Szolnok Megyei Néplap, 1971. június (22. évfolyam, 127-152. szám)

1971-06-13 / 138. szám

6 SZOLNOK MEGYEI NÉPLAP 1971. június IS. Pintér Tamást Á B f E C E Nem engedték, hogy az új piros autót magammal vi­gyem. Augusztus 20-án volt a búcsú, ott kaptam, és na­gyon, szerettem. Ha felhúz­tam, zümmögve elindult az asztalon, de ahogy a sima asztallap széléhez ért, min­dig megtorpant és visszafor­dult. Eldugtam a nagy ebéd­lőszekrény háta mögé, hogy az öcsém meg ne találja. A sötét matrózruhát kellett fel­vennem. mintha ünnep len­ne. Fekete lakkal bevont há­titáskám volt, ha szaladtam* zörgött benne minden. Na­gyon sajnáltam, hogy az autót nem vihettem magam­mal. — Mindenkinek kell isko­lába járnia — mondta az édesanyám. Rasovszky tanító úr ideg­beteg, durva ember volt. A kemény, hosszú nádpálcát soha nem tette le a kezéből. Biztos voltam benne, hogy az ágyban is vele van. Talán csak két hétig tanított. Az utolsó, magasabb padban há­rom ismétlő ült. — Nézzétek meg ezeket — mondta.’ Az ismétlők egy fejjel ma­gasabbak voltak nálunk- Néztem őket. — Ne akarjatok ilyenek lenni — mondta a tanító. Hátratett kézzel, elcsavart nyakkal néztem őket; va­daknak látszottak és ellensé­geseknek. Mezítláb ültek a padban, táskájuk kopott volt, rozoga, az olvasókönyv lap­jai szétestek. Senkivel sem álltak szóba. Fekete táskámat hozzádör­zsöltem a kavicsos földhöz, hogy ne legyen annyira szé­gyenletesen új. — Neked meg kell mutat­nod... — mondta az édes­apám. Az alsó falusiak külön ül­tek. Szalonnát és kolbászt ettek. Klottgatyában, vagy kordbársony nadrágban jár­tak az iskolába. Én leggyak­rabban zsíros kenyeret, al­mát vittem magammal. Ä fényesre kopott matrózruhát hordtam. Az alsó-falusiak sváb gyerekek voltak. Nem szerettem a svábokat. Nem értettem, mit beszélnek. — Vizezik a tejet —• mondta a szomszédunk. Egyszer Boltos tanító néni megkérdezte, ki tud énekel­ni valamit. Jelentkeztem: „Én és a kisöcsém fütyü­lünk a nőkre az idén..." Ezzel otthon, társaságban mindig sikerem volt. Boltos- né nem pofozott meg. Kicsit rángatózott a szája széle, vártam, hogy most, na most megüt. De nem nyúlt hoz­zám. Jóban volt a szüleim­mel. Ha megkérdezték, mi aka­rok lenni, azt mondtam, nő­gyógyász Már dohányoztam. A tra­fik közel volt az iskolához, a templom közelében, a jegyző háza mellett. Vaszari Pirinek hívtuk a trafikosnőt. Fony- nyadt, száraz vénlány volt, barna ujjai vékony szivarok­hoz hasonlítottak. Tízperc­ben elszaladtam Vaszari Pi­rihez, vettem két darab fél­filléres Hunnia cigarettát és gyufát. A leveles gyufa felét egy fillérért adták. A vécé­ben szívtam a cigarettát, nem hittem volna, hogy valaki besúg. Azt mondták, a tanító néni hívat. A megmaradt Hunniát és a gyufát a zok­nim alá tettem, lecsúsztattam a magasszárú cipőmbe. Bol- tosné. nem találta meg. So­káig gyanakodva figyeltem az osztálytársaimat, de soha nem tudtam meg, ki volt az. aki besúgott. Az ismétlők be­fogadtak maguk közé. Aztán megkaptam az első évi bizonyítványt. Minden jegye „kitűnő” volt. Kicsit szégyeltem. Az Értesítő Könyvecske fedőlapjának belső oldalán „Szükséges tudnivalók”-at találtam: „Amelyik gyermek dohány­zik vagy szeszes italt iszik, erőtlen, munkára képtelen lesz. Ez a két méreg oltja be leggyakrabban