Szolnok Megyei Néplap, 1971. január (22. évfolyam, 1-26. szám)
1971-01-10 / 8. szám
6 SZOLNOK MEGYEI NÉPLAP mi. Január 18. THIERY ÁRPÁD: Bódi Gáspár hosszú napja Vigyáztam a gyerekre Uzsonnameghívást kaptam régi ismerőseimhez. Elbeszélgettünk, játszottam a hétéves Pistivel, és szinte észre se vettük hogy milyen gyorsan múlik az idő. Jobban mondva, ők észrevették. A férj az órájára nézett és jelentős pillantást vetett feleségére. Az bólintott, és megszólalt: — Ma remek film megy a televízióban. Mi is szívesen megnéznénk, de két jegyet kaptunk a moziba. Rögtön tudtam, hogy miről van szó. — Azt kívánjátok, hogy vigyázzak a Pistire? — kérdeztem. —- Ha olyan angyal lennél... Nincs vele semmi dolgod. Alszik majd, mint a bunda. Te közben a filmet nézheted. Tudod, azért mégis nyugodtabban mennénk el... — Maradok! Pistit lefektették, azután elbúcsúztunk. A gyerek mindjárt elaludt és én babrálni kezdtem a televíziós készüléket. Egy perc alatt elrontottam, mire félhangosan káromkodni kezdtem... Persze, Pisti nyomban felébredt, rögtön látta, hogy mi történt és megnyugtatott: — Ne izgulj, mindjárt megcsinálom. Rendbe is hozta, én betakartam Pistit, aki csakhamar újra elaludt, és én a filmet néztem. Egyszerre csak azt éreztem, hogy hideg fut végig a hátamon. Ugyanis a felső ablak egy résnyire nyitva volt és erős szél fújt. Még meghűl a gyerek — ijedtem meg, — és elhatároztam, hogy mint amatőr gyermekkertész, megmentem a kicsit a tüdőgyulladástól. De, hogy érem el a felső ablakokat? Az asztalt odatoltam és rátettem a széket. Ezután felmásztam az az asztalra, onnan a székre. Közben a gyerekre néztem. Edesdeden aludt. Lábujjhegyen álltam, mert az ablak magasan volt. Már-már elértem a kis kilincset, amikor a szék megbillent és a padlóra zuhantam. Jól bevertem a fejemet, és a derekam is megsínylette a tornamutatványt. A nagy zajra Pisti felébredt, rögtön « helyzet magaslatára emelkedett, és utasítást adott: — Ne félj semmit, én meggyógyitlak. feküdj le szépen, de rögtön. Szót fogadtam, mert nagyon fájt az ütés helye a fejemen — sőt az ellenkező oldalon is. Pisti borogatást hozott, a fejemre tette, aztán két tablettát etetett meg velem. — Mindjárt rendbe fogsz jönni — vigasztalt. Valóban, lassan múlni kezdtek fájdalmaim. Közben Pisti visszatette a széket az asztalra. Még egy sámlival megtoldotta, és becsukta az ablakot. Azután kicserélte a vizes borogatást, betakart, és elmesélte iskolai élményeit. Megállapította, hogy nincs lázam, megtapogatta a fejemen a daganatot és gyengéden egy kés lapját szorította rá. — Ez visszafejleszti — mondotta szakértelemmel. — Nekem is így szokták csinálni. Azután utasítást adott: — Aludj egy kicsit. Elég volt a beszédből. Most leoltom a villanyt. Ne félj a sötétben, itt maradok a szobában, vigyázok rád. Jó másfél óra múlva felkeltett: — Ne haragudj — mondta —, de mindjárt hazaérnek. Nem kell nekik tudni, hogy ápoltalak. Most én gyorsan lefekszem. Felugrottam, rendbehoztam magam. Éppen idejében. A szülők hazaérkeztek. Egy pillantást vetettek az „alvó" gyerekre, azután halkan kérdezték: — Jó volt a televízió műsora? — Remek! — Búcsúztak és sokáig szorongatták a kezemet. — Hálásan köszönjük, hogy gondosan vigyáztál Pistikére. Palásti László '/Íí^S £ KISS ATTILA RAJZA ES ÖNTUDAT Bódi az autóbuszjegyet gondosan