Szolnok Megyei Néplap, 1971. augusztus (22. évfolyam, 180-204. szám)
1971-08-15 / 192. szám
1971. augusztus 15. SZOLNOK MEGYEI NÉPLAP 7 HÁNY QÁCSI AZ ÓRA, MIHÁLY! np* • liszai Lajos vasárnapi riportja: Részigazságok FIZIKAI KÍSÉRLETEK. GÁCSI MIHÁLY LINÓMETSZETE. „Lehet, vidéki illetősége az oka, hogy méltatlanul keveset hallunk — írunk — róla. Pedig ő ts tagja volt a híres magyar grafikus aranycsapatnak; voltaképpen tagja ma is.” — írta Gácsi Mihályról Frank János, az Élet és Irodalom július 3-i számában, amelynek képanyaga teljes egészében a művész műhelyéből került ki. Nyilvánvaló a dicsérő szándék, a megfogalmazás mégis dobhártyán karistolt. Merthogy Gácsi, mint csapattag? Ha mégoly arany is! Képtelenség Esetleg, ha szabadcsapatot írt volna. Vagy egyesületen kívüli résztvevőt, ha már ragaszkodik a sportnyelvhez. Gácsi lapjairól mindig a divatokat, iskolákat semmibe vevő függetlenség szele csapott meg először. Vidéki illetősége Szolnokon, illetősége helyén, nem okozhatna problémát, azonban itt is keveset hallunk róla. Mármint méltán. Méltatlanul többet. Nem is számít vérbeli szolnoki társalgónak, aki nem tud kapásból két-három Gácsi-sztorit. Nem mintha nem tartanám igaznak, vagy jellemzőnek ezeknek a főként „fröccsöntő egységekben” zajló, va- gabund életörömmel harsány történeteknek — legalább a felét. Csakhogy egyetlen s nem is a leglényegesebb oldalról jellemzőek. Mert hol marad belőlük a művész veleszületett, vagy Goldberger gyári kazánrakó korából megőrzött keménysége? S hol a szakállába mosolygó, rejtett érzelmesség, ami férfias gordonkahúrokat rezget az erő mögött? — Na, sajtó! — üdvözöl pincehangján a mennyezet felöl. Leballag medveléptekkel barlangjából, a műterem galériájáról, beszélgetni kezdünk. Hát ez a beszélgetés nem valami híres. Kérdezem, min dolgozik. Azt mondja, ezen- azon. Kérdezem, mikor és hogyan alakult ki sajátos, humorra hajló, kritikus ábrázolásmódja. Azt mondja, csak úgy jött. Kérdezem, mi a keletkezéstörténete egyik legkedvesebb Gácsi-rézkar- comnak, A magyarok bejövetelének, amin aktualizált őseink úgy csörtetnek a Ve- reckei szoros csehói között, mint a vonatról leszálló ingázók a büféhez. Azt mondja, volt egy hülyén levágott, hosszú keskeny rézlemeze, amivel végképp nem tudott mit kezdeni. Olvasom az arcáról: Édesapám, mit kérdezősködsz itt, mint cibaki suttyó a Baross téren? Látod, amit látsz, írod amit írsz, én attól úgy se fogok mást csinálni, mint amit csinálok. — Képcsarnokiak — figyelmeztet, amikor kézbe veszek egy csomó metszetet. Ugyanolyan kétkedéssel ejti ezt a szót, mint a legtöbb művész, pedig a legtöbb művésztől eltérően neki a „képcsarnoki munkái” sem felületesek. Meseillusztrációk A kis kakas gyémánt félkrajcárjához. Áradóan mozgalmas, friss, vidám. Technikailag is bravúr: öthat dúcról nyomott, színes lino. Eszembe jut, hogy ugyenezzel az eljárással illusztrálta még az ötvenes években Garay János Obsitosát, amely az év legszebb ifjúsági könyve címet kapta meg, annak idején. Hogy lehet az, hogy azóta sem jutott újabb könyvmegbízáshoz? Ekkora hátrány tényleg a „vidéki illetőség”? De kiállításra sem járnak a könyvkiadók? Pedig Gácsi mappáiban megvannak vázlatban a Jóka ördöge és A helység kalapácsa illusztrációi. Micsoda rászabott témák! — Megrendelés — veti oda közönnyel, ahogy a másik sorozathoz fordulok. A Kö. zéptiszavidéki Vízügyi Igazgatóság