az emberekbe a tüdővész csíráját is, ami igen sok embernek ássa meg a sírját. Mert a tüdővész na­gyon ragadós betegség és mindenki megkaphatja. Ha­zánkban 70 000 embert visz el ez a rettenetes betegség évenként..." Már egész tűrhetően olvas­tam. Volt otthon egy orvosi fel­világosító könyvünk, legszí­vesebben azt böngésztem. Hamarosan, ha kézbevettem, magától kinyílt egy oldalnál, amelyen akt-fotók voltak: s,Kislány”. „Fiatal nő”. „Érett asszony”. Egy alkalommal szüleim­mel az állomásfőnökékhez mentünk. Évike, a lányuk egy vagy két évvel volt fiatalabb nálam. Bebújtunk a három­részes hálószobái tükör mögé, végigsimogattam és megcsó­koltam az arcát. Nevettek rajtam. Határozottan tudtam, hogy komoly dolgot csinálok és dühös voltam, hogy ne­vetnek. — Á paráználkodás halá­los bűn — mondta az esperes úr, aki a hittant tanította. Az első áldozásra készül­tünk. — Aki nem vallja be min­den bűnét, annak vér folyik ki a száján, ha a szent os­tyát átveszi — mondta a ta­nítónő, Kis papírszeletre írtam fel a bűneimet, nedves, nyirkos volt a tenyerem, fáztam a gyóntatófülkében. A csókról elfeledkeztem. Csak akkor jutott eszembe, amikor ott térdeltem az oltár előtt és megláttam a pap kezében az ostyát. Azóta sem féltem úgy. Az első áldozáson egyébként semmi különös nem történt. Molnár Sándor tanított az­után. Fiatal, szőke ember. Szerettük. Négyen feleltünk egyszerre földrajzból. Egy a szöveget mondta, a másik mutatta a térképen, a harma­dik a táblára rajzolt* a ne­gyedik a fakeretes terepaszta­lon „építette fel”, a tájat ho­mokból. Ha ide kerültem, a hegyek mindig túl magasra sikerültek. Molnár Sándor volt az el­ső igazi tanítóm. Értette a játékainkat, értett minket. Hazafelé menet rendszerint a csúzlival szórakoztam. Mindig volt csúzlim. Nagyon értettem a dolgot: tíz lövés közül hét biztosan talált, A Fő úton mentünk. Csicsur úr motorszerelő műhelye mel­lett, az olajos hulladékban keresgéltünk. Egy zacskóra való fényes csapágygolyót gyűjtöttem össze. Máskor csúszkálva jöttünk végig a Kis-Duna jegén, az iskolától az állomásig. A tintásüvegem eltörött, már későre járt, a Fő úton kigyulladtak a lám­pák. Édesanyám százszor le­íratta velem: „Járt utat a já­ratlanért el ne hagyd”. A ta­nítómmal kellett aláíratnom. Egész nap betegen ültem a padban, szégyeltem odamen­ni hozzá. Csak az utolsó óra után, amikor már senki sem volt a teremben, akkor vit­tem oda a füzetet. — Járatlan út? — kérdezte hümmögve. Nem mondott mást Aláírta. Kántortanító volt, egy diákja temetésén agyhártya­gyulladást kapott és meghalt. Akkor sírtam először ví­gasztalhatatlanul. — Nekem is kell majd is­kolába ' járni? — kérdezte valamelyik nap hároméves fiam. — Igen — felelten*, — Mindenkinek kell iskolába járnia. FILMJEGYZET REMÉNYKEDŐK A helyzet látszólagos vezéralakja a nagymama (Tolnay Klári). Tánc- és illem- tanárnő, bizonytalan korban, de még na­gyon is férjhezmenendő kondícióban. Leánya (Pásztor Erzsi) a tánciskola zongo­ristája, reménytelenül szerelmes férjébe, egyben gyermeke apjába, ám ez a mar­cona vagány (Bárdy György) a költséges és egyhangú családi élet elől a félvilág dzsungelében bujdokol. Ügyhogy neje egy lágyszívű balekot (Garas Dezső) ajándékoz meg kegyeivel, nem csekély ellenszolgálta­tásokért. A