Szolnok Megyei Néplap, 1971. március (22. évfolyam, 51-76. szám)

1971-03-14 / 62. szám

6 SZOLNOK MEGYEI NÉPLAP 1971. március 14. AZ ELSŐ ÜGYELET Kibújt az ingéből. Ahogy átemelte a fején, haja sza­bályosan arcába hullott. Kis­sé előrehajolt, kamaszlányos mellei a földre mutattak. Ge­rincvonala élesen kirajzoló­dott. Ügy hallotta, hogy nyí­lik az ajtó. Ösztönös mozdu­lattal eltakarta a mellét. De senkit sem látott bejönni. Le­het. hogy már hallucinálok? Várok valakit? Igen, azt hi­szem, várok valakit. Fölvette, begombolta a fe­hér orvosi köpenyt. Megrecs- csent a szék. Odanézett. Mintha ülne rajta valaki. Egy láthatatlan ember. Aki őt fi­gyeli. Micsoda butaság. Mennyit álmodott erről a napról! A bonctani gyakorla­ton. a mikroszkópok előtt görnyedve, a tanulástól el­gyötört fejjel az államvizs­gák alatt. És most egyszerre minden itt van, súlyosan és reálisan. Az előbb elbúcsú­zott a főorvos is, kezet nyúj­tott. Kedvesen simogatta az arcát. — Ez az első, Kapossy doktornő? — Igen, főorvos úr. — Nagyon izgul? — Jaj, nagyon... — Van súlyos? — Kettő is. És tetszik tud­ni, ma felvételesek vagyunk. Bármikor jöhet a mentő... — Jaj de cserélnék magá­val! Még elgondolni is ijesz­tő. hogy majd negyven évvel ezelőtt ügyeltem először. Hány éves is maga, Andrea? — Huszonhat, főorvos úr. — Különben egész éjszaka otthon vagyok. A telefon ren­delkezésére áll... Mindenki elment. Egysze­rűen, hétköznapian. Mint, mondjuk, tegnap. És Andrea .lútelen azon kapta magát, hogy teljesen egyedül maradt a 315 beteggel. Ha bármilyen panaszuk van, neki kell dön­teni, gyógyszert adni, műté­tet elrendelni. Hát egyáltalán hogy képzelik ezt? Mi va­gyok én? Mindenttudó? És, ha pont olyan esettel talál­kozom, amiről még csak nem is tanultam? Amilyen pe- ?bem van, majd mindenki egyszerre lesz rosszul. Végigjárta a kórtermeket, írdekes, állapította meg, a letegek egyáltalán nem cso­dálkoznak, hogy egyedül ő vizitel. Nem is sejtik, meny­nyire szeretné, ha ma kivéte­lesen nyugodtan aludnának. Doktornő édes, kaphatnék al­tatót? Persze, Zoltai bácsi. Doktornő édes, én meghalok, megtetszik látni, én annyira szenvedek. Miket beszél itt, Kati néni? Majd kikap tő­lem. Ellenőrizte az infúziókat és a transzfúziókat. Beadta a vénás injekciókat. Talán csend lesz?! Az ügyeletes szobában le- heveredett az ágyra. Hát ez igazán érdekes. Kapossy dok­tornő kérem, köszönöm dok­tornő. Doktor néni, de jó, hogy itt tetszik lenni! Lehet, hogy már igazi orvosnő va­gyok? Elmosolyodott. Kicsit félszegen, kicsit büszkén. Ha a mama most látná! Aztán a csendben eszébe jutott András. Ki ez a férfi? Mit akar tőlem? Miért kell annyit gondolni rá? Csak tudnám, miért játszom ma­gam előtt is szerepet? Olyan jó az én házasságom, hogy mindenről le kell monda­nom? Istvánnal, az utóbbi időben alig találkozunk. Tu­lajdonképpen, észre sem vet­tem, hogy eltávolodtunk egy­mástól. Néha még felmeleg­szik közöttünk a levegő, de egyre ritkábban, s szaporod­nak a protokoll pillanatok. Nem értem... Olyan jól in­dult minden! Azt hiszem, Istvánnak mindennél fonto­sabb a karrier, talán ez a baj! András meg olyan, mint egy nagy gyerek. A fájdalom beléhasít ha, hirtelen, hívat­lanul betolakodik András ar­ca. Orvos vagyok. Ismernem illene a fájdalom anatómiá­ját De még azt sem tudom, hogy hol fáj. A gyomrom kö­rül kezdődik és mint az ita­tóson a tinta, lassan eloszlik. Egyszerre vágyom és tiltako­zom. Meddő kérdéseket te­szek fel magamnak: miért ke­verem össze a hivatásomat a szerelemmel? Miért?! Mert nem lehet szétválasztani. Megreccsent a szék, mint mikor leül rá valaki. Andrea Andrást látta az álom való­színűtlen lebegésében már. A férfi szólalt meg: — Vártál? — Talán. — Látod, még azt sem me­red elmondani, hogy vártál. Pedig én érzem, tudom. Mi­től félsz, tőlem? — Magamtól. — Látod, ez a valódi ve­szély. S a legrémesebb, hogy folyton döntésekbe hajszolod magad. A férjed, vagy én? A hivatásod, vagy a gyerek? Túl sokat adsz a külsőségek- re. Miért nem engeded , la­zára az idegeidet? Hadd re­püljenek az érzelmeid. —- Elszédülök. — Szédülni isteni. Én imá­dok szédülni. — És ha elszédülök? Mi legyen Istvánnal? Dobjam ki a férjem? Mert kegyed őfő- méltósága váratlanul és ké­retlenül belerobbant az, éle­tembe?! — Tőlem hiába kérdezed. Mit gondolsz, István enge­délyt kéme rá tőled, ha más nőt választana? — De én nő vagyok. — Végre egy őszinte szó. Látod, ez a legszebb benned. — És ma először ügyelek. Képzeld el, én, felelek az egész kórházért. Na mit szólsz a doktor kisasszonyhoz? — Tudtam. Ezért jöttem. — Te már itt is voltál. Mi­kor vetkőztem, ugye te néz­tél be hozzám az ajtón? Te leskelőd tél! — Én voltam. — És tetszettem? — Tudd meg, nem is a tes­tedet néztem. A szemed tet­szett a legjobban. Azt hitted, egyedül vagy, a tekinteted melegen csillogott, mert nem fegyelmezted kés-hideggé. — Bántasz. — Ha akarod, elmegyek. Néha olyan vagy hozzám, mint egy idegen. — Ne, ne menj még. A telefon belerecsegett az álomba Andrea felugrott. Felkapta a hallgatót. Álom­ittas, reflex-szerű hangon szólt bele: — Halló, ki az? — S majd­nem azt mondta: „András te vagy? — Zsófia nővér beszél. A 12-esben nagyon rosszul van a négyeske. — Azonnal jövök. Hogy hívják a -beteget? — Zipper József. Fölrohant az emeletre. Csak most sikerüljön! Gyor­san végiggondolta a délutáni kezelést. Kapott oxigénsát­rat, fölsorolta a gyógyszere­ket, súlyos égés. Agyában ko­nok mondat kalapált. Nem lehet baj, nem lehet baj! Éj­jel fél kettőkor beadta az el­ső adrenalint. — Doktornő kérem, ne hívjuk fel a főorvos urat? — kérdezte jóindulattal a ta­pasztalt Zsófia nővér. Ez hir­telen kimozdította Andreát magára kényszerített nyugal­mából. — Mit gondol nővérke, én miért vagyok itt? Hol a be­teg délutáni gyógyszerlistája? Inkább ezzel törődne, mint­hogy tanácsokat ad. — Érez­te, hogy igazságtalan. De a helyzet nem volt alkalmas az ilyen konfliktusok tisztázá­sára. A beteg szíve egyre gyengült. Lassú, szabálytalan pulzus, már alig tapintható. Kiadta az utasításokat és fi­gyelte a beavatkozás hatását. — Doktornő, doktornő, tes­sék jönni gyorsan! A Vaszi- lev, akire a kénsav ömlött, tetszik tudni, a nyolcasban, hörög, már többször kolla- bált. Hát most szedd össze ma­gad, Kapossy doktornő. Iste­nem, András meg István! Ketten is vagytok. Most meg egy sincs! Átfutott az agyán, hogy telefonál a főorvosnak. De nem! Azért sem! Érezte, hogy ez a tűzkeresztség, ezen át kell esni, s vagy győzte­sen, vagy... ezt nem is akar­ta végiggondolni. A két kór­terem között ingázott. Vénás injekciókat adott, vérátöm­lesztést csinált, oxigén-palac­kot szereltetett fel és le. Reg­gel hétkor félájultan a kime­rültségtől, egyszerűen sírva- fakadt. Ezt utálom, gondolta. Ezt a nyamvadt női bőgőro­hamot. Zsófia nővér átölelte a vállát. — Doktornő édes. ne tes­sék kétségbeesni! Mind a ketten kinyitották a szemü­ket. Sőt, Vaszilev meg is szó­lalt. Jobban érzi magát. Andrea halványan elmoso­lyodott, csak a szája sarka rezdült. — Ugye Zsófia nem haragszik rám? — Ugyan, doktornő, meg­értettem én magát. Az első ügyelete... Lebotorkált a szobájába. Megmosakodott és megírta a jelenté't. „Az éjszaka Vaszi­lev György és Zipper József több esetben kritikus álla­potba került (ájulás, légzés- és szívzavar) ...A hosszan­tartó kollapszus alatt az al­kalmazott gyógyszerek... reg­gelre mindketten jobban lettek... a további kezelésre vonatkozóan...’