Szolnok Megyei Néplap, 1971. július (22. évfolyam, 153-179. szám)
1971-07-11 / 162. szám
1971. Július 11. \ SZOLNOK MEGYEI NÉPLAP 4 Műveltség és történelem A korszerű-műveltség kér- i déseiről vitatkozott a közel- ■, múltban mintegy kétszáz történész — kutató, oktató tés ismeretterjesztő szakember, akadémikus és falusi általános iskolai tanár — a keszthelyi országos történész vándorgyűlésen. A vita forró légkörében fokozatosan tisztázódott, hogy a kétségtelenül meglévő — és a vándorgyűlésen is felszínre került — nézeteltéréseken túl, mi az, amiben a történészek az adott kérdés tekintetében feltétlenül azonos állásponton vannak. Mindenki egyetértett abban, hogy az általános műveltség szerepét korunkban nem csökkenteni, hanem növelni kell, tehát a szakműveltség növelésével párhuzamosan erősíteni az általános műveltség pozícióit is. E tekintetben az utóbbi években kedvezőtlen jelek tapasztalhatók, több területen, de különösen az iskolai oktatásban, a társadalom- tudományok háttérbe szorítása látható. A műveltség, ahogyan régebben, ma is elsősorban abban áll, hogy magunkévá tesszük, elsajátítjuk az előző nemzedékek által felhalmozott gazdasági, társadalmi, politikai, kulturális eredményekből, tapasztalatokból mindazt, amire a mai korban az embernek szüksége van. Nemcsak ismereteket, de megfelelő készséget és képességeket is. A többi között a kornak megfelelő korszerű műveltség befogadásának és megújításának, gazdagításának, továbbfejlesztésének képességét. A művelődés tehát éleve magába foglalja a történetiség mozzanatát. A történelmi fejlődés áttekintése nélkülözhetetlen segítséget ad ahhoz, hogy megítéljük, mi tartozik a korszerű műveltséghez.. & egyben lényeges szempontokat nyújt a művelődési elemek rendszerbefoglalásához. A helyes történelmi műveltség az egész közgondolkodást áthatva, elősegíti a megfelelő nemzeti öntudatot és önismeretet, a világméretű társadalmi—politikai tájékozódási képesség kialakítását. Miként teremthető meg az ilyen széles értelemben vett történelmi műveltség, történelmi látásmód? A kutató történészek egyre kevésbé tudnak vállalkozni arra, hogy közvetlen befolyást gyakoroljanak a közgondolkodásra. A múltat a maga bonoylult valóságában, összefüggéseiben feltáró történelmi munkák, mint bármely más tudományág szakkönyvei ma már ritkán képesek lekötni a nem szakember olvasók széles táborának figyelmét. A történettudomány újabb eredményeinek közvetítésében, a történelmi műveltség formálásában éppen ezért mind fontosabb szerep hárul az iskolára és a tudományos ismeretterjesztésre. Joggal bírálta azonban a tanácskozás több felszólalója mind az iskolai történelemoktatást, mind a tudományos ismeretterjesztést azért, mert nem elég vonzóan, színesen, nem elég történetien és ezért nem is elég hatékonyan teljesítik hivatásukat. Ezen a ponton kapcsolódott a vita gondolat- menetéhez a történelmi tények, adatok megismertetésének gondja. A dilemma az, hogy — a többi között — a tanulók túl terhelésének megszüntetése érdekében radikálisan csökkenteni kellene a tartós megjegyeztetésre szánt történelmi adatok mennyiségét, azokból csak annyit tartva meg, amennyire a történelemben való biztos tájékozódáshoz szükség van, ám a múlt valóságát hitelesen tükröző korkép megfestéséhez a jelenleginél bőségesebb tényanyagot kellene felhasználni. A múzeumok látogatottsága, a televízió történelmi adásainak sikere, a helytörténeti és honismereti mozgalom bővülése, az ismeret- terjesztő történelmi könyv- sorozatok — pl. a Képes Történelem — népszerűsége, mind azt bizonyítják, hogy társadalmunkban jelentős érdeklődés tapasztalható a történelem kérdései iránt. Erre az érdeklődésre építve minden területen határozottabb lépéseket lehetséges és szükséges tenni a korszerű történelmi műveltség fejlesztésére. Ez a keszthelyi történész vándorgyűlés legfőbb tanulsága. DR. SZEBENYI PÉTER POGÁNYNÉ SEBÖK MARGIT RAJZA Helyzetelemzések szomorú sorsokról Jókai Anna: A LABDA szépirodalmi, 1971. Jókai Anna elkényeztette olvasóit. Rögtön az első kötetében szinte