Szolnok Megyei Néplap, 1971. július (22. évfolyam, 153-179. szám)
1971-07-11 / 162. szám
SZOLNOK MEGYEI NÉPLAP 1971. július 11. Gergely Mihály r Életem legboldogabb napja Tudom, a Nevelőúr bisz- tosan föllesz háborodva, de- hát ászt mondta, a leg- őszintében írjam le egy napomat mikor a legboldogab voltam. Hogy ez a szokás ebbe az intézetbe, ezt a dolgozatot minden új srácnak meg kell írni, mert ezáltal is jobban megismernek. És így jobban segíthetnek nekem a fejlődésembe. Jó, hogy most nincs itt senki a tanterembe, így nyu- godtaban emlékezhetek arra a napra. 1970 november 14 szombat volt. A melót aznap is félnégykor csengeték le a gépműhelyben, ahol féléve dolgozok, becsengethették volna már kettőkor, úgyse melózik komolyan hétvégén már senki, még szép, ha valaki nem úgy hagyja ott a gépét, mint a szemétdombot. Azon a szombaton háromra én már mindenei készen voltam. Neis mondjam, hogy Bajnok előb letette a lantot, ő már ászt leste, mikor mehet a zuhanyozóba. Ászt kérdezte tőlem — na öcsi, hová megyünk ma este? Közel lakott hozzánk Bajnok, a Szigetvári utcába, ígyhát amióta majd egyévi kerezs- gélés után beléptem a gépgyárba, a régi srácok melett ' sokszor Bajnokkal lötyögtem el az estéket. Azért szerette. vele járni, mert rá csodára buktak a csajok, és melette nekem is mindig jutót olyan csaj aki tán szó* base ált volna ha egyedül kezdek ki vele. Asztis megkell mondanom hogy még iskolába jártam de én már kevés estémet töltöttem otthon Éspedig apám miatt. Mióta az eszemet tudom apámat én csak részeg álapotában láttam! mégha ritkán józanon került haza, akkor is megverte anyámat meg minket. Mar akit otthon talált. ígyhát tanulni én csak az iskolába tanultam órákon, pláne ha jól nyomta szövegét a tanár abból én mindég jelesre feleltem Legtöbbször nem is mentem haza, iskola után bevágtam a táskámat valamelyik srác oz, aztán ki a térre, fel a villamosra, egyik moziból a másikba, cigiztünk smároltunk a kis csajokkal Nyolc-kilenc óra volt mire én hazakeveredtem. Anyám már nemis veszeke- det emiat Tudomásul vette. Csak mindig azért retteget, hogy a srácok engemis rászoktatnak a piára hogy egyszer majd a rendőrség keres engemis. Ami nemegyszer megesett apámmal na- gyob randalírozások után. Anyámat megnyuktattam — attól ne féljen hogy énis piás leszek mert én az életbe egy kortyot meg nem iszok, enyit legaláb tanultam apam példájából. Megcsókolt anyám — fiam drága kis fiam, ó ha így lenne, de boldog ember lennél! így lesz mama, ne féljen, nem fog csalódni bennem. Ügy megölelgetett, csókolgatott mint még soha. Szippogott, sirdogált közbe az örömtől hogy ma_ im is majd elbőgtem magam. Mégse ez a legszebb napom nekem, pedig akkor láttam meg először mi is lakik az én mindig szomorú anyám leikébe, hogy menyire tud szeretni hogy milyen éhes a szeretet- re, amiből apám melett talán semmit se kapott Még fiatal korában se. Nemis értettem, miért ragaszkodik olyan alakhoz. Mondtam is oeki azon az estén. miért -em zavarta el már régen zzt a szemétalakot? Aki ak- i:or is ott feküdt az ágyon totálrészegen, ruhástól perszetátott szájai véresre vert pofával hortyogott. Ó kisfiam nem érted te még ezt, mondta anyám, nem tudod te még mi az élet!! Odamentem apámhoz egész közelről néztem sokáig. Álati cefrebűz dőlt belőlle, hogy hányhatnékom volt a szagától is. Megtudnám ölni mondtam! Anyám betapasztotta- reszkető kezével a számat: , Istenem, kisfiam, ne mondj