’Tagjai: egy vízügyi ter­vezőmérnök, a VITUKI egyik munkatársa és én, mint „gya. korlő vízügyi igazgató”. — Mikor tudta meg, hogy tagja a delegációnak? — Körülbelül három hete. Őszintén szólva nem számí­tottam ilyen nagy utazásra. Most a szorongás és az öröm­érzése kavarog bennem. Há­rom hét alatt igyekeztem minél több olyan irodalmat tanulmányozni, amely Viet­nam vízgazdálkodásával, ter­mészeti, gazdasági viszonyai­val, helyzetével, lehetőségei­vel foglalkozik. — Jó utat és jó munkát mindannyiójuknak. A vi­szontlátásra egy hónap múlva! — Köszönöm és a viszont­látásra. Hazatérésünk után beszámolok végzett mun­kánkról. V. v. zaknál dolgozom, minden munkát elvállalok. Nyáron a dinnyések mellett segítek. A dinnyéseknél jó, mert jól fizetnek, csak kár, hogy sze­zonmunka. Olyankor kettő­kor kelek, és van este 11 óra is, amikor végre ágyba ke­rülök. — Tudnak-e már segíteni a gyerekek? — A legidősebb fiú ka­tona, a nagy lány a Hűtő­gépgyárban dolgozik Jászbe­rényben. A fizetése egyelőre magának kell albérletre, ru­házkodásra. A tizenhétéves lányom beteg, béna, a szíve is fáj. őrá vigyázunk. A 15 éves fiam négy osztályt járt, felvették az apja helyére az állami gazdaságba. A fizeté­sét — mind az 1200 forintot — hazaadja. A dolgozók is­kolájában már bepótolt két osztályt, most megint beirat­kozott. Azt mondja többre szeretné vinni segédmunká­nál. A legkisebb 10 éves, is­kolába jár. — Szerencse, hogy szere­tik egymást a testvérek, mert nem is tudom mi len­ne velünk, ha marakodná­nak. Szombatonként összejön a család — öröm nézni őket. — Hogy bírja hajnaltól késő estig a munkát? — Már nem nagyon gyakran fáj a szívem. A kávé, sokszor az tartja bennem a lelket. Az isten áldja meg azt is aki kitalálta... Jó lenne elrepül­ni olyan helyre, ahol dol­gozhatnék állandó munka­helyen. Innen a tanyáról, a gyerekek mellől hová me­hetnék? Pedig kellene a pénz. Tavaly 18 ezer forin­tot költöttünk a tanyára, mert becsurgott a tetején az eső. Most ruha kellene a gyerekekre, meg a nagylányt is szeretném segíteni. Aztán jön a tél... & A jászjákóhalmi tanácsel­nök a Murzsa családhoz irá­nyít. „Újságba kívánkozik, ahogyan az az asszony fel­nevelte a tizenhárom gyere­két.” Az alacsony ház minden négyzetméterén nyüzsögnek a gyerekek, az unokák. A kályhán kondérnyi lábosban lecsó rotyog. Az egyik fiú éjszakás volt a Hűtőgépgyár­ban, így délben még az iga­zak álmát alussza, a kiságy­ban az unoka éppen ébrede­zik. A lakásban olyan me­legség van, amilyent csak sok együtt élő ember te­remthet. Nagycsalád még így is a Murzsáéké, hogy a gye­rekek nagyrésze már kire­pült a fészekből. Murzsáné termete valami­kor garanciája lehetett a szi­gornak, az egésznapos mun­kának. Ma megroppant a 68 éves asszony. — Amikor az uram — aki zenész volt — 10 évvel ezelőtt meghalt, még min­dig öt kiskorú gyerekről kel­lett gondoskodni. Napszám­ba jártam tapasztani libát tömni. Nappal másoknak mostam, éjszaka magamnak. Bele is nyomorodtam, ép­pen ma délelőtt voltam a rendelőben. Az erő addig tartott éppen, ameddig kel­lett. — A gyerekek mind szak­mát tanultak, a lányok Pes­ten vannak férjnél. Az egyik 19, a másik 20 éve dolgozik egyazon gyárban. Most már mind új lakásban vannak, a negyedik, az ötödik emele­ten