harmadik nemzedék képviselői, a zongoristanő konok tinédzser lánya (Lendvai Kati) és egy bohó színinövendék (Maros Gábor) főként a negyedik nemze­dék létrehozásán buzgólkodnak. Hozzájuk társul még egy vállalati gondnok (Kállai Ferenc), aki hogy szerelmének otthont te­remthessen, névházasságot köt a nagyma­mával, amely házasság azonban váratlanul de facto is megköttetik. Ez a hét, sehogysem összeillő ember azért menekül egyetlen lakásba, mint va­lami süllyedő hajóra, mert a lakás közeli lebontását remélik. S holmi jogszabályok értelmében minden házaspárnak önálló la­kás jár a szanálás után. Csakhogy a hajó mégsem süllyed annyira. Kiderül, hogy a lakás lebontása jó, ha öt év múlva bekö­vetkezik. S hiába gyújtják magukra az ott­hont. A jogszabályok humánusak ugyan, de a lakásokat az ipar építi. ígyhát az idő­közben megérkezett negyedik nemzedék­kel együtt, immár nyolcán, ismét egy két- szoba-összkomfortot kapnak. Rényi Tamás ötödik játékfilmje, a Re­ménykedők, amely Müller Péter forgató- könyvéből készült, pergő ütemű, elgondol­kodtató vígjáték. Nem vált ki harsány ka­cajt, olykor fanyar ízt érzünk a jókedv alján. A téma tulajdonképpen tragikus fel­dolgozásra is alkalmas lenne, hiszen egy sereg emberi élet siklik ki a szemünk lát­tára. Még csak nem is elsősorban saját jel­lembeli vétségeik miatt. Ez már csak kö­vetkezmény. Az elemi tárgyi feltételek hiánya, az évtizedünk egyik fő gondjával növekedett lakásínség készteti őket apró aljasságokra, önző fondorlatokra. Kár, hogy a kiváltó okokat nem térké­pezték föl alaposabban a szerzők, nem vették élesebben célba a lakásügyekbe egyelőre jócskán belegubancolódott korrup­ciót, s a „hivatalnak packázásait”. így a bábszínházéhoz volt hasonlatos a módsze­rük, csak a szereplő-marionettek komikus vonaglását láttuk, de a zsinórpadlás rejtve maradt A bevezetőben szándékosan részleteztem a szereposztást, mert a mostanában dívó filmrendezői gyakorlattal ellentétben a színészi játéknak jutott vezető szerep a hatóeszközök közül. Bárdy György élt vele legélvézetesebben, új vonásokat tudott raj­zolni a már-már veszélyesen ránőtt Gu- gyerák-maszkra. Rényi Tamás nem mondhat zajos sikere­ket a magáénak, de a legmegbízhatóbb magyar filmrendezők egyike. Egy derűs munkásfilmmel kezdte (Legenda a vona­ton), majd egy komor munkásdrámával, a Sikátorral bizonyította tehetsége beérését Volt igaz, egy kisiklása, a Völgy, amely leginkább egy szilveszteri Jancsó paródiára hasonlított, de aztán a Krebsz. az isten pompás humorában ismét magára talált A Reménykedők folytatja a jó szériát Akik szeretik Rényi filmjeit, reményked­nek, hogy pályakezdő munkástémáihoz is visszatalál még. Sz. J. Ilyen ez a krónika... Azt mondja a közmondás: jó munkához idő kell. Ez jut eszembe, amikor olva­som, hogy a londoni Stoker család házában a napokban megjelentek a KÖZMŰVESlTŐ VÁLLALAT EMBEREI, hogy a bejárati ajtók mellett még egy feljáratot építse­nek. Erre azért volty szük­ség, hogy a babakocsit ne a lépcsőkön kelljen le és felci­pelni. Csakhogy időközben a baba betöltötte a tizen­nyolcadik életévét. A köz­művesítés! vállalat vezetője a késéssel kapcsolatban ki­jelentette: A megrendelés nem tartozott a sürgős mun­kálatok közé. Tudott dolog, hogy min­denkor