! — Tessék főorvos úr, az éj­szakai jelentés. —• Zsófia nővértől hallot­tam már. hogy nagy éjszaka volt. Szépen dolgozott, dok­tornő! — Köszönöm. —. Nem akar lepihenni? — Nem főorvos űr. Ügy- sem tudnék aludni. A telefon megcsörrent. — Én vagyok. Tessék? Ér­tem. A tizenkettesben — le­tette a hallgatót és Andreá­hoz fordult. — Zipper József a tizenkettesben exitált. Ne essen kétségbe, doktornő. Kórházban előfordul a ha­lál is. Andrea elsápadt. Hirtelen olyan ólomsúlyú fáradtság zunant rá hogy észre sem vette, amikor lerogyott a fő­orvos foteljába. Apró, fehér keze görcsösen ökölbeszorult, így megcsalni, így elárulni! — gondolta magában. Gyűlö­löm, gyűlölöm Zipper Józse­fet. Gyűlölöm, gyűlölöm — és a fehér arcra kanyargó patakokat írtak a könnyek. Meggyes László: Gondolkodó Zelh Zoltánt Verssé vált világ Egy csillag kering menekül verssé akarna lenni! Gyíkok, árnyak falevelek verssé akarnak lenni! Egy hang sikongva szárnyra kél: verssé akarna lenni! Szavak futkosnak, mint csibék: vers, född be szárnyaiddal! S a vércse is, csibétleső, verssé akarna lenni! S a kő. mely feléje süvít, már versként hullna vissza! « s,n Agg éj és hajnal, a suhanc: verssé akarna lenni! .Szikár kín és húsos öröm rímként ölelnék egymást! Sírboltjából volt év zörög: verssé akarna lenni! Jövőnk versként szakadna ki: hogy jaj, el ne vetéljen! A mindenség hull térdre már: verssé akarna lenni! Költők, nyúljatok érte le: ne falja fel a Semmi! a Kommün 1" „Éljen Március 18-án éppen száz ,sztendeje lesz, hogy 1871- ben Párizsban kikiáltották a kommünt A világra szó­ló eseményt 72 napig tartó iirámai küzdelem és héroszi munka követte. Párizs mun­kássága és népe példátlan cselekedetet hajtott végre: először a világon kezébe rette a hatalmat. A francia fővárosban több mint két hónapon át az életet mun­káskormány irányította és igazgatta. Hősök születtek izekben az emberpróbáló és emberformáló nehéz és szép napokban. Százak, ezrek, a kommünárok hősi légiói tá­madtak. Akikben lobogott a hazafiúi érzés, és lángolt a forradalmi hit. Dalok, ver­sek szólnak legendás bátor­ságukról. De a párizsi kommün vagy áldozatokat js követelt. .1 Szent Bertalan éjszaka vívontása sem ér fel a kom- nün leverését követő „véres hét” kegyetlen megtorlásai­val. Tömeges letartóztatások, kivégzések követték az első munkáshatalom bukását. A Pére-Lachaise temetőben, Irhol c lemvv^nátrok _ utol­só harcaikat vívták a kor­mánycsapatokkal, a temető délkeleti csücskében magas fai emelkedik; a „Kommü­nárok fala”. Itt végeztek ki több mint ezer forradalmár párizsit. De a kommünárok falán azótq is mindig friss virág van. Az emlékezés vi­rágai. Mert Párizs nem fe­lejt. És az utókor sem. Az első munkáshatalom rövid ideig tartott. De a munkásmozgalom számára nagy tanulságokkal szolgált. Engels írja Marx Polgár­háború Franciaországban cí­mű müvének előszavában: Azt akarjátok megtudni, mi a proletárdiktatúra? Nézzé­tek a párizsi kommünt! A kommünre emlékezés jegyében a hősi napok hő­seit idézve ime egy bíróság elé állított kommünár val­lomása: — Vádlott — szólt a ha­ditörvényszék elnöke —, van-e még védelmére valami mondanivalója? — Igen, uram — felelt a vádlott —, önök rendeltek nekem valami ügyvédfélét, ki védett a maga módja szerint, én pedig csak a ma­gamé szerint kívánom véde­ni magam. Dubois Ferenc a nevem, 55 éves vagyok. Atyám la­katos volt, a St-Martin kül­városban egy kis boltja va- la, mely után élt. Én a „Le National”-ból tanultam meg olvasni, atyám is azt olvas­ta, melyik, úgy gondolom, Thiers úr lapja volt. 1830. július 27-én atyám hajnal­ban elment hazulról. Este tíz órakor egy hordágyon haldokolva hozták haza, s mellette volt véres fegyvere. — Vedd — szólt puskájá­ra mutatva —, neked ha­gyom. fiam. S használd a kormány ellen, mindig a kormány ellen, mert ez min­dig ellensége a népnek, a szabadságnak. Ne feledd, mindig a kormány ellen... Többet egy szót sem be­szélt, s egy óra múlva meg­halt. Én még az éjjel men­tem és a legelső torlasznál felajánlottam szolgálatom. Még gyermek vagy. felelt a barikád vezére, mert én 15 éves valék és kis termetű. Még gyermek. meglehet — feleltem, — de atyám két órája halt meg golyójuktól, s ő nekem hagyta fegyve­rét... Tanítsanak meg vele bánni. E pillanattól fogva egész életemre forradalmár let­tem. Hogy harcoltam a Kom­mün alatt, azt sem a har­minc souért nem tettem, erőszak sem kényszerített, mint másokat, verekedtem szokásból, jókedvemből, s mert a szabadságért véltem küzdeni. 1830-ban a Louvre meg- roh^násánál vitézül viseltem magam. Az az utcagyerek, ki a svájci gárda golyóinak zápora közt legelőbb a Lo­uvre rácsozatára kúszott, én voltam. MeekaDtam a jú­liusi emlékérmet, de a pol­gárság nyakunkra királvt hozott... Mindent úiból kel­lett a nénnek kezdeni. Tit­kos társaságba léotem. hol megtanultam golyót önteni, lőoort gvártani.. . és vár­tunk. Körülbelül két évig vártunk. 1832. iúriius 5-én dél felé én voltam az első. ki Lamaraue tábornok lo­vát kifogta! Egész nan kia­báltuk: élien La Favette! — és este torlaszokat kezdet­tünk emelni. Harmadnqn megtámadott a katonaság, rié’után ném-kor St-Merrv- temnlom köré voltunk szo­rítva. összelőve, ágyúzva. mintha a katona nem is a nép fia volna Engem egy golyó és három kard seb­bel a St-János-kápolnába vittek, hol azokat bekötöz­ték. Ezután is még sokszor benéztem ide. Nem imád­kozni hanem hadd lássam a helyet, hova vérem a sza­badságért olv bőven omlott. Jólesett látnom. Ifjúságomra való tekintet­ből csak tíz esztendőre ítél­tek el és denortáltak. ezért nem vehettem részt az 1834- iki felkelésben. Ha szabad lettem volna, énnen úgv ve. rekedtem volna Transnonain utcában. mint harcoltam volt a St-Merrvben. A kor­mány ellen mindig... min­dig... ez hitvallásom, kate­kizmusom öt szóban. 1842- ben visszakerültem és úiból vártam... vártam az alkal­mat. Az 1848-iki forradalom magáfól iött. A városi őr­ség csak Chateau d’Fau-nál adott dolgot. S a február ?4riki estvén éjjel három óráig maradtam a Városház iéren. s hallgattam a szép beszédeket, hogy mi hősök vagvunk. nagv nolvárok. 1e- rontnttuv a zsarnokságot és sokat nevettem. hogv szö­kött egv bérVercíh-m meg a kiráiv Ez volt a fizetés a néo megint másnak vadá­szott. Júniusban újból vet­tem a fegyverem... minden rosszul ment... elcsíptek, el­ítéltek. s Cayenne-be vittek. Azt mondük. itt jól vi­seltem magam. Egy tenge­rész gyalogsági századost ki­mentettem a vízből, ezt ta­lálták igen szépnek. Pedig természetes, ha a torlaszon látom, lelövöm, de vízbe fúl­ni nem engedem, mire hal­jon meg valaki, ha éppen nem szükséges? Hazaeresz­tettek, de már 1852űyn az államcsíny után voltunk és az 1851-iki felkelésben nem vehettem részt. Cayenne-ben egy szabó barátom meghalt. Elmentem az özvegyet meglátogatni, s elvettem, hogy a nyomorból kisegítsem. Csakhamar fiam született. Egy régi felkelő és egy felkelő özvegye há­zasságából szolgaiélek nem születhetik. A császárság alatt nem­igen lehetett valamit kez­deni. A rendőrség egymás sarkát tapodta, s még a pléh- kalapon keresztül is be­verte a demonstrálok fejét az ördöngős Piétri körmök­kel. Szét is voltunk szórva, le is fegyverezve... Dolgoz­tam és felneveltem a fiam az atyám elveiben. Gyűlölte is a rendőrt, a zsandárt és a papot, mint én. A legelső komoly aigaäw-

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents