Szolnok Megyei Néplap, 1971. június (22. évfolyam, 127-152. szám)
1971-06-13 / 138. szám
/ 1971. június 13. SZOLNOK MEGYEI NÉPLAP 7 MÉSZÁROS LAJOS: SÁROSPATAK • • Ötvenezer éves település Budapest határában Neandervölgyi korabeli lelőhelyet tártak fel az elmúlt időszakban a kutatók Budapest és Érd-Park város határában. Ez az eddig ismert legrégibb emberi település a főváros közelében: éppen ötvenezer éves. A hiteles „életkort” nem becslések, hanem az egyik legkorszerűbb eljárás. az úgynevezett rádiókarbon vizsgálatok alapján állapították meg a szakemberek. A leletek alapján ötvenezer éves zoológiái következtetések vonhatók le, s megelevenedik a kor „étlapja” is: vajon mit fogyasztottak őseink? Ugyanis szinte valamennyi állatcsont vadászat eredményeként került a fcld mélyébe. Kiderült: az érái fennsík vadban nagyon gazdag volt. Elsősorban barlangi medve került a vadásztanyára, méghozzá tetemes mennyiségben. De itt élt a gyapjas orrszarvú, a jégkori vadló és szamár is. Négyféle szarvasfajtára bukkantak, köztük előkerültek az óriásgím csontjai is. A mam- mut ekkor még ritkábban fordult elő, csak később vált gyakorivá nálunk. Megtalálható azonban az oroszlán, a párduc, gyakori volt a farkas s a hiéna is. Együttvéve harminckét állatfaj fordult elő — sarkköri rókától a mammutig. A megállapítások szerint a vadászat főleg ősszel és tavasszal folyt. Az ősember élelmiszerraktárának hajdani leleteiből arra is fény derült, hogy 42 fajta — többnyire kvarcitból és ökölnyi kavicsokból hasított, kiélezett kőszerszámukkal mesterien értettek az elejtett állatok bőrének feldolgozásához is. V asárnap már virradatkor megérezni, hogy a falu előző este kilépett a hámból. A nap jön fölfelé, árnyékot vetnek a fák, kazlak és az ólak, de még mindig csendesség van. Sehol se zördül szekér az udvaron, nem rengeti meg a házakat a vontató pufo- gása és a szövetkezeti iroda előtt sem gyülekeznek szálanként az emberek, hogy aztán csoportokban vonuljanak a tavaszi mezőre. Ezen a vasárnap reggelen semmi más nem hallatszott, csak komótos, ütemes csattogás. Tisztán repültek bele a csendbe a fejszekoppaná- sok. Visszaverődtek a pajtákról, a kerítésekről, élesen cikáztak a falu felett, aztán elpattantak meghalni, mint a szikrák. Senki se figyelt a koppá» násokra, hiszen olyan közönséges dolog, ha fát vágnak valahol. De Szitás Béla, ez a karikalábú, kajlakalapú parasztember zaklatottan csavargóit a faluban. Sietve rakta egymás elé nagy, vastagszárú csizmáit, kezét a bekecse zsebében tartotta, mintha hideg volna. Szembe találkozott a nyalka Bíró Ferenccel, ezzel a hosszúderekú fiatalemberrel, aki a szövetkezetben a brigádvezetője volt. A briga- déros ünneplőben feszített, mint aki lakodalomba készül. Messziről ráköszönt az öregre: — Szép jóreggelt, Béla bátyám! Hát maga hová siet? — A menyemhez, reggelizni — hazudta az öreg, pedig a reggelit rég elköltötte.. Sietett volna tovább, de meg kellett állnia, mert a fiatalember a kezét nyújtotta. — Na hát. az a tegnapi langyos eső sokat ért, ugye? — kérdezte a brigádvezető a gazda örömével. — Mit gondol, Béla bácsi, könnyít valamit a fagykáron? Szitás szomorúan nézelődött kajla kalapja alól. Még mindig hallotta a koppaná- sokat. A brigádvezetőnek is feltűnt az egyhangú, szakadatlan fejszecsattogás. Megkérdezte: — Már egy órája hallom ezt a kopácsolást. Nem tudja, hol döntenek fát? Az öreg Szitás felemelte a fejét, s szinte félvállról mondta: — Nálam, fiam, nálam... De tovább nem tudott beszélni. Gyorsan elbúcsúzott. Céltalanul sietett a falu széle felé. Már a végén járt, Gerencsér Miklós t a Kanász kaptatónál. Itt megállt, csitította magát, hogy nincs olyan nagy dologról szó. Hiszen minden fának az a sorsa, hogy egyszer kivágják. Az a hatalmas nyárfa, amelynek sorsa ezen a reggelen teljesült be, még mindig fenségesen terítette szét kisebb rokonai fölé rengeteg koronáját. A fák meg szoktak borzongani, ha