lakik valamennyi. “* A nevüket így hirtelen nem is tudom, de itt az iga­zolványom, benne van, néz­ze csak... A legidősebb lány Anna, h szomszédban lakik. Negy­venhat éves. — Egyem meg a lelkét a mamának, de sokat is dol­gozott értünk. Apám mielőtt meghalt volna 8 évig bete­geskedett, rákos volt. Min­den gond a mama nyakába szakadt. Ahol dolgozott, leg­többször ebéddel kínálták. Nem ette meg, hazahozta és szétosztotta közöttünk az ennivalót. Most, hogy beteg Igyekszünk kímélni, itt van­nak a menyek, az unokák,’ ők dolgoznak helyette. 9S Anyák, akik nagy csalá­dot tartanak el egyedül egy életen át megállás nélkül dolgoznak. Az igazolványuk­ban ez áll, htb. Nyugdíjad háztartásbeliek pedig nin­csenek. Az asszonyok mun­kásokat nevelnek, dolgos embereket. Saját örömükre is, de mindenképpen a tár­sadalom hasznára. Mindezért fizetségként gyermeki hálá­ra számíthatnak — és az is csak ’ esetleges. t Palágyl Béla Szociológiai csoport Jászberényben Mi a művezetők szerepe az üzemi közvélemény for­málásában? Mennyire isme­rik a tanácstagok a közvéle­mény alakításánaK tényezőit, hogyan tájékozódnak a la­kosság problémáiról, milyen módszerekkel tájékoztatják őket az általános politikai és társadalmi kérdésekről? Ezekre és ehhez hasonló kérdéseKre keres felmérései­ben választ az a kilenctagú szociológiai csoport, amely ez év szeptemberében a jászbe­rényi városi pártbizottság kezdeményezésére alakult. Az a vén szúnyog Megírom én a történetet, mert szeret­ném, hogy az a vén, bölcs öreg szúnyog legalább emlék legyen. Igaz, kisriportra . vadásztam, nem holmi szúnyogra, de hol keresne témát magának a nem régen szol­noki ember, ha nem a Tisza-parton. A téma az utcán hever? Ezúttal a parton ült és a téma egyik fele a másik­kal beszélgetett. Mellettük két iskoltáska példázta a házi feladatok fenyegető való­ságát. A beszélgetés kicsit akadozott: — Délután edzésem lesz. — Nem szeretem a focit. A fiú nézte a kislányt, a kislány nézte a Tiszát és úgy tett, mintha nem tudná, hogy a fiú, az a nyurga, nyakigláb kedves kamasz nézi őt. Igazából a •focit is sze­rette. — Pedig érdekes sport. — Én magnózom. — Nem szeretem a tánczenét. Most a fiú nézte a Tiszát és a lány lopva a fiút. — Holnap matekbői dolgozatot írunk. — Mi már megírtuk. — Hány órátok lesz? = öt. — Nekünk hat. — Cipőt veszünk. Anya jön értem. A beszélgetés végképpen elakadt. Még a nap is elbújt, mert nem hűt már ebben a szerelemben. Ám ekkor elindult a vén szúnyog. Rászállt a lány kezére. És csípett. Irtózatosan nagyott csípett, mintha ezzel az egy csípéssel szeretné kiböjtölni vala­hol a telet. — Juj — mondta a lány. S elszállt a vén szúnyog. — Mi történt? — A fiú felriadt a „jujtól”, s kíváncsian kisütött a nap. — Megcsípett egy szúnyog. — Nincs már szúnyog! — De megcsípett. Nézd meg. Itt... — Hol? Írjam tovább? A fiú a kezébe vette a kislány kezét. — Biztos az utolsó szúnyog volt. — Igen, az utolsó szúnyog. Tíz perc múlva, amikor elindultak ki­derült. hogy holnap nem is olyan fontos az a cipő, hogy szép sport a futball, s hogy a beat-zenében is lehet valami. A vén szúnyog történetére pedig csak a két együtt lengő iskolástáska emlékezett. Bartha Gábor

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents