Szolnok Megyei Néplap, 1971. augusztus (22. évfolyam, 180-204. szám)
1971-08-01 / 180. szám
6 SZOLNOK MEGYEI NÉPLAP 1971. augusztus 1. Révész Napsugár rajza Müller Péter: IGÉNYESEN Vágd az írásod sorokra Vékony fehér ostorokra Fogjad minden másodikat vesd a tűzbe hadd enyésszen! — Lengyel József 75 éves A Kicsi, mérges öreg úr, Lengyel József egy rövidlélegzetű, ám nagyerejű elbeszélésének a címe. Aki egyszer is beszélt az íróval, aligha tud másként gondolni rá, mint „kicsi, mérges öreg úrra”, pedig az elbeszélésbéli, letartóztatott öreg fizika professzor nem kulcsfigura, — nem biográfikus visszaemlékezés hajdanvolt önmagára. Miért a csábító azonosítási készség, hogy mindenáron kicsi, mérges öreg urat lássunk benne? Nyilvánvalóan csak az egyik oka, hogy Andrián professzor letartóztatásának körülményeit a személyi kultusz éveiben. — sajnos —, olyan szakszerű tárgyismerettel idézhette fel, mint aki maga is átélte ezt. Már több indítékunk van az azonosításra, ha arra gondolunk: írásának hőséhez hasonlóan, a szenvedésekkel, érthetetlen és értelmetlen vádaskodásokkal teli években, az egy évtizednél hosszabb ideig tartó láger-élettel és száműzetéssel szemben ő is a tiszta értelem, a ráció és az emberiesség védőpajzsát emelte fel. S ez nem ebből az egy elbeszélésből derül ki, hanem szinte valamennyi nagyszerű írásából, amely ezekről az évekről szól. Talán nem túlzás azt állítani, hogy ezek az évek tették jó íróból nagy íróvá. Az Igéző, az Elejétől végig, a Sárga pipacsok olyan mélységű és olyan rangú írások e korból, amelyhez hasonló erejű és igazságú irodalmi művek alig születtek a világ más tájain is. Lengyel József azonban nem egyszerűen a múlt íródeákja, még akkor sem, ha első, jelentősebb írása, amely nevét megalapozta, a Visegrádi utca, valójában történelmi visszaemlékezés, — naplószerű beszámoló 1919-ről, a Tanácsköztársaság kikiáltását megelőző, majd az azt követő napokról. Kicsi, mérges öreg úr ő, a forradalom konszolidáltabb éveiben is. Mi sem áll távolabb tőle, mint a puszta meditálás, merengés az elmúlt időkön. Valami lenyügözhetetlen erő köti össze a leghétköznapibb valósággal. Tudja, hogyan élnek az emberek. Hetvenöt évesen is együtt él korunk gondjaival, örömeivel, s mindig teljesen egy-nyelvet beszél a fiatalokkal. — Hazajött Magyarországra, szinte ismeretlenül a fiatal írók előtt — a történelmi riportázsnak nevezett, — 1929-ben írt Visegrádi utca csak 1957-ben jelent meg először Magyarországon —, mégis pillanatok alatt példaképüknek, harcostársuknak érezték az idős kommunista írót. A közelmúltban Veszprémben a tévéfilmek versenyének zsűrijében érvelt* vitázott, mert a film régi szerelme. Nemcsak íróként, teljes társadalmi-emberi mivoltában kötődik életünk minden porci- kájához. Augusztus 4-én van 75. születésnapja. Talán érdemes felidéznünk még igen korai, avantgar- de korszakából való versének néhány sorát; a verset, amit huszadik születésnapjára írt: ;,De tudom: (Nincs lehetetlen) Es a természet örök törvényeit egyszer felpeckeli egy ember, (Amint az utolsó hogyantól fel- száguld a bizonyos miért-hez”. 1912. MÁJUS 23. Ami van, nem jól van, a nemes nem nemes, a jog jogtalan — mindezt bélyei Bielek Dezső tanár úrnál tanulta meg a kisfiú, a tanár úrnál, aki csámpás volt és hitvány volt és nemes volt. Tisza István híve volt és a rend őre volt és elég kicsinyes és ostoba, hogy nyíltan éreztesse ellenséges érzületét egy kisfiúval. Sokra ment a tanár úr evvel a félénk és vad, vad és félénk fiúval, akit ő Lucifernek nevezett. — Lucem-ferens, világossághozó — felelt egyszer hirtelen a fiú, persze nem először, hanem mikor már ezt otthon sokszor át is gondolta — és azóta nagy tekintélye volt az osztályban. Most már ő támadott, ő volt a vezető. S mert tilos volt a tüntetésre kimenni, a tanár úr eleve megtiltotta, kiment. 1912-ben nem volt május elseje Magyarországon. A rendőrség megtiltotta a tüntetést. De aztán jött a május 23. Iskolakerülőként indult velük a fiú, és aztán ment, egybeforrva az izzó tömeggel. Mert izzó áradt volt ez, mely énekelve hullámzott előre, sistereve özönlött vissza és torpant meg, feldöntött villamosokon ugrált át ujjongva, folyatta vérét, rohamra ment — és menekült. A suhogó kardokra csörömpölő kirakatok feleltek és a földből kitépett gázlámpák. .. Huszárok ugrattak a gyalogjárókra. A tömeg visszahúzódott. Vissza a Nagymező utcán, a feldöntött villamosoktól az Oktogon térre. Itt már vérfoltok sötétedtek. Ruharongyok, elveszett kalapok hevertek szerteszét. Rendőrök tántorgó sebesülteket hurcoltak magukkal. Az elhagyott kalaptól a Mozsár utcai kapitányságig keskeny vérnyom mutatta az utat. Aztán a vérnyomok egész pókhálója, óriási pókháló közepén a kapitányság. A tömeg újra gyülekezett. Űjabb roham! Milyen furcsán, tompán koppan a kemény kalap a rendőr kard alatt. Bizonyo- nyosan ünneplő kalapja volt az öreg munkásnak, őrzött kincs, amit a tüntetés örömére vett ki a szekrényből. Egész furcsán koppant... sose lehet azt elfeledni... A tömeget szétverték. A fiú szaladtában kapott egy rúgást. Ezt sem lehet elfeledni. .. Otthon veszekedtek. Az apja akkor már öreg volt és nagyon beteg. Izgatottan kiabált. — Mind agyon kéne lőni a betyárját! Ha én volnék ott, beléjük lövetnék. És először beléd te akasztófavirág! — Ilyet kíván a tulajdon vérének! — sírt az anyja. — Bele! Én csak belé — kiabált egyre mérgesebben a beteg. A fiú kisompolygott a szobából. A keménykalapos öregre gondolt ott a téren, aki nem tudott futni, akinek a kalapja olyan furcsán koppant. Jaj, miért is izga- tódik úgy az apja... és mit mond majd másnap az iskolában. Vajon tagadja-e, hogy hol járt, vagy valljon be mindent, büszkén... Amint besötétedett, újra csörömpöltek az üvegek, törték a gázlámpákat. Sötétség borult a városra. Csak a katonalovak patkója csattogott a kihalt utcán. A fiú nem feledte el a leckét. De ez a lecke mégnem volt elég. Amikor a háború jött, kínozta özvegy, szegény anyját, hogy engedje katonának. Hős szeretett volna lenni. Csak később, hónapok múlva értette meg, hogy nem hőstettek készülnek, ezen a mészárszéken, hogy szimulálni, hazudni kell, kibújni, menekülni. Aztán lassan érezni kezdte, hogy ez sem elég, amikor a vér folyik, és az uzsorások mázsásra híznak ezen a véren. Nemcsak elmenekülni kell, hanem valamit tenni. És keresni kezdte a hősiességet. GALAMBOK Özönvíz utántól mindmáig és még nagyon sokáig a béke jel- és értelemképe az olajágat hozó galamb. Most egy kis történetet akarok elbeszélni minden kitalálás és hozzáadás nélkül. Saját két szememmel láttam, hosz- szú