részére készülő színes rézkarcok a Kiskörei vízlépcső monumentális munkálatait örökítik meg. Itt már két másodpercnél tovább nem tud közönyös maradni. Váratlanul lelkesedésre vált. Hogy el tudom-e képzelni, mi az, egyharmad Balaton nagyságú medencét kivájni? Azok a megszállottan dolgozó emberek! Azok a százszoros őshüllő erejű gépek! — Alighanem ezek után a pontosságra törekvő karcok után belsőből fakadó Gácsi művek is születnek ebből az élményből. — Érdekes, — provokálom. — Pedig épp a legutóbbi lapokon, mintha bizonyos technika- vagy civilizáció ellenességet éreztem volna. Noéra gondolok, akinek elmélyedését özönvíz helyett vasbeton-üveg metropolis fenyegeti. Vagy a Dürer-parafrázisra, ahol a konyakot kínáló ördög és a gázmaszkos halál közt léptető Gácsi-lovagot radar figyeli. Vagy a Fizikai kísérletek csaknem elembertele- nedett sivárságára. . — A technika, mint minden erő, több irányba forgatható, — tűnődik el. — És a civilizáció félelmetes, ha uniformizáció lesz belőle. Ezeket az aggodalmas lapokat főként <tz atombomba-féleségek váltották ki, amikből mintha túlságosan is fellendült volna a termelés. Mármint a szükségletekhez képest. A beborult hangulatot feloldja, hogy tanúja lehetek, miként történik „ea: libris vállalás hozott anyagból”, ahogy a Cégem reklámja című képén önirónikusan megjegyezte. A megrendelő fiatal pszichológus, szenvedélye az indiai bölcselet és a jóga. Gácsi szabadkozik, hogy be nem váltott ígéretei miatt már így sem mer utcára menni, de magában mintha törprengne a grafikai poénon, amivel visszaadhatná a pszichológus magával hozott jellemanyagát. Lassan 15 éve, hogy Szolnokon él. Szándéka, hogy egyéni tárlattal adjon hírt az évfordulóról. De mikor is? Mindjárt itt a Miskolci Grafikai Biennálé beadási határideje. Legjobb munkái Tokióban, Montrealban, Nápolyban, különböző reprezentatív bemutatókon. Ez az idő! Csak ebből lenne nagyobb a bőség! Talán az idővel való vias- kodás tette óragyűjtővé. Festett számlapú,- porcelán számlapú, zománcozott számlapú ingaórák, táncoló figurák, kakukos zenélő láncos órák, a falat csillagzó, vésett fedelű, domborított fedelű, boszniai okkupációt átvészelt zsebórák... Sokról hiányzik a mutató, de egyik másik jár is. Ki így, ki amúgy. Nem lehet megállapítani róluk, mennyi az idő. Pedig ha Gácsi legutóbbi grafikáira nézek, úgy látom, nagyon is tudja, hogy hány az óra. Szabó János Pokoli a hőség, nehéz pára üli meg a várószobát. Az asszonyok az ablak körül állnak, néhányan a lócán gubbasztanak, inatcsomóval legyezik magukat. Darázs döngicsél be az ablakon. Zsebkendőkkel, re- tikülökkel hajtják. Valaki felkuncog: „Ennek sincs jobb dolga, — idejönni!” Kényszeredetten nevetnek. Vannak vagy harmincán. Sóhajtoznak. „Ennyit még sose kellett várni!” Vékonyka hang sápítozza „Én már 9 óra óta itt vagyok”. Mind odanéz. Az Anita Ek- berg .formájú lányka, csipkés szélű nylonzsebkendőt morzsolgat. — Pedig ahogy elnézem magát leikecském, magának nem lenne muszály... Egy másik asszony rákontráz : — A lányom lehetne. Na- iszen. Így van ez máma. A szőke lány visszanyelvel. „Miért tetszenek azt gondolni, hogy a biológiai érettség az anyakönyvvezetőnél kezdődik? Amíg alá nem írom, addig gyerek vagyok, addig nem szabad, aztán, egyik pillanatról a másikra, nagy lettem, szabad...” Fehér köpenyes nő az irodaajtóban : — Ki az első? A lány haja a derekáig ér. Sztártartással vonul be az irodába. Valaki belesuttogja a párás levegőbe: — Majd nem lesz ez sem ilyen kisasszonyos a hatodik után. Az irodában az orvos-elnök és egy tisztviselőnő. A bizottság. Kérdés, válasz, dátum stempli. — Tessék a következő... Kérdés, válasz, dátum stempli. Az orvos lehangolt, a homlokát törülgeti. — Én kérem helytelenítem. A kérdést két részre kell bontani. Orvosilag bizonyított, hogy az egy művi vetélésen átesett nőknél 13 százalékos, a három művi vetélésen átesettek körében 21 százalékos a. koraszülési esetek száma. Az abortusz nélküliek körében ez a szám alig éri el a 9 százalékot. Ez a dolog orvosegészségügyi oldala. Pontosabban annak egy része. De ennél is súlyosabbnak tartom az abortuszok társadalompolitikai vetületét. Nem részletezem, érti ugye mire gondolok? Nem a Szenti Ernő rajza Nagy-Magyarország illúzió ez, dehogy! Ezt ugyanis könnyen az ember fejéhez vágják! Dehogy. Egyszerűen a jövőt féltem. Olyan jól mennek nálunk a dolgok! De húsz harminc év múlva lesz-e elég — az elég szót hangsúlyozom — fiatal erő ebben az országban. Ez nemcsak munkaerő kérdés, kérem! Persze, tudom, számolnunk kell a jelenleg ható racionális szükségszerűséggel. Kérdés, válasz, dátum, stempli. — Tessék a következő... ☆ — Ha nem mondjuk el az elvtársnak, asszonyok, hogy ki miért jött ide, az gondolhatja, hogy titkolni valónk van. Hogy szégyent takargatunk. Én nem takargatok... — Ügy se meri megírni, hogy miért! Ügy se... — Miért nem, asszonyom? — Azért mert akkor meg kellene írnia, hogy milyen a lakáshelyzetünk, hogy állatnak se való lakásban élünk. — Sajnos, még nagyon sokan rossz lakásokban élnek asszonyom. De ez nem államtitok! Hogy mennyire nem az: hallott ugye a kormány lakásépítési programjáról? Ha az államvezetés nem ismerné el az önök igazát, akkor nem hirdette volna meg Európa egyik legnagyobb méretű lakás- építési programját. Ha úgy hinnék a vezetőink, hogy önöknek és sok százezer magyar családnak nincs szüksége új, korszerű lakásra, akkor azon a pénzen •gyárakat, utakat, hidakat építenénk. — Nem kételkedem én, — de lassan épülnek a házak. — Én inkább úgy mondanám, asszonyom, hogy az igényekhez képest nem eiég gyorsan. A múlt évben Szolnokon több mint ezer lakás épült. — Melyikbe menjek majd be, ezt megfürdetni... ☆ — Jó háromnegyed része a lakáskörülményekre hivatkozik. Mit tehetek? Mit? A többségnek — adott szükséghelyzetben igaza van. Azt meg honnan tudjam meg, hogy kinek, mennyire nincs igaza? A bizottság munkája, lehetősége... hogy is mondjam... nagyon korlátozott. Ha nem újságíró előtt beszél, talán kimondta volna, hogy a bizottság munkája formális. Nem merem megkérdezni, mert kínos lenne, hogy a bizottság javaslatára hányán álltak el szándékuktól, hányán tartották meg a gyereket ☆ Statisztikai adatok- Hat szám: kettő, három, négy, stb.: kétszázharmincnégyezer ötszázhuszonhat élet. 1968-ban az országban egy- harmadával magasabb volt a terhesség megszakítások száma, mint az élve születéseké. Szolnok megye intézeteiben az elmúlt évben nyolc- ezerötszáztizenegy művi vetélést hajtottak végre. ☆ Munkásnő, két szép gyerek anyja. Láttam a kicsi fényképeit. Az anyjuk reti- küljében volt. S még jó néhány „élő testvérke” fényképét láttam. Mutogatták a várószobában. — Valami pesti színházban ment néhány éve egy humoros darab, hogy Kicsi, vagy kocsi? Ez volt a címé. Hát én