fontos vigyáznunk a tisztaságra. Sydney-ben is tisztasági hetet tartottak és felszólították a lakosságot, HORDJANAK KI MINDEN FELESLEGES rossz holmit az utak szélére, ahonnan a köztisztasági vál­lalat majd elszállítja. A vál­lalat emberei egy mellékut­cában a sok szemét között egy ős-öreg autót találtak, amelyen a következő tábla volt: Vigyázat! Nehogy el­vigyék! Én még ezzel járok! Napjainkban rendkívül fej­lett a hírközlés. Valami tör­ténik a Föld túlsó oldalán és a telex gépek néhány perc múlva nálunk közlik az ese­ményt. Talán ezt példázza a különös verseny, amelyet Ju­goszláviában rendeztek. A versenyen két postagalamb, a telefon, a távírda és egy gépkocsi vett részt A nem mindennapi ver­seny célja: hogyan lehet LEGGYORSABBAN ELJUTTATNI EGY HÍRT az egymástól hatvan kilomé­ter távolságban levő Zágráb­ból Ljubljanába. A leggyor­sabbnak a gépkocsi bizo­nyult, eredménye 1 óra 32 perc. A második helyen a postagalambok végeztek, 2 óra és 40 perc idővel. A távirat 2 óra 50 perc alatt jutott el a címzetthez. Te­lefonösszeköttetést viszont csak hat óra után sikerült létesíteni. Sok még a lakáskereső, s még több azoknak a száma, akik megelégszenek egy al­bérleti szobával. Tengernyi apróhirdetés tanúskodik er­ről. A LEGÉRDEKESEBB APRÓHIRDETÉST a Stuttgarter Zeitungban ol­vastam. Szó szerint így hang­zik: Gyermektelen, szorgal­mas, tiszta, takarékos, becsü­letes, szerény, csöndes, egész­séges házaspár, akinek nincs barátja, ismerőse, társasága, ünnepe, szemete, izzadt lá­ba, férge, kutyája, macskája, énekesmadara — szobát ke­res. Jelige: A takarítás meg­szállottjai. Ilyen tökéletes házaspár­nak csak akadt egy kiadó kis szoba? Nem biztos... Ha már az apróhirdetésnél tartok, nem mulaszthatom el egy mini-krimi közlését sem. ÉJJELI ŰRT KERESETT hirdetés útján egy colorádói áruháztulajdonos. Másnap nyitáskor döbbenten tapasz­talta, hogy áruházát az éjjel szinte teljesen kifosztották. Irodájának asztalán gépírá­sos cédulát talált, a követ­kező szöveggel: Uram! Igye­keznünk kellett, mielőtt az éjjeli Őr elkezdi munkáját! Hálával és köszönettel a — szorgalmasok... §5 Korunk legfurcsább világ­rekordjainak egyike szüléiéit meg a közelmúltban. Da­karban, Szenegál fővárosá­ban új rekordot állított fel egy fiatalember. SZÁZ ÓRÁT BICIKLIZETT egyfolytában a város sta­dionjában. Közben evett, mosdott, borotválkozott anélkül, hogy abbahagyta volna a pedál taposását íme: nemcsak a víz alatt, nemcsak az űrben, vagy a Holdon, hanem a jó öreg bi­ciklin is lehet élni. Ha van miből. Nagy gond mostanában a kissé teltebbre gömbölyödött férfiaknak és hölgyeknek a felesleges kilóktól való meg­szabadulás. Örömmel jelent­hetem, e téren is megszüle­tett a szupermodern megol­dás! Henry Blithe angol hip­notizőr feltalálta a LEGKELLEMESEBB FOGYÓKÚRÁT. Eljárása szerint az em­ber a hipnózist követő álom alatt megszabadul kilóitól. Maga a hipnózis szeánsz igen egyszerű és főleg rendkívül olcsó. Ebéd helyett a fogyni kívánó személy lejátssza magának a megnyugtató, ér­telmetlen szöveget mondó hanglemzet, és a lemezborí­tóra fényképezett hipnotizőr szemébe néz. Természetesen mélyen! Egyébről eddig nem érte­sültem. .. Révész Tibor KISS ATTILA RAJZA

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents