Szolnok Megyei Néplap, 1971. március (22. évfolyam, 51-76. szám)

1971-03-14 / 62. szám

1971. március 14.

SZOLNOK MEGYE3 NÉPLAP

7

Bokros László vázlatfüzetéből

1848 tavasza Szolnokon

!

1

I

1848 márciusi eseményeinek híre Szolnokon is megmozgatta a népet. Március 24-én a városháza udvarán „Főbírói elnöklet alatt nép- gyűlést tartván... a fővárosi események békés és főleg reájok áldást hozó erányú felvilágosítása szükségesnek találtaván, Halasi Kázmér népszerű szavakkal értésül adta az egybegyűlt közönségnek, hogy a pesti mozgalom azt eredményezte, hogy szabaddá tétetvén a föld, szabad lesz az a nép is, — amely azt műveli. S leromboltattak a válaszfalak, amelyek a magyar nemzeti egység valósulását, s azáltal mundnyájunkat forrón szeretett haza felvirágozását annyi századokon át lehetetlenné tették... A hű képekben előtüntetett átalakulás nagy- szerűsége az összesereglett több mint 2000 közlakosok által lelkes örömmel fogadtatván, Kovács Ignácz, Fülöp Ignácz, Bárányt Antal és Pethes János a főjegyzővel küldöttekül neveztettek, előterjeszteni a közrendtartáson felügyelő pesti választmánynak hazafiúi békés törekvés eránti rokonszenvünket, kö- szönetünket. az új kormánytagok eránti bizodalmunkat, s a kebelünkbeni közcsend és rend fenntartására elhatározott közremunkálásunkat.”

A városi jegyzőkönyvből Idézett részlet mellett érdemes közreadni az alábbi fel- terjesztést is, amelyet Szolnok város közönsége nevében küldtek a nemzeti kormánymai én is megjelentem; ott voltam a la Viliette laktanyáját elfoglaló kis csapatban. Elfogtak, becsuktak. Jött szeptember negyediké s kiszabadíttattunk.

Jött a porosz... az ostrom s én a nemzetőrségben bizalommal vártam és győzelmet reméltem, és — de hagyjuk!

Eleitől fogva az élhetetlen kormány ellen s a kommün mellett foglaltam állást. Október 31-én, január 22-én ott voltam a kormány ellen a Hotel de Vilié megtámadásánál. Nekem már véremmé vált a forradalom; úgy nem volt klub, hogy részt ne vettem volna benne; zendülés, hogy ne támogattam volna; torlasz, hogy a magam kövét tetejébe ne tettem volna. Miért? Magam se tudom megmondani, de úgy éreztem, hogy helyesen cselekszem, mert a kormányok a nép legnagyobb ellenségei És gondoltam, jobban leíz, ha majd mi leszünk a kormányon, vagy legalább akik nem ítélnek el minket kihallgatatlan, hogy a gazdagoknál verejtékünk arányán osztozkodjanak.

Március 18-án természetes, hogy... kiabáltam: „Éljen a Központi Bizottság! Éljen a kommün! Éljen a sorkatona- Fratermzaltom a kátéhoz örömük kifejezéseként^ hogy képviselőjük is helyet kap az országgyűlésen. A közölt dokumentum mintegy nyolc évtizedig a bécsi levéltárban volt a Honvédelmi Bizottmány irataival együtt, s csak azután kerülhetett át az Országos Levéltárba (OL. Min. elnökség és Honv. Biz. 98/1848. sz.)

Tisztelt Nemzeti Kormány

Napok ezrei tűntek le az örök enyészetbe századokon át eredménytelenül: a középkori földrendszer a keleti hadözön véres hulláma által az emberi méltóság teréről leszorított magyar nép, buzgó fohászai is leigázva lévén, oly kínos állapotra jutott, hogy az egyedüli édes hon s a tisztelt dinastia érdekei mellett gyermekeinek patakokban ontott hű vére, hazafiúi szent tüze, alacsony zsolddal megtérítettnek, « haza oltárára tett verítéket fillérei megvetett szolga adónak tekintették, s a közös anyát a szerelem teljességével átkaroló gyermek hideg mostoháskodássai viszonoztatok.

