Szolnok Megyei Néplap, 1971. augusztus (22. évfolyam, 180-204. szám)
1971-08-15 / 192. szám
6 SZOLNOK MEGYEI NÉPLAP 1971. augusztus 15. Mezei András: Háborúk nemzedéke A háborúban robbant gránát most szúrt a szivedbe szilánkot. Tűhegyes, gyilkos idegesség, mint a lassított robbanások, tűhegyes, gyilkos idegesség... Dől a háborúk nemzedéke, összecsap roncsolt szerveinkben, minden napért megküzd a béke. összecsap roncsolt szerveinkben, és nem akarunk megpihenni. Valami finom elkopás ez, orvos sem tudja észrevenni. Valami finom elkopás ez, a háborúban szerzett járvány... Szívéhez kap és dől az ember. — Kitől maradunk holnap árván?! Makai Ida: Csak adatok Igék és jelzők cserben fagynak. Versmérték nincs a szenvedésre, a kínzott csönd, ami még vallhat. Fölesküszöm szemed színére. A jegyzőkönyvek kopár nyelvén akarok szólni. Csak adatok kopogjanak. Név. Arcforma. Haj. Amiért éltem és még vagyok. Csak ilyenképpen: ez volt. Ennyi. Itt ragyog még, mit hitt s akart. Ezek a tárgyak tudtak róla. Ez kérdezett. — Az belehalt. 4 L A friss levegőt is alig bírja a tüdőm. Kint most már sokan állnak, de nem ismerek meg senkit sem, pedig errefelé lakom. Ók a nevemen szólítanak, mondják, hallom még, hogy hős vagyok. Aztán sötétség, majd fehér minden. A nővér nagyon csinos, halkan megkérdezi tőlem, fogadom-e az újságírót, fényképésszel együtt jött. — Jó napot, Kiss elvtárs — s máris tele van velük a szoba, pedig csak ketten jöttek. Másodmagammal fekszem a kórházi szobában. Szobatársam felkönyököl, nagy szemeket mereszt. A nővérnek is tetszik a dolog, ő tartja szolgálatkészen a vil- lanót, mert a benti világítás halvány a fényképész szerint. Bosszant, hogy szőrös vagyok, de mindegy. Füstmérgezés és másodfokú égés — mondja a nővér, s bánt, hogy az O M újságírók kötik le figyelmét, amivel eddig engem halmozott el. — Hát, akkor talán kezdhetjük, — tartja tollát és blokkfüzetét az idősebb. A fényképész diszkréten elvonul, a nővér megigazítja a párnámat, s nem tudom, miért, de ujjaival megfenyeget. ö is kimegy. — Mit mondhatnék magamról? Senki sem születik bátornak. Egyetlen hős sem. Mindig féltem, a fronton is, ötvenhatban is. Csakhogy az ember intelligenciája legyőzi a félelmet és ezzel a cselekvőképességét megszabadítja az ólomsúlyú béklyótól. A fronton is előrementem, pedig valójában érzéseim hátrafelé húztak. S a roham előtt a nagy adag rum sem tudott befolyásolni. Az is arra serkentette véremet, hogy visszafelé szaladjak, mert élni szép, élni jó. Azután előrementem, mert a fronton ez volt a becsület. ötvenhatban azt kérdezték tőlem a munkás- tanácsban, hogy mit akarok? Én azt mondtam, hogy hagyják abba ezt a marhaságot, pedig azt akartam mondani, hogy emeljék fel a fizetésem, mert a szövet és a cipő ára is felment, a fizetésem pedig maradt. Mondom, e bátorság tulajdonképpen egy erkölcsi torna, hosz- szú tréning következménye. Fél az ember, de a pavlovi reflexek működésbe lépnek, s ha kell, beugrik a kútba is valakiért. Láttam, szavaim az újságíróknak nagyon tetszettek, s örültem én is, hogy nem beszéltem össze marhaságokat. A cikkben imitt-amott volt egy kis túlzás, elírás, egyébként jó volt. A megmentett kis sráccal együtt benne volt a képünk is. Csak a címe nem tetszett: „Kiss János tisztviselő — a gyáva hős”. Igaz, a gyáva szót idézőjelbe tették de mégis. Az ünnepségre, melyet a vállalatnál rendeztek, meghívták a gyermek szüleit is. Feleségem meglepett egy fehér nylon „Neva” inggel, amiben fölöttébb kellemetlenül éreztem magam. Az igazgató hősnek nevezett, a megmentett gyermek anyja könnyezve megcsókolt, az apa kezemet szorongatta. Pénzt és kitüntetést kaptam, s láttam, hogy a feleségem már most kevesli ezt, mert arról nem esett szó, hogy elő is léptetnek. Mondták, szóljak néhány szót. Felálltam. Mit mondhatnék magamról? Senki sem születik bátornak. Egyetlen hős sem... • * * — Na, Kiss kartárs, maga igazán egy gyáva kukac. Alacsonyabb munkakörbe helyezték, a nyilvánosság előtt megszégyenítették, s egy szót se mert szólni. Az értekezletnek vége volt. Felálltam én is, s kifelé tartottam a teremből. Aki az imént megtisztelt, az Mancika volt, a számlázásból. Jó lány, csak egy kicsit közönséges. (SUHA) A kunhegyesi szegénység "I I"! I / . (Sz. Lukács Imre: DQllQQQ] Cl Szegények krónikája) Sz. Lukács Imre ott nőtt fel a kunhegyesi szegénysoron. Ott rakták vállára a szegénység batyuját. Becsülettel cipeli és vallja róla: ezt a csomagot csak nemzedékek koptathatják le magukról. A szegények krónikájának eredeti címe „A szegénység körei” volt még mikor három esztendeje, egy hajnalban, a Néplap szerkesztőségi szobájában megszületett a kézirat utolsó mondata. Ezzel indult útjára Pölös Gábor osztályának krónikája. Pölös Gábor felnőtt fejjel jussolt már három holdat a nagygazdától. Teljesen új életet akart. Teljesen új nem sikerült neki se, a cselédsori körnek se. Visszahúzták őket a szegénység körei. Lánya, Pölös Anna nemzedéke sem szabadulhat még teljesen a szegénység batyujától. Az unoka, majd már a harmadik váltás, majd az, bízik benne Pölös Gábor, aki mindig jó embere volt a Vörös Csillag Tsz-nek, s úgy véli, nincs számolni- valója a világgal, amit 6 tehetett, annyit megtett. Bizonyosan lesznek, akik majd azt mondják Sz. Lukács Imre könyvéről, nemcsak eddig jutottunk el a negyedszázad alatt. Nem tagadja ezt az író sem. Csak éppen nem azokról szól, akik a Kettősdombnál magasabbra értek, hanem azokból, akiknek csak ennyire futotta. A cselédházi sor megragadtjairól, Gulyás In*; re sírásóról Jós Sándor örök napszámosról, a falu legelesettebbjeiről. Nem másít az embereken, sokszor még a neveken se. Az Aranyos, a Homok, a To- maj, a Keresztút csakúgy létező kunhegyesi határnév, mint ahogy a valóságban is ott van a régi piactér sarkán az új kultúrház, a sarki mozi, mellette a vendéglő. Meg a Vörös Csillag Tsz is, a könyv hősei. A cselédsorról — Pusztadomaházáról — riportsorozatot is írt néhány éve a Néplapban a szerző. Ott találkozott a cselédházban felfázott Péteri Jutkával is. Tiszaörsön él a szamócakirály, Abádszalókon történt a kisműhely feltörése, Tiszaörsön építették a dombra a halastavat, Kunhegyes ismert figurája volt az öreg határcsősz. Mégsem csak Szolnok megyei, csak kunhegyesi krónika ez. A minden szegények boldogulásának, boldogtalanságának regénye. Hősei a negyedszázad alatt mér'5'? mások lettek. Házakat építettek, megtanulták a nevüket leírni, olvasással töltötték az éjszakát, mint Nemes Lajos a párttitkár, iskolába küldték a gyerekeiket, traktorra ültek, mint az öreg Boldi, szamócával, dinnyével kötötték meg a homokot, naggyá tették a Vörös Csillag Tsz-t, utat tapostak az új nemzedéknek. Hazugságládának nevezték a rádiót, de nem engedték széthurcolni a teheneket ötvenhatban. Halat loptak a csatornából, meg kukoricát a közös góréból, de éjszaka is kinn háltak a földön, a munkának éltek. Elnökök jöttek, mentek, de ők maradtak. Etettek, szántottak, tették amit a sors rájuk mért. Nem abban maradtak tegnapiak, hogy nehéz napjaikban virágot tettek a majorbeli kőkrisztus lábához. Nem abban újultak meg, hogyha sok sörrel „hűtötték le a belüket” a Fényesben, akkor táncdalt énekeltek. Rettenetes örökséget vonszoltak magukkal. A tegnap batyuját. De vitték, koptatták. Pölös Gábor apját elverték tizenkilencben a fegyverneki erdőben. Pölös Gáborékat a szegénység üti, veri. Állják. Még kis vágyaik vannak, de azt mind beteljesítik. Megvalósul utoljára Pölös Gábor utolsó kívánsága az élettől, hogy fekete síremléket állíttasson a korán elment hóttbeteg asszonynak, aki mindig eszébe jut, csakúgy mint a téglaszínű kecske, meg a jótejű Böske tehén. A többit Gáborkára, az unokák nemzedékére bízzák már Pölös Gáborék. Ránk. Vegyük át a batyut, amit ők csak megcsonkítani tudtak még Koptatjuk. Az olyan igazmondó vallomásokkal is, mint Sz. Lukács Imre, most Szegeden élő volt munkatársunk könyve. Borzák Lajos Juhann Smuul emlékére... Észtországban, ahol 1631 óta állami középiskola, 1632- től pedig egyetem működik, Észtországban, ahol a múlt század vége óta lényegében nincs analfabéta, Észtországban, ahol a lakosság létszámához viszonyítva a világon a legnagyobb a kibo- csájtott könyvek száma, ahol tudják pontosan mit jelent az irodalom, a könyv, — amikor áprilisban Smuul meghalt, gyászolt az ország. Az emberek könnyezve álltak meg az utcákon, részvéttel szorongatták egymás kezét. A „Lugemisvara” könyvesbolt kirakatában fekete oszlopon az író fényképe, alatta könyvespolcot megtöltő írásai, a világ szinte valamennyi nyelvére fordított művei. Egy 26 éves írói pályára visszatekintő ember életútjának megannyi mérföldköve. És Smuul élete olvasható a lapok között, hiszen minden sorába magát írta bele. „Muhu szigetén születtem 1922. -február 18-án Kovuva faluban — írja a „Szovjet Írók” című antológia számára készített önéletrajzában, az elmúlt év őszén — mint a tengerparti falvak férfiúinak többsége, az én apám is egyszerre volt halász és földműves. Csak a mi vidékünkön a föld szegényesen termett. De minél öregebb lett apám, annál kisebb helyet foglalt el életünkben a tenger .........Apám az évekkel — mint valami reményteli és biztos dologhoz, mind erősebben vonzódott a földhöz. Beleölt mindent, amit hosz- szú évek alatt a tenger adott neki. Hallani sem akart a tengerhajózási iskoláról, fal- vaink minden suhancának álmáról, sem a gimnáziumról. ...Igyekezett felébreszteni a föld iránti szeretete- met, ám akaratlanul is a tenger iránti bánatomat táplálta. És nemcsak 6. A