törzsüket fejsze bántja — de ez keményen tűrte az ütéseket, mintha még mindig nem vette volna észre a lábánál igyekvő ember szándékát. Szitás Béla állt a Kanász kaptatón, szíve tele volt szorongással, s amíg nézte az óriási nyárfát, a kezét se merte mozdítani a zsebében. Az az önámító hiedelme támadt, hogy a fa ki sem fog dőlni. Mert noha a fia már egy óránál is több ideje, hogy a törzset egyre vékonyabbra faragta a gyökerek tövénél, Szitás még a helyén látta a milliónyi ág bozontos rajzát, amelyhez annyi éven át igazodott, amely mindig megmondta neki, hol a hajléka, amikor kint a határban dolgozott. De azért valami mégis elárulta, hogy hamarosan meginog az óriás: már nem szálltak rá a madarak, csak kóvályogtak körülötte, aztán a szomszédos, kisebb fákra telepedtek. Soha nem volt babonás ember Szitás Béla, de most nem tudott védekezni a félelem ellen. Egy kicsit a maga életétől is búcsúzott. A nem szűnő fejszecsattogások szir lánkok módjára egytől egyig beletaláltak s szinte várta, mikor döntik le a hangok a lábáról. Az az óriás nyárfa a tulajdon testvére volt Apja ültette hatvanhárom évvel ezelőtt az ő születése emlékére. Azt mondta, éljen olyan sokáig, mint az a fa. Nem kívánt mértéktelensé- get, mert minden valamire való földműves tudja, hogy a nyárfák élete nagyjából azonos az emberével. Szitás Bélának több testvére nem született így hát lassacskán a nyárfa lett a legközelebbi hozzátartozója, gazdája úgy tekintett rá, mint édes testvérére. Igazán jó testvérek maradtak mindvégig. Szép csendben megöregedtek anélkül, hogy valaha is ártottak volna egymásnak. Szitás Béla nagy nyárfája volt az első, amelyik ősszel elhullajtotta a lombját. Gazdája tudta, hogy soha többé nem fog új lombot hajtani. Már a télen ki kellett volna vágni, de Szitás húzta-hamimt» Közismert kérdések Mátyás Ferenci Vi látóhatár A dülőúton, hol megyek; pipiske-por száll, jön egy dömper, a föld remeg és széttépi a fellegek lebegő rongyát. Szalad a múlt a nyúllai át árkon és bokron húzza, löki a gyávaság egy ürge két lábára állt, s figyel a dombról. Vályogviskók, ólak, tanyák; a régi Ázsia falkája vándorol a láp felé, a homokszaharát el kell hagynia. Nem egy akác; egész fasor ágaskodik már ki a homokból, — s Napközeiben egy fán elhagyott rossz fészekben remény kukucskál. Most születnek mindannyian a falucsecsemők. — Nagy bádogléggömb-víztorony áll a templomhoz, — gondolom — szoptatni a csecsemőt Mezei András: Például Például pékszagot például bodza illatot aszfalt felett például kapucsöngőt mit el nem érhetek dühödt házmestert lakót például nagy futásokat az Almássy térig labdái és gombokat például szabad utcát és nyitott kapukat —- Hogy nevezzük az acél — illetve drótkötelet, valamint a több egymástól elszigetelt huzalból font, földalatti, vagy állóvizek, folyók felszíne alatt elhelyezett vezetéket? — kérdezik egyes beugratást kedvelő egyének embertársaiktól. — Kábel — feleli a gyanútlan, s máris jön a következő kérdés: — Hogy nevezik németül a villát? Erre is megfelel az illető: „Gábel!” S ki ölte meg Káint — így szól a harmadik kérdés, s aki nem ismeri a tréfát, rögtön rávágja a rímelő szót: — Ábel. Persze kinevetik, mert ha a bibliai kor nyomozóinak hinni lehet, éppen ellenkezőleg történt: Kain volt a gyilkos, Ábel volt az áldozat. Ugyancsak emberöléssel, féltékenységből elkövetett feleség gyilkossággal kapcsolatos Othello kérdése: — Imádkoztál ma este, Desdemona? Shakespeare egy másik, sokszor idézett kérdést Hamlet dán királyfi szájába ad: — Lenni, vagy nem lenni? — ez itt a kérdés. Madách Imre a Tragédia egyiptomi színében a rabszolgával mondat el egy vádoló hangú kérdést: — Miért él a pór?! — kérdi a félig halálra korbácsolt szerencsétlen, és mindjárt válaszol is: A gúlához követ! Hord az erősnek, s állitván utódot/ jármába, meghal — Milljók egy miatt. A középkori költészetből maradt ránk Villon „Ballada a hajdani idők dámáiról” című