Míg végre a hontalanság annyi kínos fájdalma közt lefolyt sorvasztó napok után — az örök igazság érzetétől, hevült nemeskeblű honfiaknak — a testvérietlen féltékenységgel eltávolíttatott nép érdekei mellett szent lángokra lobbanva, annyi kitűnés, páratlan áldozatkészség a rendíthetetlen buzgalommal — a gondviselés és az európai események közrehatásával sikerült milliók

nasággal s a Hotel de Viliére mentem...

Már most azt mondják önök, ezen forradalom nem volt törvényes, meglehet, de nem tudom miért nem, bele kezdek már zavarodni azon forradalmakba, melyek legszentebb kötelességek és melyek aljas bűnök. A különbséget nem bírom belátni, ha nem az, hogy amelyik sikerül, mind jó és tetszik . önöknek, szobrot emelnek emlékére, utcát és tért neveznek el róla, rangot és évdíjat rendelnek utána. Minket, kik megcsináljuk a forradalmat s aztán kezünkből kicsenni engedjük az eredményt, nagy hazafiaknak, hősöknek és viträ népnek mondanak.

Vannak aztán mások, persze, amelyik nem sikerül, melyért halált, deportációt s fogságot osztogatnak...

S nem volna a 18-iki forradalom törvényes!? Hisz a városházán éppen úgy működött a kormány, mint február 24-én, és tavaly szeptemberben én úgy lőttem 1871-ben a versailles- iakra, mint 1830-ban a vörös gárdára és 1848-ban a municipális gárdára. Az első Után kitüntettek, a második után Lamartine csak olyan szépen dicsért meg, mint most Pyat; a kormány

reményteljes fohásza által kísért küzdelmeiket, örömteljes, dicső és fényes diadalra — az emberi méltóság diadalára felvergődtetni.

Megadatott a képviselet s ezzel a szolgaság szégyenbélyegével meggyalázott milliók az emberek soraiba vétettek fel, — és elmúltak valahára az idők, midőn nemzeti egységünk felvirulá- sáért küzdő hazafiak iránt tiszteletet tanúsítani bűnnek tartaték, ez első alkalom, melyben keblünk rejtekeit feltárhatjuk, örömmel ragadjuk meg azt felkiáltván... éljen a magyar nemzeti kormány, a magyarok istenének minden áldása szálljon reá- jok, s utódaikra!

Engedjék az egek, hogy idáig hirdetett üdvös elveikkel új pályájukon nemzetünk dicsőségét, javát megszilárdíthassák, legyenek továbbá is kegyes kiegyenlítői az érdekeknek, ápolói nemzeti egységünknek s a szabad nemzetek felszabadításának.

Városunkat, amennyiben az szerencsés fekvésénél fogva 13 000 tisztán magyarajkú lakossal, s ezek közt máris 800 műiparossal a gondoskodás országos bélkereskedés szempontjából érdemli, kegyes figyelmökbe teljes tisztelettel ajánlván.

Kelt Szolnokban, 1848. évi április 19-én tartatott községi ülésünkből.

I

Szolnok város közönsége:

Nagy Istvány s. k. Bíró

Elek György fi. b, hites

jegyző”

éppen ügy elmenekült Párizsból, mint X. Károly és Lajos Fülöp — s ez máskor elég volt — vissza nem jött...

Mint atyám, torlaszon akartam meghalni. Nem bírtam. Elfogtak. Önök hatalmában vagyok... Csupán egy kérésem volna, hogy van egy 17 éves fiam valahol a gályákon, verekedett, az igaz, tagadni sem fogja, de én adtam a fegyvert a kezébe, én mondtam, hogy kötelessége ez. Ö reám hallgatott, nekem engedelmeskedett, ebben van minden bűne, ne ítéljék el, uraim, nagyon szigorúan.

Mi engem illet, csak azt tanácslom, ne bocsássanak el, vén vagyok már természetet változtatni. S végtére is, tehetek is én róla, hogy a torlaszok szerencsétlenebb felén születtem; tehetek is én róla, bár a szerencse elhagyta, mégis hiszem azt, hogy az igazság vele van.

■ft

A vallomást Ugrón Gábor, a párizsi események magyar szemtanúja adta közre 1871 szeptemberében Újabban a Magyar szemtanúk a Párizst Kommünről című kötetben is megjelent. Átvételünk innen származik.

PALÁGYI BÉLA VASÁRNAPI RIPORTJA

Két erős ...

A dióbarna szemű kis srácnak az első barátságos szóra fülig ér a szája. A játékért pedig már ki is nyújtja apró kezét. Két héttel ezelőtt, amikor behozták az otthonba, még ijedt madárként leste az idegent. Ha egy színes játékállatkát tettek az ágyába, — hangosan felvisított. Éjszaka felsírt még akkor is, amikor arcáról, vézna karjáról észrevehetetlenné halványodtak a patkányok tűhegyes fogainak a nyomai.

Lacika nincs egyedül a jókora szobában. Sokan vannak az elhagyott apróságok, szinte összeér az ágyuk. Sírásuk mint egy állandó keserves koncert. Pedig a tökéletes ellátás mellett a nővérek szívből jövő gondoskodását is élvezik. Sokan soha nem ismerik meg vérszerinti szüleiket. — családi tragédiák árnyékában születtek. — Az árvák, félárvák nevelését a társadalom vállalja. A karton tanulsága szerint azonban Lacikának életerős apja, és édesanyja van.

☆

Bánhalmán, az állami gazdaság kapuján belül, magasfokú a szervezettség. A Kákát szállót bármelyik fővárosi üzem is elfogadná otthonul munkásainak. A gépkocsink betonon gördül a „legújabb divat szerint épült” istállók között. Az állatokat éjjel-nappal éber szemmel vigyázzák. Isten őrizz, hogy a törzsállománynak valami baja essék.

A halastó körül is katonás rend uralkodik. A halászok derékig érő csizmában, gumikötényben rakják vagonba a pontyokat. A medencék betonteknői között madzag- nyi sínpár kanyarog. Kocsikról percnyi pontossággal szórják a tápláléKot. a halaknak. Kerekre tátott szájjal várják az élelmet az ellustult pontyok.

— R. Sándornét keresik? Nem ismerjük. Én sem ismerem, én se tudom... Várjatok csak, — szól egy fiatalember — nem az, akinek a férje felgyújtotta a tanyáját, aztán felakasztotta magát? Ott lakik az út mentén, abban a tanyában. Néhány száz méterre innen. Előtte járunk el nap, mint nap.

— A Csőké tanyában laknak? — Van aki hitetlen- kedve csóválja a fejét, mások nevetnek, szintén hitetlenkedve.

— Pedig ott laknak —

erősíti a fiatal férfi. — Mostanában egy fiút is látok onnan kijönni, ezek szerint albérlőjük is van. Különös emberek azok...

A betonút felé trágyaszínű oldalát és zsebkendőnyi ablakszemét mutatja a háznak nevezett omladék. Az udvaron felborult a természet rendje. — A gazok, dudvák anarchiája sötétíti az amúgy is vigasztalan képet. Többször Körbejárjuk az épületet, melynek az udvarán a civilizációt mindössze egy ócska autógumi jelzi. Az ajtó nyitva van, de illedelmes kopogtatásunkra nem válaszol senki.