teljes fegyverzetével jelentkezett, kiérlelt, igényes írásokkal. A 4447 és a Kötés nélkül című köteteire méltán figyelt fed a kritika és az olvasó- közönség. Később aztán éppen ezt, a szenzációt kérték számon rajta, amikor kicsit fanyalogva bírálták a Tartozik és követel c. kötetét. Sajátos íród út és kritikus fogadtatás ez. Mert legújabb kötetéről is szólva bizton elmondhatjuk, hogy Jókai Anna esetében nem valamiféle „színvonalesés- fől” van szó. Arról inkább, hogy (ez a negyedik kötete!) megismertük, „megszoktuk” erősen szociális elkötelezettségű és morális töltésű írásait és a 4447 szenzációját kérjük rajta számon. Nos a legújabb novellákban (1—2 éve folyóiratokban már találkoztunk velük) megizmosodtak, markánsabbakká váltak ezek az erények. A legjobb két kötet címadó írás: A labda. Egyik erénye éppen az, hogy az író vállalta hősét: egy nőt, aki már-már összeroppan élete keresztjei alatt. Nemcsak a szójáték kedvéért mondjuk, hogy Melinda egyik keresztje éppen az, hogy ti. nő. Ember, aki szereti a munkáját, nagy lelkesedéssel, energiával veti bele magát, de a főnökei, munkatársai éppen azért buktatják el felemelkedésében mert nő. Melinda ezt a konfliktust — a munkahelyit, társadalmit a magánéletében próbálja kompenzálni. De ami nem sikerült itt, az nem sikerülhet ott, a házasságban sem. Három férfi botorkál az útjába, de mindhárman méltatlannak bizonyulnak hozzá. Melinda végül is az idegösszeroppanás határán magára marad és egy kétségbeesett gesztussal vidékre menekül „a bűnös városból”. A fővárosi ember naív nosztalgiája ez a „békés, tiszta” vidék iránt? Nos, Jókai Anna nem naív. Hősével és olvasóival megismerteti a vidék minden árnyoldalát: az elmaradottságot, a pletykaéhséget, a tunya közönyt érzékeltetve azt is, hogy karrieristákban, szélhámosokban a vidék sem marad él a VÁROS mögött... Melinda végül is itt roppan össze. Naív jóhiszeműsége, munkaláza, mindenkin segíteni akarása gyanússá válik és azok fordulnak ellene, akiken segített vagy segíteni akart. A befejezés keserű fintora női kézre vall: a nő „csak a házasságban védett”, Melindát férjhez fogják adni... Ez az érzékenység, a problémák élesszemű meglátása és megrajzolása jellemzi a többi Írását is. H. S. MÉSZÁROS LAJOS: TAB ÄN jM z orvos, miután meghallgatta a szívemet és megmérte a vérnyomásom, bánatosan megjegyezte: — Nem kell dohányozni, önnek... Dohányzik? — Igen. — Ntm nagyon, tudja-e .'.Z Hagyja abba. Zsírosat eszik? — Igen. — Nem kell dohányozni. Hagyja abba. Foglalkozása? — írok. — Csak nem szatírát? — De szatírát. — Nem kell szatírát írni. Hagyja abba. Az orvosnak igaza volt, bár még nem dőlt el, mi a kártékonyabb: dohányozni, vagy szatírát írni. Hiszen a baj nem is az ipar nehézségeiben rejlik, hanem a következményeiben: mindenki megharagszik. A haragí-ás vírusa hihetetlen gyorsasággal szaporodik. Megjelentetsz egy kis elbeszélést, csak egy icike- picikét, olyat, amiben aztán semmi különös sincs, aztán egy hétig, sőt tíz napig nem hagy békén a telefon. Csengetnek, panaszkodnak. — Ej, Borisz, Borisz, tőled aztán nem vártam volna ilyet mondja halotti hangon Viktor Petrovics, régi kertszomszédod. — Hát így kell engem kiszerkeszteni? — Mikor? Hol? — Hogyhogy hol? Az utolsó elbeszélésedben. Hát ki a te negatív főhősöd? Viktor Petrovics. Hát én meg ki vagyok? — Dehát— próbálok tiltakozni. — Mi az. hogy „dehát”? — szakít félbe a hívó. — _ Minden stimmel: hősöd s zeret inni, sőt, preferanszo- zik... — Nem is tudtam, hogy ön is szokott preferanszot játszani. Mikor kezdte el? — Ügy két éve. — Mi meg már három egész esztendeje, hogy nem is láttuk egymást... — Valid be! Minden stimmel. Hősöd elkésik a munf— 7 n/v^7,»é/(«1 le oc_ ni... Elgondolkodva így szólok magamhoz: „Vége; Viktor Petrovicsok ezután nem fognak szerepelni műveimben.” De ki fog? Ebben a kérdésben még tanácskoznom kell a feleségemmel. — Lehet, hogy Sztyepan Szergejevics? — Semmi szín alatt: itt lakik a szomszédban. — Alekszej Vasziljevics? — Megőrültél: a főnököm. — Vaszi... — Nem, nem! — Akim... — Semmiféle Akimov! 