Szolnok Megyei Néplap, 1971. október (22. évfolyam, 231-257. szám)
1971-10-17 / 245. szám
6 SZOLNOK MEGVET NÉPLAP 1971. október 17. Marton Klára: SOHA MÁR Egyetlen hangszer POLNER ZOLTÁN VERSEI Vasárnap van. Kimegyek a temetőbe. Nézem a nevét a márványlapon. Nézem a friss évszámot. Állok ott egy darabig, mint mindig. Aztán lesétálok a városba. Egy bisztróban eszem valamit. Bemegyek egy másikba is. Ott kávét iszom. Egy eszpresszóban coca-colát. Sehol nem ülök le. Az idő nem akar múlni. Sétálok az utcán. Nagypelyhű hó esik. Szeretem nézni. Olyan, mint egy gyöngyökkel díszített függöny. Jönnek szembe az emberek. Nem akarok még hazamenni. Csak sétálni. Hogy soha ne legyen vége. Hogy mindig úton legyek. Hogy mindig mellettem legyenek az emberek. Beszélgessenek, amire nem figyelek oda. Amit nem is értek. Át fáztam. Sokáig sétáltam már. Ugyanúgy esik a hó, mint eddig. Néha a szél belekavar a hópelyhekbe. A függöny az arcomba lendül. Sétálok. Szép lassan, hogy csak teljen az idő. Ekkor azt mondja valaki: „Csókolom.” Nem válaszolok. Csak megyünk tovább. „Ugye, maga a külkemél van?” Nem bánom, hogy jön mellettem. Csak beszéljen! Csak ne kelljen válaszolni! Akkor nem bánom, ha mellettem jön. Vége az utcának. Visszafordulok. Jön mellettem. Azt sem tudom, hogy néz ki. „Szóljon már valamit” — mondja. „Ugye, a külkernél dolgozik?” Most ránézek. Havas a szempillája. A haja is. Sincs rajta sapka. Kabátgallérját felhúzza. És mosolyog. „Igyunk meg valahol egy kávét.” „Igyunk” — mondom neki. Már nagyon fázom. A csizmám talpa vékony. Elfáradtam. Az eszpresszóban konyakot rendel. Nem kérdi, akarom-e. Egyhajtásra kiiszom. „Na. látja” — mosolyog. „Még egyet” — mondja a felszolgálónak. Szempillájáról már leolvad a hó. Egy nagy vízcsepp hull a zakójára. „Boldogtalan?” — kérdezi. Megfogja a kezem. Amelyiken a karikagyűrű van. „Elvált, vagy még együtt vannak?” „Elváltunk” — felelem. „Sose keseregjen. Higgye el, nem éri meg. Vigasztalódni kell. Éppen ma Szilveszterkor ... Akarja, hogy megvigasztaljam ?” A térdemre teszi a kezét. „Együtt vannak még. vagy már elváltak?” „Elcseréltük a lakást” — felelem. — „Kétfelé cseréltük.” „Hát akkor mi a baj? Milyen lakás jutott magának?” „Garzon.” „És a férje lakása?” .Az is garzon.” Ö, csak most ne bőgjek! Mire kell gondolni? Min nevethettem olyan jól, hogy még ma is emlékszem rá? Talán egy sündisznón, ahogyan mászott a fűben, és ijedten nézett rám, amikor szembetalálkoztunk. Mert én is a fűben mászkáltam. De ezen sem tudok nevelni. Csak akkor. Gyerekkoromban tadtam. Ma már sajnálom azt a sündisznót. A keze még mindig a térdemen. Remegni kezd. Mint a kocsonya. A sarokban ülünk. Itt egészen sötét van. „Veszek egy doboz cigarettát” — mondom neki és a pénztárhoz megyek. Útközben leakasztom a fogasról a kabátomat. Kisétálok az ajtón. Most már szeretnék otthon lenni. Most már jó lesz. Egy édességboltban konyakot veszek. Ezzel kezdtem, ezzel folytatom. Még mindig ugyanúgy esik a hó. Otthon csak ülök egyhelyben. Nemsokára este lesz. Sötétedik. De még látom a hópelyheket az ablakon túl. Előveszek két vizespoharat. Mind a kettőt teleöntöm. Koccintok. Kiiszom előbb az egyiket, aztán a másikat. Egészen sötét van odakint. Csak a behavazott ablak- párkány világít Ahogy kinézek, egy varjút látok ott állni. Benéz a szobába. Kitartóan néz. Megkopogtatom az ablakot. Nem repül el. Talán éhes. Madarakat szoktam etetni. De nem merem kinyitni az ablakot Ismét iszom egy pohárral. Odamegyek megint a varjúhoz. Csillagos az ég. Szabályos négyszögökben állnak egymás mellett. Az üvegben már alig van valami. Nem érdemes pohárba önteni. Felhajtom. Nagy a csend. Kezemben az üveg. ^ézem a varjút. Mozdulatlanul áll. Fejét szárnya alá dugja, úgy alszik. Arra gondolok, hogy most szép lassan kinyitom az ablakot és elzavarom onnan. Hogy ne lássam többé. Ekkor megszólal a telefon. Felveszem. Nem válaszol senki. Csend van a kagylóban. Sokáig hallgatom. Áztál. az ölembe teszem. Megint a