Szolnok Megyei Néplap, 1971. augusztus (22. évfolyam, 180-204. szám)
1971-08-20 / 196. szám
6 SZOLNOK MEGYEI NÉPLAP 1971. augusztus 20. nemzen erneuern NóhdnY évvel ezelőtt filmsorozatot vetített a Magyar Televízió, az elmúlt 25 év tizen] óét legjobbnak ítélt művét. A hatás meglepően nagy volt.. Százezreknek hozta az újrafelfedezés örömét; igen, most hajtják a hóban a ménest a Simon Menyhért születésénél, most forog a Körhintán a Törő- csik Mari* csendőrök között, megbilicselve, mégis győztesen most vezetik el Szirtes Ádámot, a Talpalatnyi földben; most korbácsolják a leányt* a Szegénylegényekben; mo;>t kiabálja az azóta felnőtt színésszé lett Harkányi Endre a Valahol Európában círrsű filmben: Könyörgöm, aikasszuk fel. Talán nem a legfontosabb jelenetek ezek a felsorolt filmekben, — bár valószínűleg a legjobban megcsináltak —, de most nem azért idézem meg a látvány élményét, hogy a filmművészet értékeiről essék szó. Inkább csak azért, hogy az olvasó is emlékezzék, s magában igazoljon: igen, ezek az én emlékeim is. Némi egyszerűsítéssel azt is állíthatjuk: egy ország új, közös emlékei az elmúlt több mint negyedszázadról. Ilyesfajta emlékeink természetesen nemcsak filmélményeinkből kerülnek ki. A Rozsdatemető Hábetler Janija, a dunaújvárosi kohászszobor, Illyés Fáklyalángjának előadása, ugyanúgy bevonult közös nemzeti emlékezetünkbe, mint Juhász Ferenc Sánta-családja, Déry Felelete, vagy Lengyel József Igézője. Mindez lassan — lassan bevonul közös nemzeti emlékezetünkbe, s talán nem ünneprontás, ha az Alkotmányt köszöntő napokban éppen erről a lassúságról esik néhány szó. Mert bármily szokatlanul hangzik, elég sok köze van mindennek az Alkotmányhoz. Próbáljuk megfogalmazni tágabban az Alkotmányt: nemzeti létünk, az e haza határai között élő emberek alapviszonyait rögzíti, jogok, kötelességek, munka, pihenés kultúráló- dás — sorolhatnánk az ismert címszavakat. Az Alkotmány törvény, amely általános jogszabályokba foglalja nemzeti hovatartozásunk keretei között emberi kiteljesedésünk lehetőségeit. De ez így talán kicsit komplikált. Próbáljuk leegyszerűsíteni : nemzeti törvényeink alapja egy olyan formula, amely tisztázza, hogy milyen lehetőségek között, milyen jogok biztosítják a Magyarországon élő emberek számára a közös nemzeti munkában való részvételt és a közös nemzeti értékekben való részesülést. Ez után, a talán kissé elvont okoskodás után — az Alkotmány is általános törvény csupán — visszakanyarodhatunk a nemzeti emlékezethez és a kultúrához. Mert a törvény csak jogilag tisztázza az együvé tartozás tényét, felelősségrendszerét, munkamegosztását. Keveset ér, ha hiányzik az érzelmi kohézió, az együvé tartozás érzésének erős köteléke, amely a maga nehezebben megfogalmazható, körülírható, gyakran kinyomozhatatlan hálóival biztosítja a nemzeti létünket. Mondhatnánk persze« a kohézió helyett, hazafiságot, ami magyarab- bul is hangzik, meg közismertebb is. A hazafiság azonban olyan mértékben tágítható és szűkíthető fogalom, amely mindig vitákat provokál — gyakran igen jó és helyes vitákat —, ám ez esetben talán szerencsésebb szó a kohézió, amely egyértelműen csak összetartó erőt, egymásra gyakorolt vonzást, az együvé tartozás érzését jelenti. Felsorolni is sok lenne, miféle tényezők erősíthetik vagy gyengíthetik ezt a kohéziót. Egy azonban bizonyos: a nemzeti kultúra közös kincsünk, s amit a cikk elején nemzeti emlékezetnek neveztem, éppen azt kívánta jelezni: mi az, amit immár egy nemzet közös emlékezete, mint összetartó erőt őriz kincsestárában. Sajnos, túl keveset. Vagy még pontosabban: még mindig elég kevesen őriznek elegendőt új kultúránk emlékeiből. S most az újra kell tenni a hangsúlyt. Immár a huszadik század harmadik harmadában élünk, annak is a vége felé. Ebben a bizonyos közös nemzeti emlékezetben viszont nagyobbrészt még mindig csak tizenkilencedik századi emlékeket őrzünk. S természetesen egyáltalában nem az a baj, hogy ezeket őrizzük, hanem az, hogy az újból csak keveset. Ezért kell türelmetlenkednünk a lassúság miatt, ahogyan a mi negyedszázadunk kultúrája, ahelyett, hogy betörne, — inkább csak beszivárog az emlékezet kincsestárába. Lehetne ezért kritizálni az iskolát — sokan meg is teszik ■—, a népművelést, a televíziót és még sokféle intézményt, pedig valószínűleg a lassúság főoka szemléletünkben van. Nézzünk csak egy apró, de eléggé közismert példát. Egy fiatal lány a tévé Kicsoda— Micsoda? — adásában közölte, hogy nem tanulta Arany Tetemrehívás című versét. (Egy sor Arany- balladát ismert). Kund Abigél tőre — ez volt a rejtvény — országos felháborodást keltett, vitákat váltott ki. S most ne akarjunk igazságot osztani, ne akarjuk eldönteni: hozzátartozik-e egy középiskolás műveltségéhez a Tetemrehívás vagy sem. Egyébként is nagyon vitatható, ha bizonyos tényanyag mennyiségi ismeretén akarja valaki lemérni a műveltséget. Csak azon gondolkozunk: hiányos műveltségűnek tartaná-e az ország közvéleménye azt a fiatalt, aki nem hallotta Nagy László költő nevét, nem látott egy Jancsó-fil- met sem, s ha azt kérdeznék tőle mondjon egy új magyar operát, bizonytalanul a Bánk bánnal felelne. .. Meg vagyok győződve róla: az országos felháborodás elmaradna, s nem kevesen lennének, akik — többnyire csak magukban, mert konzervatívnak egyetlen ember sem szeret látszani — még igazat is adnának ennek a képzeletbeli fiatalnak. Vonnak, akik az ilyenfajta tájékozatlanságot még ideológiát is gyártanak, valahogy így: „Ezek a mai művészek még nem bizonyították be értékálló voltukat, nem mérte meg őket az idő. Jobb, ha a fiatalok a klasz- szikxis értékekkel ismerkednek, azokból is van elegendő.” Ennek a nézetnek — a többi között — az a nagy baja, hogy úgy véli: a mű- vészetbn csak a klasszikus értékek valamire valók, s hogy az élő, a kortárs művészetet szembe lehet, szembe szabad állítani a klasszikusokkkal. Pedig a szembeállításnak sem művészettörténeti, se esztétikai alapja, indoka nincs. S hogy visszatérjünk a nemzeti kohézió gondolatához: március tizenötödikén el kell szavalni a Talpra magyart, mert ez is kohéziós emlék. Nagyon fontos kohéziós emlékünk. De Váci Mihály verse, a Mindenütt otthon, egy mai fiatal számára adhat csak olyan kohéziós ösztönzést, mint a Talpra magyar. S a párhuzamból senki ne akarjon szentségtörő következtetéseket levonni. Nem arra való. Ilyenkor, ünnep idején sok szó esik azokról az eredményekről, amelyeket országunk a termelésben, a gazdasági építésben, a jódét megteremtésében elért. Valóban, sok mindenre büszkék lehetünk. De talán jobban büszkélkedhetnénk azzal is, amit a magyar művészet, akár csak az utóbbi másfél évtizedben létrehozott. Mert gazdasági sikerek nélkül, a mindennapok biztonsága, jóléte nélkül nincs igazi kulturá- lódás, ez alapigazság. De a jólét önmagában nem lehet cél. Nem véletlenül figyel ránk a tőkés világ haladás iránt fogékony része: menynyire tudjuk az anyagi jóléttel együtt az állampolgárok egyéni kiteljesedését, személyiségének kibontakozását is elősegíteni... Mi már büszkélkedtünk csikósainkkal és Petőfivel, ételeinkkel, a Hortobággyal, labdarúgóinkkal és időnként még gazdasági sikereinkkel is. De azt is meg kellene vizsgálnunk: mit adunk a teljes emberi élet megteremtéséhez? S ha adunk valamit ehhez az emberi teljességhez, mint ahogyan sok mindent adtunk tettünk már, erre kellene a legbüszkébbnek lenni. Ha lassabban sikerült közös nemzeti emlékezetünket mai értékekkel gyarapítani, akkor ezért is jogos a türelmetlenség. Még az alkotmány ünnepén is, .. Bernáth László Kenyérszegés (Kotrocző István felvétele) Kerényi Gráciát ÖRÖM Beszéljünk hát az örömről egyszer, ha már beszédre kárhoztattunk. Amit megfogalmazunk, talán ideig-őráig megmarad. Megdöbbentő a fogalmak hatalma. Az öröm nem fogalom. Hanem, például, evezőcsapás egy őszi tavon. Meg lebegés. És elmerülés. Gyaloglás valahol egy havas úton. egy sáros úton, zöld fák, tarka fák, kopár fák közt, gyaloglás oda, ahol várnak, ahol nem várnak. Tud reggel lenni és este lenni, de sohasem alkonyára és sohasem vasárnap. De lehet, például, evezőcsapás a tavon. Vagy hallgatás a hintaszékben. A szorongással hadilábon áll, de megbízható vánkos a sötétben. Nem űzi el a hideg, és a novemberi eső sem, sem a könnyek. Hát adjunk hálát, zengjünk zsolozsmát az örömnek. Meghatározó az azonos érdek Osztályszövetség a szocializmus építésének ágasabb szintjén Parfun vezető és irányító szerepe ^ magyar társadalom életek minden szférájában ér<,nyesül Ez a megállapítás társadalmi eletunk elmúlt msféi évtizedes fejlődésének 'egfonto- ■ sabb es legáltalanositm vonását fejezi ki. Az MtgMP- nek, mint a munkáso.ztály élcsapatának szövetségiéihez — a szövetkezeti parasztsághoz, a Szocialista értelmiséghez és más rétegek, hez — fűződő kapcsolatát jellemzi. Az MSZMP alaptörvényként kezeli azt a lenini elvet, amelynek értelmében a pártnak mindig ki kell fejeznie, meg kell fogalmaznia és képviselnie kell a munkás- osztály és szövetségesei érdekeit. Másrészt viszont a munkásosztály és szövetségesei csak a lenini típusú párt vezetésével tudják teljesíteni a történelmi küldetést: a forradalom betetőzését, a szocializmus felépítését. Á szocializmus építése nem lehet kizárólag a munkásosztály feladata. Ha jó lelkiismerettel állapíthatjuk meg, hogy az elmúlt, másfél évtized alatt hazánk gyors ütemben, mindenféle társadalmi konfliktus, zavarok nélkül fejlődött; hogy népünk nagyszerű sikereket ért el a szocializmus építésében, s ezzel méltán kiérdemli a barátok és szövetségesek elismerését — ebben jelentős szerepet játszott a munkásosztály és a többi dolgozó réteg szoros szövetségére irányuló politika. A Hazafias Népfront IV. kongresszusán Kádár elvtárs így jellemezte e politika lényegét: „Történelmi feladatunk eredményes megoldása a dolgozó osztályok, a munkásosztály, a parasztság, az értelmiség, a kispolgárság összefogását, a kommunisták és a pártonkívüliek, a materialisták és a hívők együttműködését igényli az alapvetően közös érdekek és célok alapján. Mindebből következik a párt belpolitikájának lényege: a szocialista demokrácia állandó fejlesztésére törekvés, a szocializmus megvalósítását célzó szövetségi politika, a nemzet minden alkotóerejének összefogása és egységének megteremtése. A párt belpolitikájának ezt a leglényegesebb és legállandóbb elemét a köznyelv más szóval és igen helyesen népfront-politikának nevezi.” Szövetségi politikánk alapja a munkásparaszt szövetség. Ez olyan történelmileg szükséges ösz- szefogás a szocializmus felé vezető út jelenlegi szakaszán is, amelynek objektív alapja a két osztály szoros gazdasági egymásra utaltsága. A parasztság nem lehet meg és nem fejlesztheti gazdaságát az ipar termékei nélkül és viszont: a mező- gazdaság élelmiszer- és nyersanyagbázisa a városnak. A munkásosztály tehát akkor képviseli leghívebben a saját érdekeit, ha következetesen érvényre juttatja szövetségesének, a parasztságnak is az érdekeit. Pártunk ezt a politikai vonalat képviselte az elmúlt másfél évtizedben mindig, vitázva, harcolva azokkal a nézetekkel szemben, amelyek hol egyoldalú „parasztpolitikának”, hol meg „a város elnyomja a falut”-elv érvényesülésének próbálták feltüntetni azt. Parasztpolitika? A munkásosztály társadalom- formáló eszméit magáévá téve, a munkásosztály által bátorítva és vezetve lépett a magyar parasztság a szocializmus útjára. A munkásosztály államának sokoldalú és bőkezű segítségével hozta létre és szilárdította meg termelőszövetkezeteit. Ha ilyen értelemben nézzük — tudományosan vizsgálva — pártunk volt, és van parasztpolitikája a szocializmus építésének időszakára is. E politika alapján hazánk mezőgazdasága a szocialista nagyüzemi gazdálkodás fellendülésének szakaszába lépett. Érdemes közelebbről vizsgálni azt a tendenciát, amelyet éppen a párt következetes falusi politikája indított el, s főként abból a szempontból, hogyan hat a társadalom fejlődésére és az osztályszerkezetnek — a szocializmusnak megfelelőbb irányba való — eltolódására. A változás legszembetűnőbb vonása a parasztság létszámának csökkenése — a mezőgazdasági produktum növekedése mellett. Az ipar dinamikus fejlődése mellett is növekvő arányban járul hozzá a mezőgazdaság a nemzeti jövedelemhez. Kibontakozóban van a mező- gazdasági munka ipari jellegűvé válásának folyamata; ezen az alapon egyre nő a szakmunkások és agrárértelmiségiek száma és szerepe. Ez a vázolt tendencia a két szövetséges osztály közötti különbségek csökkenésének, majd megszűnésének irányában hat. Tovább erősíti a munkásosztály és a parasztság szocialista alapokon nyugvó szövetségét mindaz a lépés, amely a szocialista tulajdonviszony megerősítését célozza a falun is. A IX. pártkongresszus határozatai alapján kezdődött el hazánkban a szocialista szövetkezeti földtulajdon kialakítása. Azt megelőzően, helyesen és a proletárdiktatúra hazánkban való kialakulási folyamatának megfelelően, a földek túlnyomó többsége a szövetkezeti tagok magántulajdonában volt. Most a szövetkezetek által használt földek egységesen szövetkezeti tulajdonba mennek át. E folvamat történelmi ielentősését aligha lehet eltúlozni. Azon a területen szorítjuk ki fokozatosan a magántulajdont, ahol a legmélyebb gyökerei voltak, s érzelmi kötődése is a legerősebb volt. Az elosztási viszonyok fejlesztése is egyre erőteljesebben ható folyamat. A természetbeni juttatás hagyományos paraszti elosztási rendszerének helyébe a szocialista elosztás elvét következetesebben érvényesítő módszerek lépnek. Gyorsan hódított tért a garantált munkadíjazás. Az a módszer, mely szerint a termelőszövetkezetek az évi részesedés 80 százalékát a végzett munka alapján havonta kifizetik, s év végén a termelés eredményességétől függően még részesedést adnak, jól beválik. A tapasztalat szerint — éppen következetesebben szocialista jellege miatt — jobban ösztönöz a termelés növelésére. Társadalmi vetületét tekintve pedig egy fontos szférában — a termelt javakból való részesedés módjában és mennyiségében — csökkenti a különbséget a munkásosztály és a parasztság között. Ami a javakban való részesedés mennyiségét illeti, hozzá tartozik még egy dolog. Gazdasági mechanizmusunkban az elmúlt évben olyan változások mentele végbe, amelyek közelebb hozták egymáshoz a szövetkezetek és az állami vállalatok gazdálkodását befolyásoló ténvezőket. Ma már azonosak a tervezési és árá