0 a MEO-s! Ha folydogálni kezdenek a csapok — elúszunk valamennyien.... Fogom a keresztnév-gyűjteményt: Nyikon? Nyesztor? Nyikodim? Ugyanez játszódik le a családnevekkel is. Kiesnek: Ivanov (olyan személy, akitől sok minden függ), Petrov (tőle még több függ), Szi- dorov (rokon). Persze, egyes kereszt- vagy családneveken már nem múlhat a dolog. — Ej, Borisz, BoriszI Bizony, nevetséges helyzetbe hoztál te minket — hallom a telefonkagylóba. — Kik azok a „minket”? — A személyzeti osztályt, ahol a te munkakönyved is őrizzük. Mindenki rajtunk röhög. Nincs kiút. — Én egyáltalán item gondoltam... — Ha-ha! Nem gondoltad? „Szűk folyosó, a falon Borin Jegorov : Haragszanak.régi faliújság, az ablakokon rács...” — Elvtársak, nem a helyiségeken múlik. — Na, persze. Természetesen az embereken. Hát azt meg, miért írod, hogy nálunk a személyzeti osztályon hideg van és szárazon beszélnek az emberekkel? — Miért „nálunk”? De hiszen ez elbeszélés. Nem neveztem meg a vállalatot... — Rendben van. Minden jót. Már úgyis megrovásban részesítettek. És én eltöprengve mondom magamnak:,, Többé nem fogok írni a személyzeti^osz- tályokról. A főkönyvelőségről szintén nem. Már megszenvedtem. Ugyancsak nem kezdek ki a helyi szervekkel sem: már van egy visz- szautasításom a szakszervezeti faliújság részéről. Nem foglalkozom az Aeroflottal, a pedagógiai tudományok akadémiájával, a telefonközponttal és a tűzoltósággal. És egy szót sem a kéményseprőkről! Nehogy befeketítsem ragyogó képüket.” A földrajzról szintén el kell gondolkodni. Mert hol is játszódik az én elbeszélésem cselekménye? A megjelent műveimre kaptam már tiltakozást négy megyéből és egy autonóm köztársaságból... Lehet, hogy a cselekményt át lehetne helyezni egy más égitestre? Még rosz- szabb. Majd azt mondják: megint célozgatsz? Igen? „Egy felelős marslakó egy sültmalacot vitt ajándékba egy még felelősebb marslakónak ...” Nem, a cselekmény színhelyét nem is kell emlegetni. És hogy hol dolgozik a főhős — szintén nem. A negatív hős, majd én magam leszek. Minden elbeszélésemet egyes szám első személyben fogom írni. És hogy legyen kivel beszélgetnem, műveimben szerepelni fog a feleségem is. Gondo- dolom, nem fog megsértődni. Megsértődött. Azt mondja egyszer: — Tudod, sokáig hallgattam. Gyere, beszéljünk komolyan. Már meguntam, hogy minden negatív figurát rólam mintázol. Ah, miért is mentem szatirikushoz! Csak lenne férjem lírikus, vagy ami még jobb, művész — az más volna. Nézd csak meg, Sztyeklja- ruszov minden új feleségét szépen megfesti, a régieknek meg hagy egy-egy Moszkvicsot a jólfűtött garázsban. Hát te mit hagysz rám? Humort? Igen? Éppen ekkoriban készültem el egy humoros elbeszéléssel, egész ártatlan témája volt — arról szólt, hogy a városi ember nem tud okosan pihenni. Vasárnap a strandra készülnek, de nem tudnak kimozdulni a házból: hol a telefon cseng, hol a cimbora ugrik be, vagy éppenséggel a televízióban ígérkezik valami érdekes adás. Az írás így kezdődött: „Így szóltam a feleségemhez: — Gyerünk ki a strandra. ö így válaszolt: — Rendben van. Jó lesz leheveredm a homokon. Lebarnulni..” Munkámat úgy kellett volna átdolgozni, hogy nejem ne szerepeljen benne. És én átdolgoztam. Idegen nőre. „Így szóltam egy idegen nőhöz: — Gyerünk ki a strandra. G így válaszolt: — Rendben van. Jó lesz leheveredm a homokon. Lebarnulni...” Feleségem nagyon élesen reagált a dologra. Annak ellenére, hogy beszéltem neki a művészi kigondolásról, a szerzőnek arról a jogáról, hogy megválassza tipikus alakjait, vagy lírai hősét. Egyszóval, azzal végződött az egész, hogy ki kellett hozzám hívni az orvost. Meghallgatta a szívemet és megmérve a vérnyomásomat, megkérdezte: — A donányzási abbahagyta? — Igen. — A szatíraírást abbahagyta? — Nem. — Nézze, kedvesem, egy idő múlva már késő lesz. És úgy jár majd, mint az egyik elbeszélésében... Na, hát abban, amelyik a poliklini- káról szólt... Különben, mondja meg nekem, de őszintén, miért nevette ki benne az orvosokat? Mivel okoztunk mi önnek kellemetlenséget? Molnár Sándor fordítása