költeményének visszatérő sora: De hol van a tavalyi hó? Néhány irodalmi eredetű kérdés: Kivel tartanak önök, kulJ. túra mesterei — tette fel a kérdést Gorkij egy nemzetközi vita során a Pravdában 1932-ben megjelent cikke címében. Egy könyv, amelynek címe szállóige napjainkban is és ugyancsak 1932- böl származik: Mi lesz veled emberke? A kérdést Hans Fallada híres regénye véste a köztudatba. Ki kérdezett? a címe Karinthy Frigyes egyik kötetének. A kérdésre pedig az író így felel: „Igaz is — ki kérdezett engem? Hogy van az, hogy erre még soha sem gondoltam? Soha senki sem kérdezett!" S Karinthy megfogadmazza ars poéticáját: „Ki kérdezett? Ne kérdezd — ordítsd magad a kérdést, s hidd el a visszhangnak, hogy ő volt, s felelj a visszhangnak, hogy legalább a magad szavát halld”. — Mit ér az ember, ha magyar? — ez a kérdés pedig Adyt gyötörte. A verssor Az ős kajánból vált közismertté. Ady, Karinthy kérdéseinél jóval könnyebb súlyú az itt következő: Járt-e Cecil a Török utcában? — ez volt a „központi problémája” Herczeg Ferenc Kék róka című társasági vigjátékának. S a darab közönségsikeréhez főként az segítette a szerzőt, hogy az előadás után is lehetett találgatni, vajon járt-e a hősnő a tilosban. Még ennél is könnyebb fajsúlyú kérdések, még hozzá megzenésítve: „Látta-e már Budapestet éjjel? — valamint azt is jó lenne tudni, hogy mit susog a fehér akác? No meg azt, hogy apu hód med be az a nagy elefánt az oroszlán barlangjába.” De a legeslegfontosabb talán az, hogy az ember mindig tisztában legyen vele: Honnan fúj a szél? lasztotta az időt, egyszer már meg is fogta a baltát de aztán a sutba hajította. Tovább mégsem várhatott, megkérte hát a fiát, döntse ki helyette. A koppanások ritkultak, de súlyosabbakká váltak. Szitás mozdulatlanul nézte a fa koronáját, amely ugyancsak mozdulatlan volt. Langyos szél fújdogált, ő meg levetette a kalapjat, hadd frissítse a levegő horpadt halántékát. Tette volna visz- sza a helyére a kalapot, de félúton megállt a keze. Ügy látta, hogy a nyárfa alsó ágai közelednek a szomszédos diófa felé. Aztán lassan megindult az egésa roppant korona. ^ Csendesen, mintha vízbe dőlt volna. Az ágak egyre gyorsabban söpörték végig az eget, suhogó hang vegyült a szélbe, majd a recsegés robaja futotta be a falu utcáit. Megint csend lett. És világosabb. A hatalmas tavaszi ég nagyobbra nőtt egy darabbal. Szitás Béla visszatette a fejére a kalapját. Másnapra is derült maradt az idő. Az öreg Szitás egész nap fát ültetett. A kanális és a nagylegelő között, azon a nyílegyenes dülőúton nyolcvan nyárfahusángot állított gödörbe harmadmagával. Alig szólt valamit napközben. Délután jött a hosz- szú derekú brigádvezető, nézegette a kölyökfák katonás sorát. — Húsa év múlva olyan gyönyörű lesz, hogy az isten is ehhez fog igazodni! — lelkendezett Szitás Béla csendesen melléje állt, egy izmos húsán-» got szorongatott. Mogorván megkérdezte: — Ezt haza vihetem? Otthon is kell a fa... — Persze, hiszen tegnap kivágtak egyet — emlékezett a fiatalember. Gondtalanul egyezett bele az öreg kívánságába: — Hát hogyne. Vigye csak, Béla bácsi. Mivel Szitás még nem ebédelt — valahogy nem volt étvágya — uzsonnaidőben fogott a falatozáshoz. Egy tavalyi szárkupacra ült, az árokparton. Tarisznyáját az ölében bontogatta ki. s amíg vastag karikát szelt a fokhagymás kolbászból, minduntalan az újonnan ültetett nyárfasorra sandított. Evés után komótosan elballagott a kanálishoz, á fasor végébe. Gödröt ásott a bakháton Ez volt a legmagasabb hely a környéken. A gödör fenekére fészket szőrt avarból, erre állította a husángot, melyet már neki ajándékoztak. Vakondtúrások feketéllettek körülötte. Lapátjával gondosan összeszedte a porhanyós humuszt, ezt szórta a fa gyökeréhez. A többi földet vigyázva rakosgatta vissza a gödörbe, mintha lélegző élet maradt volna a hantok alatt. — B>z nő a legnagyobbra — morogta elégedetten, amikor végzett. T