Ä szoba földjén szana-szét hever egy összerágott nylonszatyor, cipő, aminek csak talpa van, aztán rongyok, rongyok, szinte pihévé őrölve. Az elhagyott gyermek- ágyban egy fél csörgő. A kiságy matracát is teljesen széttépték a patkányok. Penészes szentképek a falon, az egyiken a két liliomos szentszülő vezeti kézenfogva a kis Jézust. Felettük a szentlélek galambja, és kiterjesztett kézzel, maga az Isten. Odébb a megfeszített Krisztus csüng, gipszkarjai külön fityegnek testétől. Meredt arcú színes fotók a családról. A plafonból kilógó nád, ki tudja miért, — perceg. A falak tövében gyermekfejnyi lyukak vezetnek a patkányok „aKlába”. Éjjel innen másznak elő az undok rágcsálók. Szerencsére a kis Laci már nincs itt.

Már rég elhagytuk a tanyát, ám még mindig azon gondolkodom, hogyan maradhatott meg e förtelmes romhalmaz az állami gazdaság területén?

■ft

Kisújszálláson Fodor Julianna a gyermekvédelmi felügyelő nagyon el van keseredve. Mindig van ok -az aggodalomra. A városi tanács e puritán szobájában kificamodott emberi sorsokat próbál helyrehozni az „állandó ügyeletes mama”. Most éppen nagy bánata, mondhatni személyes szomorúsága van. Tíz éves Kora óta őrzött egy kislányt, őrködött neveltetésén, mindig megkülönböztetett gonddal választotta ki nevelőszüleit. Aztán három évvel ezelőtt férjhez adta. — Úgy érezte a gyermekvédelmi felügyelőnő, hogy a fiatalasszony révbe jutása az ő sikere is volt. A férj — egy elkeseredett, összetört férfi — arról panaszkodik éppen, hogy a felesége — az oly gonddal és szeretettel nevelt lány — idegen férfiakkal ki- sérgetteti magát. Minden bizonnyal elválnaK.

Együtt érzünk vele, de most a kis B. Lacikáról szeretnénk információt kérni.

— A rendőrség egy feljelentés nyomán ment ki R. Sándorné lakására. A fiatal- asszony hat éves lánya agyhártyagyulladásban halt meg hirtelen, egy hónappal ezelőtt. A szomszédok azzal gyanúsították az osszonyt és élettársát, hogy eltették láb alól a kislányt. Ez nem 6á- zonyosodott be, viszont a rendőrök rátaláltak a kis Lacikára, aki egyedül sir- dogált a jéghideg házban. A patkányok voltak a játszótársai. A lakásban semmilyen élelmet nem találtak. A gyermeknek már csak a szemében volt élet, amikor elvitték az otthonba.

— Olyan lakásban miként élhet ember... Egy jóérzésű kutya különb helyet keres magának, ahhoz, hogy elnyúljon.

R. Sándorné nővére Kisújszálláson gyönyörű szép, új családi házban lakik. Ott is kerestük az asszonyt, akinek nem sikerül semmiképp a nyomára akadni.

— Nézzék meg talán az állomáson. A férfi vagonkirakó — már amikor dolgozik. Neki is van családja Karcagon. Ikergyermekei után kellene fizetni a tartásdíjat. A rendszertelen munkából nem tudom miként fizeti.

— Mi a véleménye a húgáról?

— Ne is kérdezze! Tizen- ketten voltunk testvérek, de ő a család csúfja. A , többi testvéreim is szégyellik. Ha idejön hozzánk, én mindig „kiosztom”. Ilyenkor bólogat, hogy igazam van, de aztán megy minden tovább, úgy mint annak előtte.

— Mikor meghalt a lánya, a temetésére mi rokonok adtuk össze a pénzt. A négy éves fiát a nővérem vette magához és neveli anélkül, hogy egy fillért is kérne tőle. De miből is fizetnének?

— Ügy tudom pedig, hogy fiatal, erős ember mindKettő.

— Az az asszony a húgom, de én azt mondom, hogy az ilyenekre kényszer- zubbonyt kellene húzni, úgy dolgoztatni őket. Mert a gyermekét el kell tudni tartani mindenkinek. Nem lehet, hogy ne bírja ezt két ember, két erős ember,

*

Az élettárs, a magas szőke férfi, orkándzsekiben és kucsmában, már minket keres. Hírét vették, hogy utánuk járunk. Mellette a fekete asszony, csizmáján tenyérnyi lyukaka. Patkányok rágták ki.