nem láttam, de ha a címéről szólt, akkor szégyelljék magukat, akik csinálták. Nem igaz az! Nem azért jöttünk ide, hogy a gyerek helyett kocsi legyen. Asszonyok, ki jött ide így? Senki. Az sem igaz, hogy azért jöttünk, mert a két kicsi mellett nem bírnánk még egy harmadikat eltartani. Ahol kettőnek van kenyér, van háromnak is. Meg tej is, vaj is, meg kisruha is. De azt azért megírhatná, hogy a gyerek- holmikkal most már igen nagy a spekuláció. Csak a drágaság, a drágaság. Aztán tudja mi az eredmény? Mondja a szomszédasszonyom, hogy így meg úgy! Mondom neki; állj már meg egy szóra Boriskám, hát azt az államot aprehendálod, amelyiktől a szülési, meg a gyermekgondozási segélyt kapod! Ne azt szidd, hanem azt a dörzsölt ktsz főkönyvelőt, aki kitalálta, hogy új fazon meg miegymás, aztán lehet drágítani a holmin. Nem így van asszonyok? Bólogatnak, látszik meg- toldanák, de nem jutnak szóhoz. — Hát az sem igaz, hogy... Nem tudtam meg, hogy még mi nem igaz, mert szólították, s azután már nem találkoztunk. De annyit még elmondott róla az ismerőse, hogy az anyósáéknál laknak, négyen egy szobában. On, asszonyom? Ha nem kíván a kérdésre válaszolni... Megértem... — De, nyugodtan! Már van egy gyerekem, de, hogy is mondjam... A következő sorsát már nem látom biztosítva... Válunk... Igen... Sajnos. Két gyerekkel már nehezebb lenne újat kezdeni. — S ön? Megbocsát, teljes diszkrécióval... — Nem mondom, Hogy nagyon szívesen,... de ha már itt van. Most épül a házunk. A télre még nem lesz olyan állapotban, hogy kicsit merjünk... A bölcsőde meg? Az egy fogalom. Majd jövőre!... — Megbocsát asszonyom, önhöz is ide kíváncsiskodtam... — A vőlegényem katona. — Elnézést. A megyei statisztika: Örvendetes, hogy 5 évre visz- szaszámolva az elmúlt évben már csökkent a művi abortuszok száma. 1969-hez képest csaknem ezerrel... — Arányaiban hasonló számot adnak az országos adatok is. Az öszefüggés kettős: érződik a javuló lakás- és életviszonyok hatása, mutatkozik a megelőzés elterjedése. A közszellem? Számottevőek az ellentmondások. A gyermekgondozási segély emelte a szülések számát, de koránt sem oldott meg mindent. Még messzi vagyunk; attól, hogy a nemzetgazdagító jó szándék maradéktalanul érvényesüljön. Nincs már ezernyi fajta népbetegség, sem szapora csecsemő halál, de károsan érvényesül a fiatal családok gondja, a lakáshiány. Nincs elég bölcsődénk sem. Rombol az alkohol is, bomlasztja a családi közösségeket. S a leendő anyák megbecsülése a munkahelyeken? Ezzel minden rendjén van nálunk? Húsz éve praktizáló nőorvos barátom szenzációként mesélte, hogy egy hathónapos terhesanyát felvettek a gyárba. Mérnöknő ismerősöm elmondta, „kigolyózták” amíg szülési szabadságon volt. Azóta technikusi munkakörben dolgozik. Egy vállalati igazgató kendőzetlenül bizonygatta, hogy a női munkaerő „labilis”. Távlatban nem lehet a lányokra, asszonyokra számítani. Síró fiatalasszony a szerkesztőségi szobában: amikor megtudták róla, hogy terhes, felmondtak neki. Ezek a tények is meghatározók lehetnek, hogy a bizottsághoz fordulnak-e asz- szonyaink, vagy megveszik a „Boldog anvaság” könyvét 2$. Megyek az utcán. Ijesztő csikorgással fékez egy gépkocsi. Velőt rázó sikolyt hallok a hátam mögött. Egy kisfiú szaladt az úttestre. Nézem a sikoltozó asz- szonykát. Mintha ő is ott lett volna azok között, akiktől a krónikás részigazságokat akart megtudni,