ijjet!! ! Nem szabad ijjet mondani akkor se, ha igaz ! ! Mégis az apád ! Szembefordultam anyámmal. Nekem '.ez az állat nam lehet az apám. Anyám átölelt. Jag. de boldog nap ez nekem, én istenem, de boldog is ^vagyok, hogy a fiam más ember lesz! Csakhogy észt megérhettem ! ! Tulajdonképpen szép este volt az-is, a legelső amikor anyámmal úgy elbeszélgettünk, amikor már ö is úgy nézett rám, mint akire nemsokára számíthat a család. Az én ilegboldogabb napom mégis az a november tizennegyedikbe volt. Bajnok hazakísért, mert abba egyeztünk meg, hogy táncolni megyünk valahová, fel kellett hát vennem az egyetlen rendes ruhámat. No meg zsebpénzt kelett kérnem anyámtól Az ötvenes mindig visszajárt nekem az ezerhatból, ezen egyszer se volt kosztunk vita. Nyitom,-, •r- a: konyhaajtót, Bajnokot magam elé engedem. Anyám egyedül volt a konyhában, olyan rettenetesen összeroskadtan ült az asztalnál, hogy megijedtem. Meg is kérdeztem — Talán roszul van anyám? Nem. Én nem — az apád. Ö — Mi van vele? Anyám különösen nézett rám. Akkor nem láttam én a kisírt szemét. volt neki sírnivalója minden nap, fel se tűnt. Sokáig némán nézett, aztán csak fejével intett a szoba felé. Benyitottam az ajtón és akkor megláttam apámat. Ott feküdt az ágyon, persze szokása szerint megint ruhástól, cipőstől, de nem oldalt fordulva mint máskor, hanem hanyatt. És egyenesen kinyújtózva ahogy sosem tette és keze összekulcsolva a hasán. Valahogy különös volt apám is, de anyi különösset láttam én már az életbe, hogy ez se tűnt fel, erre se figyeltem oda jobban. Megint beszívott a disznói — gondoltam akkor. Hogy sose lesz már ennek vége !!! Anyám erre még furcsábban nézett, majd így szólt: most már vége kisfiam. Nem értettem. Hogyhogy? Meghalt az apád! Meghalt? Igen. Tizenkettő után, mindjárt a déli harangszó után. Már volt itt Frölich doktor úr, kiállította a pappírokat és értesítette a hüllaszálítókat. Furcsa érzés öntött el. Felnevettem. Én ezt nem is hiszem! Ez nem is lehet igaz! Jaj kisfiam, csak nem nevetsz apád halála napján! Mondta anyám. Az apád volt, ha kegyetlen volt is. De én csak egyre nevettem és berohantam a szobába és egész közelről belebámultam apám arcába. Most is dőlt bele a cefrebüz de émelyítő dögszaggal keveredve, majd elájultam tőlle. Az arcát még sose láttam ilyennek. De annyiszor láttam halottat a moziban meg a tévébe, hogy rögtön tudtam, igazat szólt anyám. Azért érintettem a homlokát a kezemmel. Rögtön elkaptam, valósággal sütött a kihűlt test. És okkor teljes erővel kitört belőlem a nevetés, és tánclepeseükel mentem visz- sza a konyádba ahol anyum rémült tekintete fogaaott. Jaj kisfiam csak meg ne háooroajü En? Hogy én, anyám?! Egy szemét ólaiért? Tudja meg, hogy boldog vagyok életemoen először! ttogy ez az én életem leg- bolaogabb napja!!! Sona máskor nem láttám, de akkor keresztet vetett magára anyám és ászt mondta: En megértelek fiam, mégse illik így viselkedned apád halála napján. Dehogynem anyám, mondtam én. Hiszen az ő halála napja a mi életünk kezdete! Határtalan nevetésemre átjöttek a szomszédok, öcsémmel, húgommal, de engem ez se zavart. Fütyörészve készülődtem, öltözködtem a legszebb ingemet, nyakkendőmet, ruhámat, cipőmet vettem fel mert azon az estén ünnepelni akartam. Bajnok is segített anyámnak, így asztán lecsillapítottak any- nyira, hogy a testvéreimet a szomszédok visszavitték magukkal. Én meg leültem anyám mellé vele együtt vártam míg a hullaszállítók megérkeztek, és egy mókásan hosszú, keskeny fekete ládába belegyömöszölték apámat és elvitték. Utána kiléptünk az utcára, nagyot nyújtóztam, magasra felugrottam, nagyot rikkantottam és úgy nevettem, hogy majd belehaltam. Mondtam asztán Bajnoknak, hogy életem legboldogabb napját méltóan meg kell ünnepelnünk Beültünk egy csehóba és életemben először inni kezdtem. Boldog voltam, ála- tian jól éreztem magam Né ha hangosan felnevettem, hogy a szomszéd asztaloknál felfigyeltek. Az ital persze gyorsan kikészített És amikor megint felnyerítettem nagy örömömben és egy sosem látott krapek belém- kötött, mit röhögök én, mint egy fakutya, hát úgy behúztam neki, hogy rögtön az asztal alá zuhant. És behúztam a másodiknak, a harmadiknak is. És ha Bajnok le nem fog, a fél kricsmit kirámoltam volna. Mert attól is megrészegedtem, hogy először tapasztalhattam, már nem vagyok gyerek, hogy vége a gyerekkornak, elkezdődött végre az én boldog életem is!! Mire Bajnok összecsomagolt, a höbörgő krapekok odahoztak két zsarut, akik bekísértek. A zsaruk erössen markolták a két karomat; pedig nem akartam én olajra lépni de nem szóltam nekik. Élveztem az őszi éjszakát, a jó- szagú levegőt, az utca nyüzsgését, meg mindent, és egyre csak nevetgéltem. Bajnok ott jött mögöttünk hűségesen, bisztosan hogy kihúzzon a pácból. Tőle kérdezte meg az egyik zsaru — tán dilis a haverod? Dehogyis törzs- őrmester elvtárs, csak tudja, Öcsinek ma van a legboldogabb napja! Hogyhogy, mi történt? Meghalt az apja! A zsaru káromkodott — hülyének nézel? Ugratsz fiam? Akkor okosabb, ha halgatsz! A tárgyaláson tudtam meg, hogy annak az első krapek- nak eltörtem az álkapcsát, pedig hol volt az én ütésem Angyal horogjaitól! Másfél hónapig feküdt kórházba. A másiknak három fogát vertem ki. Nekem is eltört az egyik ujperecem, de észt csak később vettem észre. Ezért ítélt engem a fiatalkorúak bírósága javító nevelésre. Ezért kell itt élnem tizennyolc éves koromig, mig nagykorú férfi nem leszek! Sxinnyei Júliái Mindennapi eset i.f .1— * ** * ' * - ~ Még a télen történt Emília a hó roppanásáthallja, ahogy visszaemlékezik. Látja a lányt és hallja a lépteket az alacsony ablak alatt A kisvárosnak ezen a részén csupa kertes ház sorakozik a nyárfákkal határolt út mentén. Barátnője egy este átbicegett a szomszédból, behúzta az; ajtót, és csak állt a barna deszkának támaszkodva. — Gyere át, Emília — kérte —, vendégem lesz. — Pestről vársz valakit? És Emília arra gondolt; Bélát vája, a férjét. Lám, Jolinak igaza volt, szépen félreállt, leköltözött a fővárosból szülei vidéki házába, önkéntes száműzetésbe vonult, amíg azok ketten belátják, hogy nem hajlandó válni. Az okos cselekedet máris meghozta gyümölcsét. — De miért olyan ijedt az arcod? Joli mosolyogni próbált. — A váratlan dolgok ... | talán félek is — hadarta. — Átjössz? — Nyomban, csak cipőt húzok, ez az ócska csizma egészen átnedvesedett. Most jöttem meg a gyárból, még tüzet sem raktam. Ülj le és várj meg. — Köszönöm, de nincs türelmem. Előremegyek inkább. Hó borította az utat, a fehérség rózsaszínűre gyűlt a kivilágított ablakok fényétől. S Emília arra gondolt, jobban járt, hogy annakidején, fiatal korában nem ment férjhez. A bicegő Joli a legszebb lány volt a kisvárosban, senki sem csodálkozott, hogy egy pesti mérnök kérte meg a kezét. Igaz, gazdag lány volt, mások is kérték. Emília belépett a szobába és összehúzta szemét az erős villanyfényben. — Mi az, százas körtéket égetsz, Joli,? — Szeretem a fényt. Gyere, foglalj helyet, talán ide a kanapéra — hadarta izgatottan. Mindketten a beiárati ajtóval szemben foglaltak he- I lyet. — Mindjárt itt lesz — mondta Joli. — Kicsoda? — Egy levelet kaptam — nézett maga elé Joli. — Az egyetlent, amit nem a fiaim írtak, amióta itt élek vidéken. — Béla egyszer sem írt? — Hiszen tudod... — Ruhájának a zsebébe nyúlt, s keskeny borítékot húzott elő. — Felolvassam? — Majd hirtelen elerőtlenedett. — Nem, azt hiszem, ezt nem tudom megtenni. — Akkor mondj el any- nyit, amennyit jónak látsz. — Egy nő fog idejönni. Talán már meg is érkezett a vonattal. Eleinte úgy gondoltam, hogy egyedül fogadom. .. Nem haragszol, Emília? — Miért? — Még nem tudom, hogy mi fog történni. — Valamelyik pesti barátnődet várod? — Nem, ezt a nőt nem is ismerem. — Nem tudod, hogy ki jön ide hozzád? — Most már természetesen tudom, hogy kicsoda, de még sohasem láttam. — Sápadt arcán felderengett az a jóindulatára jellemző, kényszeredetten is kedves mosoly. — Most mindenesetre megismerem, és azt hiszem, ez egyikünknek sem fog ártani. Bízol bennem, Emília? — Nem tudom, hogy mire érted. — Mindig arra törekedtem, hogy képes legyek uralkodni az indulataimon. Ez mindhármunk érdekében fontos. — Nem értem. Kikről beszélsz voltaképpen? — Béláról, arról a fiatal lányról és magamról, természetesen. A levelet óvatos gonddal visszacsúsztatta a zsebébe. — Képzeld, tizenkilenc éves! Szükségesnek tartotta azt is megírni, hogy tavaly érettségizett, méghozzá kitűnőre. Az egész levél olyan, mint egy ártatlan diáklányé. Pedig hát... Tudod, hogy a nagyobbik fiam húszéves? — És ez a lány ... — Igen, 6 és Béla. Emília elnémúlva kuporgott a kanapén. Lopva barátnőjét figyelte: nyugodt megmásíthatatlan derű fénylett rajta. Mint egy álarc, amit felvett, hogy viselie, amíg szükség van rá. A sötétkék bársony ruháját húzta fel, nyakában borostyánkő nyaklánc csillogott, szőke haját magasan feltornyozta a fején. — Jön. Hallod? — Megragadta barátnője kezét. — Nehogy szóba állj véle! Rúgd ki, köpd le! — mond. ta hirtelen indulattal Emília. Már jól lehetett hallani a hó nyikorgását a léptek alatt. Majd az ajtón kopogás hallatszott. — Szabad, tessék! — Joli hangja olyan volt, mintha nem kapott volna elég levegőt. A belépő fiatal lány egy pillanatra megállt. Bizonyára látta már Jolit, talán a fényképét, mert egyenesen ránézett, s némi tétovázás után így köszönt: — Kezicsókolom. — Üdvözlöm, jöjjön beljebb — mondta Joli, és nem rejtegetve bicegését, elindult a vendég elé. — Tegye le a kabátját. — ö, köszönöm szépen. — Ügy, és most üljön ide a közelünkbe. A legjobb és legrégibb barátnőm — mutatta be Emíliát. — Nos, halljuk, mit óhajt tőlem? Kíváncsivá tett a levelével. — Meg tetszik engedni, hogy rágyújtsak? Ne tessék haragudni, ideges vagyok. —<• Gyújtson rá nyugodtan, minket nem zavar a cigarettafüst. Ott az asztalon talál hamutartót is. — Köszönöm. — Félénken, szerényen ült a kerek asztalnál. Dús barna haja a vállára omlott, sötét szeme fénylett, duzzadt ajka festék nélkül is piros volt, bőre hibátlan, márványsíma. — Maga nemcsak fiatal, hanem feltűnően csinos is — mondta Joli. A lány megrezzent, hang. ja lemélyült. — Ne tessék ilyen kedvesen beszélni velem — kérte. — Maga a vendégem — mondta Joli nyugodtan, de még mindig fulladtam Aztán kiegyenesedett: — Most pedig megfőzöm a feketét, már mindent előkészítettem, és fekete mellett maid elbeszélgetünk. A lány követte pillantásával, majd Emíliához fordult: — Csodálatos asszony, nem? — mondta őszinte álmélkodással. — Miért jött ide? — kérdezte Emília hidegen. — Ez csak kettőnkre tartozik. Őrá és énrám. — Nagyon téved! Nem tűröm az ilyesmit... Menjen el, menjen, mielőtt még a barátnőm visszajönne. Mi az, nem hallja? — Nem megyek. Megígértem Bélának... — Ne hárítsa másra a felelősséget. őrültség volt idejönnie. — Ne leckéztessen engem. Felnőtt vagyok, tudom, hogy mit teszek. — Az utolsó szavaknál a hangja elbizonytalanodott Joli belépett, tálcával a kezében. A lány felugrott, eléje sietett s átvette tőle a megrakott tálcát — Ha meg tetszik engedni... — rózsaszínű fény vonta be arcát. — Kitölthetek? — és ragyogó szemét az asszonyra emelte. — Nagyon kedves magától, köszönöm — Hány cukorral tetszik inni? — Még cukrot is tesz a kávémba? — Joli hangja egy pillanatra mintha sírásba csukiott volna. — Kettővel kérem. Rövid csend után újra Joli szólalt meg. — Kíváncsian várom, hogy minek köszönhetem látogatását. A lány lesütötte szemét, maid villámgyorsan, elszántan pillantott fel. — Béla megkért, hogy mondjam meg, szeretjük egymást, és ösz- sze akarunk házasodni. Joli mereven ült a kanapén. Mosolygott. — Köszönöm, hogy nem kertelt, ez illik magához. De valamit, ha megengedi: Béla nekem is azt mondta, hogy szeret, mikor feleségül kért. — Igen, elhiszem. De reméljük, bele tetszik egyezni a válásba... — Nem, nem egyezem be_ le, szó sem lehet róla! Ragaszkodom a férjemhez, s a két nagy fiam apjához. A fiatal lány egészen akaratlanul kiáltott fel: — De hiszen nem is a férje, már régen nem az! — Az ajkába harapott s elpirult. — Bocsásson meg, kérem. ... — Nincs miért. Mi ketten igazán tudjuk, hogy mióta nem a férjem. — És tessék megmondani, de őszintén... nem tetszik Bélát sajnálni? Joli szomorkás szemmel. nézte a lányt; —- Nincs miért sajnálnom. — Dehát Béla újra kezdhetné az életét... — Ne haragudjék, hogy örökké ellentmondók, de az életet nem léhét újra kezdem, azt leéljük. Újrakezdés nincs, csak folytatás. Néha keserűen folytatjuk afct, amit gyönyörű lelkesedéssel kezdtünk el. — Tehát nem? A — Nem. — Soha? — Semmi körülmények kö* zött Ez megmásíthatatlan. — Ügy. Hát akkor én hiába jöttem... s hiába volt minden? — Igazán sajnálom, hogy hiába fárasztotta magát. — Akkor bocsánatot kérek a zavarásért — Könnyű mozdulattal nyúlt a kabátjáért, fejére tette magas prémsapkáját. — Köszönöm a finom feketét — mondta. Állt zavart mosollyal, majd kíváncsian megkérdezte: — Mégis, ml a véleménye... úgy értem, mit tetszik gondolni rólam és Béláról? — Mindennapi eset — felelte Joli lassan. — Mindennapi?! — kiáltott fel a lány. — Az. Mint a legtöbb dolog, ami az emberrel történik — egészítette ki fanyarul az asszony. — Ha valaki így nézi a világot...! — Elhallgatott, Kezét a kilincsre tette, még- egyszer visszanézett — Őszintén szólva, nem ezt vártam. En bizalommal jöttem ide — mondta csalódottan, szinte szemrehányóan. Joli szemében a győzelem fénye ragyogott fel. — Én őszinte voltam. Hogy tudja magát a továbbiakban mihez tartani. — Miért nem rúgtad ki? Miért nem voltál hozzá goromba? — mondta Emília, amint az altó becsukódott — Jobb így. Ami a lényeg, abban szilárd voltam — felelte Joli- — És Béla hamarosan tapasztalni fogja. Hiszen ezek csak a készbe akarnak beleülni, beleülni a más fészkébe.