életemhez képest nem is olyan régen a minap talán századszor jutott eszembe. -Dél volt, éppen ebédidő, senki se járt az udvaron. Szélcsend és csend, levegőt rezegtető napsütés. Ott pihentem a magtár árnyékos oldalához vetett háttal, nagyon nyugodtan, nagyon éberen. Semmi bajom sem volt, vagy minden bajom nagyon távol. Szemközt, az elkerített baromfiudvarból sok száz kiscsibe csipogása hallatszott; ez is csak része volt a csendnek. Egyszerre villanatos váratlanul, heves szárnycsattogással, a magtár eresze alól és mindenfelől galambok csapódtak a levegőégbe, némelyik hozzám olyan közel, hogy szárnyuk szele arcomat érte. Raj röpült a galambdúcból is, az istálló felől még több; sose tudtam, hogy ilyen sok galamb van itt. Senki meg nem számolhatná, mennyi, és mind ott körözött a közelben. Nem ember zavarta így fel őket, ragadozó se lehetett, puskadurranás sem volt. Ha lett volna, messzire repülnek biztonságot Ígérő távolba, ahol megnyugodhat hevesen dobogó szivecské- jük. De valamennyi a kis- csibék fölött maradt, akik ott lenn csipegettek, csipogtak, és néha egymást csipkedték a drótkerítéssel ha-, tárolt négyszögletes udvaron. Körbe-körbe suhogtak a galambok, mintha levegőörvény szívná dobná, forgatná őket, pedig ők maguk voltak ez az örvény. Feljebb, lejjebb. Egyszer, szinte a kerítésig ereszkedve és felívelve a tetőknél tízszer magasabbra, fondoros ívekben egymás pályáját szelve, sűrűén. Talán már egy perce néztem ezt a kavargó és mégis szabályos formájú tölcsért — egy perc ilyenkor nem rövid idő. De csak akkor értettem meg, hogy mi a galambok riadásának oka, mikor szememet feljebb emeltem. Fenn, a felhőtlen déli magasságban karvaly körözött kiterjesztett szárnyakkal a kiscsibék fölött, ijesztő lassan, kiszámított pontossággal. Már itt volt a pillanat, mikor összecsukja szárnyát, és mint karmos sok élű nehéz kő esik a kiszemelt zsákmányra. De közte és a zsákmány közt ott vannak a galambok, torlódó sokaságuk cikáztatja szemének mérőónját. A karvaly egy darabig még körözött a kiscsibék fölött, aztán egy-egy lustának látszó szárnycsppással eltávolodott, apró ponttá vált, eltűnt. Ennyi az egész. Néha ilyenek a galambok. Elhallgatom a magasröptű összehasonlításokat, nehogy a galambok fölé kerüljek felhős és fel- lengős szavakkal. Aztán fogd a maradékot vesd a tűzbe hogy a kezed veleégjen Aztán fűzd be lelkedet az írógépbe csonka kezeddel betűzd le ami maradt véges-végre Szomráky Sándor: MEGSZÜLETETT Már csak a világot kellene magamban újra összerakni érted; száz félig született, széthullj arcból néked az egyetlen enyémet Már csak a korai puszitulás irtózatát kell elfelednem; a kihűlt égbolt éveit rámnyíló gyanútlan szemedben. Már csak a célja vesztett szó hitét kell fürkésző csöndedben elérnem; a társtalanul lüktető zenét csípőid vérkörében. Gyermeklépted már itt kísér a sorsalatti éjszakában. ' Megszületett egyetlen arcod. Eltévedtem, de jönnöd kell utánam. Amit két elszólás takar Hogyan próbálják egyesek elvitatni a munkásosztály vezető szerepét Hosszú ideje tartó vitánk van egy nagy ipari tröszt sajtó munkával foglalkozó hivatalnokával. Ezúttal nem erről a vitáról kívánok beszámolni — noha bizonyára sok mindenkit érdekelne. Talán erre is sor kerül rövidesen. A vitázó hivatalnok egyik állításáról szeretném elmondani néhány gondolatomat. Az állítás így fogalmazható meg: Jelenleg érdekes és sajátos helyzetben vagyunk, amelyben a dolgok szerencsés találkozása révén a vezetésben sok olyan ember található, akik korábban munkások voltak. Ez a helyzet rövidesen megváltozik. Visz- szadii az a normális állapot, amikor az arra alkalmas és felkészült szakemberek lesznek majd a vezetők. Ahogyan a mai vezető réteg lassan kiöregszik, ez a tendencia mind erősebben érezhető. Sok minden nem tetszik nekem ebben az állításban: A munkásosztály vezető szerepét illetően vitapartnerem alaposan elszólta magát. Az a helyzet ugyanis, amelyről szó van, nem a „dolgok szerencsés találkozása révén" jött létre, hanem a proletá- riátus diktatúrájának győzelme szülte. A hatalom megragadása, majd megtartása követelte meg, hogy ne csak az állami életben, hanem a gazdasági kulcspozíciókban is jelen legyen a munkásosztály, személyes képviselete legyen legjobb fiai révén. Ha arra gondolna vitapartnerem, hogy az a módszer avult el, ahogyan a hatalom megragadásának pillanatában a gazdasági irányítást is kézbe vettük — nem vitatkoznék. Ma már senki nem úgy képzeli el a munkásosztály vezető szerepét, hogy a munkapad mellől egyik napról a másikra a vezérigazgatói székbe ültetünk embereket. Egyébként ez sem teljesen kizárt, számomra nem is abszurd dolog; sok olyan értelmes, vezetésre alkalmas munkásembert ismerek, akit máról holnapra jó néhány tehetetlen vezető helyébe lehetne ültetni. Mirdenesetre ez az út ma is járható, talán egy kicsit jobban is kellene járni rajta, mint tesz- szük. További vitára ingerel az az állítás, hogy „visszaáll majd a normális állapot". Ugyanis nincs mit visszaállítani. A munkások tömeges funkcióba állítása annakidején a legnormáli- sabb dolog volt. A forradalom normáinak felelt meg. Ma az a normális állapot, hogy hosszabb időn át képezzük, felkészítjük azokat, akik majd a vezetésbe kerülnek. De hogy ezek közé nem fog bekerülni már soha senki sem közvetlenül a munkapad mellől, azt kötve hiszem. (Ha vitapartneremre volna bízva, bizonyára így lenne.) Ma is — és a szocialista társadalomban ez minden időben így lesz — abból válik jó vezető, aki jól tájékozott ott, ahol „az időjárást csinálják’’. Jól ismeri azt a munkát, amelyet majd irányít, a munkásokat, akikkel dolgoznia kell. Egyébként meggyőződésem, hogy senki sem született eleve igazgatónak, s mások „csak” munkásnak. Ennyi minden rejlik egy elszólás mögött. Ezt azért szögezem le újból, mert egy másik elszólással is vitatkoznom kell. Csák Gyula az Elet és Irodalom múlt heti számában egy vitacikkében írja: „Ismert tény, hogy a felszabadulás utáni években a magyar élet vezető posztjaira — politikai, gazdasági, kulturális, katonai, közigazgatási stb. területen egyaránt — új emberek kerültek... ezeknek az embereknek nem volt — honnan is lett volna? — kellő általános, és főként szocialista műveltsége... A szocialista eszme gyakorlása, mint magánpraxis, alig-alig fordult elő. A közéleti tevékenységhez ugyanis naponta megkapta mindenki a szükséges szempontot — jót —, vagy rosszat, most ne vitassuk — a magánélet azonban többnyire öröklött reflexek, alkalmi ötletek, másoktól ellesett véletlen metódusok szerint zajlott." Csák Gyula mindezt azért