fülemhez illesztem. Kezemből kiesik az üveg. Csörömpölve törik szét a padlón. Belehallózok a kagylóba. Nem válaszol senki. Ekkor már tudom, ki Ö. Öröm fog et Ez Ö. Vár engem. Ha lemegyek az utcára, biztos találkozunk. Ott fog állni valahol és vár. „Ó, úgy örülök” — mondom neki. „Ne tedd még le a telefont” Akkor arra gondolok, hogy el fogok innen menni. Soha többet nem jövök vissza. Ha vele találkozom, soha nem jövök vissza. El kell ajándékoznom mindent. „Halló, — mondom neki. Mindent elajándékozok és aztán indulok. Mire becsöngetsz értem, már üres lesz a szoba.” Felhívok egy számot. „Halló”, — mondja egy férfihang. „Parancsoljon.” Megkérdezem tőle, hogy nincs-e szüksége fotelokra. „Fotelokra? Milyen színűek?” „Mindegyik zöld” — felelem neki. „Máris ott leszek” — mondja a férfi. Megint tárcsázok: „Asz- szonyom. nem akarja a díszpárnáimat? Televízióm is *an...” JNekem ia? = feleli a »6. „Legalább minden új?” — kérdezi. „Nemrég vásároltam őket.” Megint hívok egy számot aztán még egyet. „Hány éves vagy kislány? Olyan fiatalos a hangod?” „Tizennyolc” — feleli nevetve. „Szép új ruháim vannak. Meg gyöngyeim. Mindent neked adok. Gyere azonnal.” „Most van az esküvőm” — mondja a kislány. „Nem mehetek”. „Bútorokat is kapsz. Űj szőnyegeket. Vagy már mindened van?” „Nincs semmim” — feleli a kislány. „Hát akkor várlak!” Elajándékoztam mindent Levetettem a rajtam lévő ruhát és a szoba közepére dobtam. Ültem meztelenül a fotelban. Kivettem a szekrényből a kalapját Az Ö kalapját. A háziköntösét és a papucsát. Magam mellé raktam. A többit mind elvihetik. Vártam őket. Először a férfi jött Kezet csókolt. Vállára vette a fotelokat. Megint kezet csókolt és elment Aztán jött az asszony. Vitték a televíziót, a szőnyegeket. Nagyon barátságosak voltak. A nő cigarettával kínált. És elmentek. Jött a kislány menyasszonyi ruhában. Megcsókolta az arcom és boldogan nézett rám. Sok-sok férfi volt vele. Az egész násznép. Vidámak voltak. Azt kérték, táncoljak velük. Mindegyikkel fordultam egyet. Csodálkoztam, hogy nem szégyenlem magam. Hogy meztelen vagyok. Ök meg észre sem veszik. Legvégül a vőlegény kért fel. A kislány közben fülébe illesztette klipszemet, nyakába vette gyöngyömet. A vőlegény csókolgatni kezdett. A kislány nézte, és mosolygott. Aztán mindegyik felkapott valamit, és ahogy elhaladtak előttem, mégegyszer meghajoltak. A szoba közepén maradt még egy csomó kacat. Kályhacső, papucs, harisnyák, aranypántos cipőm, aminek nem volt már sarka. Kinyitottam az ablakot. A varjú aludt. A villanyfényben pedig, a túlsó oldalon egy férfi állt. Zsák volt a vállán. „Maga nem ószeres véletlenül?” — kérdeztem tőle. „Miért? Van valamije?” — kérdezte és odaállt az ablakom alá. Ledobáltam neki mindent. „Húsz forint az egész” — mondta az ószeres. „Ingyen adom” — feleltem neki. Aztán sokáig vártam. Végre megszólalt a csengő. Ekkor felvettem a kalapját, a háziköntösét, lábamra húztam papucsát és elindultam az ajtó felé. Reggel volt, a házmester állt a küszöbön. „Ejnye, kisasszony. micsoda ricsaj volt itt az éjjel! Még az ajtó is tárva-nyitva! Hát nem fél, hogy kirabolják?” Lassan az ablakhoz mentem. Szép, tiszta volt az ég. A varjút már nem láttam a párkányon. Csak lábanyo- mát a hóban. „Csókolom, és boldog újévet!” — mondta a házfelügyelő, Rendszerint elmarasztaló ítélet rejtőzik a szavak mögött, ha azt mondják egy költőre, hogy egyetlen hangszeren játszik. Egyhangúságot, az érzelmek skálájának szűkösségét, olykor a témák szegényességét jelenti. Éppen ezért meglepő, ha a költő önmaga adja az „Egyetlen hangszer" címet kötetének. Polner Zoltán nem akar egész zenekart megszólaltatni, mégsem érezzük szegényesnek költészetét, mert (folytatva a zenei párhuzamot) egyetlen hangszeren olykor virtuózként képes játszani. Verseinek leggyakoribb témája a falu, a tanya. Képeinek anyaga ebből a világból származik, még akkor is, ha szerelmes verset ír. Hangulatai ’rarúsak, a költemények alaptónusa sötét. A tragédia, a tragikus iránt különösen fogékony. A „Pusztai bál”, a „Vörös meggyfa”, a „Cselédlányok”, az „Átváltozások” ennek legtisztább példái, de a felsorolást még folytathatnánk a „Varázslások” ciklusból is. A falu, a tanya őrzi legtovább a múltat, ezért nem véletlen, hogy Polner Zoltán verseiben is valahol mindig kísért a múlt, amelytől csak most szabadulnak valójában a falvak-tanyák emberei. A „Futó tanyavilág” című költemény. de a „Tüzes kereszt" vagy a „Ki küldött?” is példa lehetne. Olykor a szenvedések emléke még a szabadulás örömét is megrontja. Van. akinek már későn jött a szabadulás, mert gyógyíthatatlan sebeket kapott. Látása alapvetően epikus. Távolságot tart önmaga és a világ között, leggyakrabban kívül marad az ábrázoltak körén. Történeteket ír le, alakokat rajzol, sok verse mintha megannyi modern ballada lenne, amelyben a „balladai homály” sok mindent elfed, talán többet is, mint amennyit a hagyományos ballada megenged. Néhol azonban kiegészíthető, történetté kerekíthető a vers (Cselédlányok, Rekviem). A balladaszerűség még jobban kitűnik a kötet második részét alkotó „Varázsolások (Babonák, szokások, hiedelmek)” ciklus verseiben. Ezek a költemények az ősköltészet töredékekben máig élő darabjainak újraformálásából születtek. A költő ugyan lelkiismeretesen közi, hogy az eredeti szövegek közül melyiket hol gyűjtötte, de erre nem is volt szükség. Az ősi folklór termékenyítőén hatott költészetére, de ami ebből a találkozásból létrejött, abban elsősorban nem a folklórisz- tikus elem ragadja meg az olvasót, hanem a dráma, amely mindig ott lappang a sorok mögött. A varázsolás mindig erők egymásnak feszülését feltételezi, hiszen az egyik fél éppen azért hív segítségül a küzdelem csúcspontján túlvilági erőket, mert így akarja győzelmét biztosítani. Polner Zoltán korá' ban említett epikus látása itt a drámai felé közelít. A varázsolás a színjáték legősibb formájának megfelelően egyetlen monológba sűrítve mondja el a drámát. A „Bosszú” például a szerelmi vetélytársak tragédiáját sejtető küzdelméről szól, a „Javasasszony”-ban a férjétől elhagyott asszony hív segítségül túlvilági erőket, hogy férjét visszanyerje, a „Férjrontó” asszonya pedig éppen férje halálára tör, hogy az ne álljon házasságtörő szerelme útjába. A balladai hangvétel a „Vajúdó”- ban a legnyilvánvalóbb. Itt a szülő fiatalasszony az édesanyja és a javasasszony párbeszédéből tudja meg, hogy a; születendő gyermek meg fog halni. Az „Egyetlen hangszer” Polner Zoltán harmadik kötete. Csendben, szenzációk nélkül, de folyamatosan gazdagodó költészete a világ dolgaival, örömeivel, gondjaival közösséget vállaló költőre vall, aki nemcsak szemléli a világot, de a vers erejével javítani is akar rajta. Az ősi folklór mélyrétegeibe való leszállás, ahogy maga nevezi gyűjtő munkáját, máris új színekkel gazdagította költészetét További eredményeket, igazi művészi előrelépést akkor hozhat, ha még jobban sajátjává válik, az így nyert motívumokat teljesebben asszimilálja költészetébe. (Magvető, 1971.) Sistey András Csecsemőhalál Miért sírsz kis meggyfa, temetőnk meggyfája? Pirosló meggyedben alszik magzatocskám. Ne sírj magzatocskám! Megmosdattalak, jaj, tengernyi könnyemmel megtörülgettelek arcom mosolyával felöltöztettelek gyöngyöző örömbe fehér ingecskéid elástam a földbe gyertyák fényes lángját eltemettem melléd eltemettem melléd hajnalhasadásban ne sírjál kis árvám ne sírjál a házban pihenj magzatocskám aludj magzatocskám ne sírj kis virágom! Oktober hava Megégtek a fák. Sárgák, vörösek. Szárnyuk vedlő rozsda. Ha most őszükben őket látnád engem gyászolnál s nem ismernél az arcomra. Valamikor egy isten pusztult el itt a folyó mögött. Piros csőtű paprikák mostan s tóduló füzek lábalják hozzá a ködöt. Hülédező titkomat irgalmatlan fellegek vinnék. A szívem szélbe zuhanó Nap. Erdőkbe rejti alkonyok vérfoltos ingét. Utánam nagy tél támad, pillédzi a gyönyörű eget. Hajnalra megleled a fákat, de én akkor már vidéknyi hóesés leszek.