hosz- szú téli estéken ott üldögéltek nálunk barátai, a kapitányok, navigátorok. Magukkal hozták a dobbelmani dohány illatát, elragadta őket a hajózásról, viharokról, kikötőkről szóló elbeszélések levegője. És ez, ahogy akkor nekem tűnt, a változatos és kegyetlen élet vonzotta gyermeki fantáziámat... A romantikus dzseklondoni ,ideál annyira megragadott, hogy mikor 1944 őszén visz- szatértem a felszabadított Tallinnba, megpróbáltam beiratkozni a tengerhajózási iskolába. De akkor már 22 éves voltam, és már hallottam. is a választ: bocsásson meg, de nekünk ön már túl öreg.” Ez a tenger utáni mérhetetlen vágy nemcsak a korai, Nagy Honvédő Háború idején megjelenő írásaiban mutatkozott meg, hanem a háború után ténylegesen is tengerre száll. Ekkor azonban már nem gyermeki elképzelésekkel, hiszen ezidő- ben már véglegesen eljegyezte magát az irodalommal. Munkásságát már nemcsak egyes napilapokban megjelenő versei, hanem hamarosan kötetei is jelzik. Első verseskönyve, a „Szigorú ifjúság” 1945-ben látott napvilágot és azonnal sikert hozott számára. 1948-ban már második kötete jelenik meg „A Jarvessuui ifjúsági brigád” címen. A riport poéma az Észtországban folyó szocialista építkezéseknek állít emléket. 1949-ben, Sztálin 70. születésnapjára írja az „Észt poéma” című művét, majd 1951-ben a „Költemények, poémák" című gyűjteményes kötetéért a Sztálin-díj III. fokozatával tüntetik ki. Az ötvenes évek második felétől hihetetlen bőséggel ontja a műveket, s közöttük olyanokat, mint a „Jegestengeri könyv” című, magyarra is lefordított munkát, amelyért 1957-ben Lenin-díjat kapott. „Az évek folyamán hozzászoktunk ahhoz — modta temetésén Smuulra emlékezve I. Kebin, az EKP KB első titkára —, hogy nélküle nem mehet végbe a köztársaságban egyetlen fontos esemény sem. Csak egy héttel ezelőtt amikor azokról a feladatok- sx? ról beszélgettünk, amelyek a . közelgő években előttünk1 állnak, az ő erejéhez méregettük a feladatokat. Mert Juhann Smuul azok sorába tartozott, akikre mindig új és hatalmas feladatokat bízhattunk.” Az észtek büszkeségét, a Lenin-díjas, sokoldalú írót néhány műve alapján mi is ismerjük, versei, az „Ezredes özvegye” című színdarabja, a „Jegestengeri könyv” útirajza magyar fordításaiból. Szabó István (1944.) Részletek Emlékezések apámra ii. Ismerem még a fölborzolt barázdát, tavasszal, ha lélegzik a határ, könnyű, kicsi felhők csöpp árnyékait. Lüktet a rét, s a déli nap megáll. Arany magot szór ősi mozdulattal apám munkás, munkatudó keze, hallatszik hattyúk fehér kiáltása, s szarkák csőrén törik a tó jege. Délidőben falatozunk a mesgyén, s ketten állunk az utolsó sorba, estefelé, hazafelé, ballagva nézünk, nézünk a kinyíló holdba... III. Ha itt a nyár, s a sűrű éjszakában tikkadtan liheg a búzakéve, a felparázsló tűz mellett az éjben feldöng apámnak majoros lépte. S fölverve kis kemencék nyári csendjét, Ő tett almát tepsi serpenyőbe, majszoltuk az ősz dús ajándokát, vagy ízes szörpöt érleltünk belőle. Apám mesélt, — jaj hitte míg mosatlan erő lakik az alma-héj alatt, s hogy vittek álmaim, nehéz kezével megsimította pihés hajamat. SZABÓ SÁNDOR fordítása TABÁN (Mészáros Lajos rézkarca)