Gyanakvó, sanda pillantásokkal méreget bennünket a férfi és ellenségesen vála- baolgat. Amikor a gyermek

kékről esik szó, az asszony szeme elhomályosul — ezzel úgy látszik ki is merül az anyai szeretete.

— Igen, mi ott lakunk abban a patkánytúrta tanyában, mert a tanács nem ad nekünk lakást Kisújszálláson. Kerestünk albérletet is, de nem találtunk, az emberek nem szívesen adják ki a lakásukat.

— Meg nem is érdemes — veszi át a szót az asszony, mert ott hagyjuk a tanyát rövidesen és elköltözünk. Laci gátőr lesz Ecsegfal- ván...

...Van ott a vízügynek egy igen jó tanyája, oda megyünk lakni és akkor elveszem az asszonyt, magunkhoz vesszük a gyerekeket, mert nagyon szeretjük őket, a két gyermekemet is nagyon szeretem, akik Karcagon vannak, de azért nem nézhetem meg őket gyakrabban, mert az apróságok nagyon apásak és egy-egy látogatás után nem tudok tőlük szabadulni.

— És maga miért nem dolgozik? — kérdezem az asz- szonyt.

— Nekem idáig nem kellett, mert az első férjem után, aki felakasztotta magát, havonta 730 forint özvegységit kaptam. Most, hogy a lányom meghalt és Lacika az otthonba került, nem tudom mennyit fogok kapni.

— De nem is kell neki dolgoznia, mert ha a tanács ad lakást, vagy a vízügy Ecseg- fálván, akkor minden másképp lesz. Nem úgy mint most, hogy egy hétig nem dolgoztam, előtte meg tíz napig... Igaz, hogy most már nem vagonokat rakok, hanem egy maszek fuvaros mellett vagyok rakodó, de ott is lehet tisztességesen keresni, nem igaz? Mert munka az is, és ha a tanács, meg a vízügy...

— A patkányokkal nem lehetett volna valamit kezdeni?

— Nem lehet tetszik tudni, mert ha becsináljuk a lyukakat, széttúrják a tanyát. Laci már akart mérget is venni, de nem kapott, így az értékesebb holmit meg az élelmet fel- akasztgatjuk a mestergeren- dára, ott biztonságban van.

— Azt mondják mindketten, hogy nagyon szeretik a gyermeket. Miért hagyták mégis egyedül Lacikát a hideg lakásban?

— Ez nem igaz. Ez hazugság. Van nekünk egy szomszédasszonyunk, az beszél ránk mindenfélét. Hogy éheztettük volna a kisfiút? Laci még tejet is hozott neki. Olyan sovány volt szegény az biztos, de nem volt neki semmi baja, jó kedve volt, nevetett, akkor is amikor elvitték.

— ön otthagyta az előző családját, később a munkahelyét is. Állandó lakásuk nincs, vándorolnak nyomorúságos tanyáról, még nyomorúságosabb tanyára, sokszor egy ebédért kilincselnek a rokonoknál. — Ahhoz, hogy kapjanak, előbb valamit adni is kell — mindenek előtt dől- ' gozni, tisztességesen.

— A válasz: hallgatás.

Nem ismerik el, hogy ne- kiK is részük van nyomorúságos sorsukban. Mondják, mondják felváltva, egymást kisegítve; mindenről beszél-, nek, mindenkire hivatkoznak, csak a saját felelősségükről nem esik szó. A gyermekeket vissza akarják szerezni, tisztességben felnevelni, terveznek csak úgy bele a világba, de az emberibb életért eddig meg nem tettek semmit.

Az asszony szíve alatt egy

öt hónapos csöppséget hordoz. Nemsokára megszülető*

Lacika k&te&ttggesa *