összehajtogatta, zsebretette, majd elhelyezkedett az ülésen. Indulás előtt még egyszer az ablakhoz hajolt, mintha meg akart volna bizonyosodni: valóban nem egy furcsa álom áldozata. Felpillantott a szociális otthon sárga, kastélyszerű épületére, mely így tél utolján, mikor már a mélyebb részeken is olvadozott a hó, valósággal világított a földszínű, ázott domb tetején. Bó- dinak úgy tűnt: a kapunál a fiatal fenyők között, vállára vetett intézeti köpenyben ott áll az igazgatónő. Bódi visz- szahúzódott az ablaktól és azt gondolta: Az ördögbe, hogyan láthatnám én innen, ő meg onnan engemet?... De nem szabadult az igazgatónő száraz, deszkaszerű alakjától, egyre csak visszatért eléje, pontosan úgy, ahogy az este a fehér íróasztal mögött a válláról le-lecsúszó köpenyét igazgatva ült. Bódi papírjait lapozgatta. — Magának holnap orvosi vizsgálatra kell mennie — mondta. — Igenis. — De nincs, aki elkísérje a városba. — Akkor nem megyek — nyugodott bele Bódi. Az igazgatónő felpillantott átható, türelmes tekintetével, amely sohasem az emberekre és a tárgyakra nézett, hanem mögéjük. — Én azonban kísérő nélkül is elengedem magát. Nem érdekel, hogy mi van itt a papírjaiban. Miért ne jönne t vissza rendesen egyedül is, ha egyszer vissza kell jönnie. Nem igaz, Bódi? — Maga tudja... — Itt vannak a papírjai. A reggeli autóbusszal bemegy a városba és megjelenik mindenütt, ahol kell. Nem először fordul meg maga azokon a helyeken. De figyelmeztetem valamire! Ha maga este kilenckor nincs itt az intézetben, ha lerészegedik, ha elcsavarog... Ha bármi disznó- ságot csinál, maga nem ember többé előttem! Megértette? — Rendben van — mondta Bódi furcsa hangon, s mintha egy idegennek a hangján szólalt volna meg és azt sem értette: hogyan talált rá ilyen könnyen a megfelelő szavakra? Elégült, boldog mosollyal ült az autóbuszban és ez a kifejezés az orvosi rendelőkben sem tűnt el az arcáról. Az ápolónők meglepett kérdéseire titokzatosan mosolygott, az orvosoknak pedig a gyógyuló betegek tájékozott bizakodásával válaszolgatott. Egy csöppet sem emlékeztetett arra az iszákos, rossz modorú svihákra. aki megbízhatatlan volt pénzben, szóban, időben, és aki évekig magára hagyatva élt a külvárosi felvonulási épületek táján, sokan bolondnak tartották, míg valaki szólt az érdekében és egy szociális otthonban helyezték eL A boldog arckifejezés az orvosi vizsgálatok végeztével kezdett tünedezni, mintha Bódi az utcákon bolyongva fokozatosan ébredt volna tudatára, hogy ezt a délelőtti kis papírboldogságot csalt azért hitethette el magával, mert már nem jutnak eszébe a régi idők. s ha mégis: idegen tárgyként úszkálnak az emlékezetében, s nem tud igazán ragaszkodni hozzájuk. Azt gondolta: A cimborák ilyenkor a vasúton, meg a közraktárak körül lézengenek... Nem akart velük találkozni, s a belváros felé indult. A gyógyszertárnái egy hatalmas. fehér kéz nyúlt feléje, majd kirajzolódott a keskeny, beesett sólyomarc, és az arcon furcsa módon feléledtek a harag piros foltjai. így állt, ilyen haragosan és meglepetten az egykori ezerszázas FIAT mellett: ki akarta nyitni az ajtaját és csak akkor vette észre, hogy be van he- gesztve... — Bódi elvtárs! — ért hoz- tá barátságosan a nagy fehér kéz. Bódi öszerezzent és azt gondolta: Annyira egyezik minden, hogy nem lehet igaz. S nem értette, hogy az ő keze miért nem mozog? — Főnök!... Azaz, Sípos elvtársi — nyögte. Szabadkozott, valósággal húzatta magát, de Sípos becipelte egy mellékutcába. A pincében a pincér négy teli poharat tett eléjük az asztalra. Bódi elborzadt és lehunyta a szemét. — Ügy láttam, hogy biceg. Mi történt magával? — kérdezte Sípos. — Karambol. Nyolc éve már. — Ő!... — pillantott Sípos részvéttel egykori sofőrjére. — Magának pedig mindene volt az autó. Bódi elvörösödött. Az asztal súrolt deszkalapjára bámult. — A karambol után vidékre költöztem — mondta. — Most egy gazdaság kocsiját vezetem. Sípos a poharáért nyúlt. — Én pedig tizenöt éve már, hogy a minisztériumban vagyok. Most látogatóba jöttem ide a rokonokhoz... Nem iszik, Bódi elvtárs? — Legfeljebb egy keveset — mondta Bódi erőtlenül, és a hazugságán tűnődött. Azt gondolta vöröslő arccal: Tehát így ég el szégyenében az ember. — Hány éve is, hogy mi együtt voltunk? — kérdezte Sípos. — Negyvenhétben. — Micsoda idők voltak akkor... — Nagy idők voltak — bólintott Bódi komolyan és ahányszor Síposra pillantott, egyre csak a rozoga FIAT-ot látta maga előtt, amelynek az egész jobboldalát egy szerencsétlen hídrakanyarodás- nál leszakította. A bányavidéken napok óta zuhogott az eső, az utak oldalát kimosta a víz, de menni kellett, nem törődve az életveszélyes utakkal, s akkor a meszelt kőhíd egyszer csalt alattomosan ott termett előtte. Ajtó nélkül nem járhattak, a leszakadt ajtókat fel kellett hegeszteni. Attól kezdve baloldalról másztak be a kocsiba, míg Sípos meg nem unta a beosztásához képest megalázó kies beszállásokat és felkutatott a városban egy Opelt. Négyen mentek az autóért. — A nép nevében! — mondták halálos komolysággal a szobafestőnek, aki megszeppenve állt előttük az udvar közepén. Mulatságos volt, ahogy igyekezett a kedvükbe járni. Kinyitotta a pajtát A ponyvát lerángatta a kocsiról, és széttárt, tehetetlen karral azt mondta: — Ezt csak tolni lehet, kérem... Szerencsére négyen voltak, de így is alaposan megizzadtak, mire nevetség tárgyaként az ütött- kopott kocsit a városon át betolták a pártgarázsba. Bódi csodálattal hallgatta Sípost. Minden megelevenedett amiről beszélt, csak ki kellett nyújtania a kezét, hogy megérintse a hegesztőt, aki egész éjszakán át dolgozott a FIAT ajtajaival hogy Bódi másnap elfuvarozhassa Sípost a választási gyűlésre... Bódi hallgatott, nem tudta félbeszakítani Sípost. Egyszer a faliórára pillantott. Sípos észrevette. — Dolga van? — Ó, nem, nem... Mi dolgom' volna azon kívül, hogy itt vagyok most magával?... — tiltakozott Bódi és a kezét rátette Sípos karjára. Meg is szorította egy kicsit. — Mi van, Bódi elvtárs? — hunyorított Sípos elérzóke- nyülten. — Semmi — nyögte Bódi, és az arcát a kabátja ujjába törölte. — Csak nekem is eszembe jutott az a sok minden, amiken végigmentünk mi ketten. Akik láttak működni bennünket, biztos azt gondolták magukban: Ki hitte volna róluk, hogy ennyire értik, amit csinálnak?... Ö, mi egészen nagy emberek voltunk akkor. Elhiszi nekem? Sípos eltűnődve simogatta a poharát. — Kisemoerek voltunk mi, Bódi elvtárs — mondta. — Csak nagy dolgokat műveltünk és ez téveszti meg magát... Szótlanul ültek az asztalnál. Elérzékenyültek a sok emléktől, amelyeket ezek az órák kimozdítottak a helyükről, s most ott voltak előttük diadalmasan és kipirulva — pontosan úgy, mint akkor a valóság perceiben. Az utcán Sípos érzelmesen megölelte Bódit. Magához is szorította egy kicsit. Bódi krákogott, egyik lábáról a másikra állt. Nem érzett bűntudatot, hogy elhallgatta Sípos előtt a szociális otthont, sőt igyekezett a régi színekben feltüntetni magát Amiatt sem érzett bűntudatot, hogy nem tett említést a feleségéről, aki a karambolnál szörnyethalt mellette, és a három évről sem beszélt, amire jogerősen elítélték. A bűntudat helyett valami mást érzett. Leginkább azt, hogy egyszer valahol elveszített valamit, aminek már nem is tudja pontosan a nevét, s így most már meg sem találhatja. Megvárta, míg Sípos eltűnt a házak sötétlő árnyékában, aztán amennyire a rossz lába engedte, futni kezdett az autóbuszállomás felé. A szolgálati épület minden ablaka sötét volt már, a söntés is bezárt. Elmúlt nyolc óra. Bódi leroskadt a hármas kocsiállásnál, ahonnan az ő autóbusza indult. Egyszerre nyomasztónak, sőt elviselhetetlennek találta az idő súlyát, mintha minden perc — ami eddig volt és ami még lesz — külön nehezedett volna rá. Az igazgatónő alakja is egyre többször jelent meg előtte. Mindennek én vagyok az oka, de hát, ha nem volt erő bennem, hogy mást tehettem volna, nyöszörgött... Taxi suhant át az autóbuszállomáson. Bódi későn vette észre. Integetett, egy darabig futott is utána, a sofőr azonban nem vette észre. Vagy azt hitte, hogy részeg vagyok, gondolta Bódi elkeseredve, majd amennyire a sántasága engedte, futott vissza a főtér felé. Egy mellékutcában talált rá a taxiirodára. Az egyenruhás fiatalasszony fémfogait csillogtatva azt mondta: — Körülbelül háromszáz forint. És várni kell a kocsira. A Bódi válasz nélkül bólintott és leült a várópadra. Mondhattam volna, hogy nekem minden perc számít, gondolta, majd benyúlt a zsebébe, megtapogatta a tárcáját. Benne volt a rokkantsági nyugdíja, amelyet tegnap vett át a gondnokságon. Két csomag cigaretta ára hiányzott belőle. Várakozás közben alacsony, kövérkés alakja valósággal elveszett a széles pad sarkában. Csak akkor tűnt fel, ha nyílt az ajtó és Bódi abban a reményben, hogy érte jött a taxi, előre furako- dott. Kilenc óra előtt értek fel a Rigó-tetőre, ahonnan már látni lehetett a szociális otthon ablakfényeit Bódi egész úton növekvő aggodalommal figyelte a taxióra kattanásait és amikor a kocsi • kezdett leereszkedni a tetőről, intett. — Csak eddig? — kérdezte a sofőr. — Csak eddig. — Felviszem én az otthonig, mint egy úriembert. — Hagyja csak! — mondta Bódi. A tárcájából elővette a rokkantsági nyugdíját és odaadta a sofőrnek. — Itt a pénze. Megvárta, amíg a taxi nagy nehezen megfordult a keskeny úton, aztán elindult gyalog. Sohasem kedvelte a nehezen magyarázható dolgokat és még inkább nem, ha sajnálatra méltónak látszott. Most sem arra gondolt, hogy legfeljebb fél tízre érhet fel az otthonba, és okosabb volna, ha azon tömé a fejét, amit majd az igazgatónőnek mond. Ehelyett még egyszer átélte a régi dolgokat, Sípossal, a FIAT-tal és az Opellal. Közben könnyezett, csak ! könnyezett, a kabátujjába tö- rölgette a szemét. S mint gyakran megtörténik az emberre!: egyszerre voltak ezek a visszahozhatatlan múlt i iránt érzett bánat és a bol- I dogság könnyei. | ÉRDEK A köztudatban máig is eleven még az a nézet, amely ellentétet lát az érdek és az öntudat között. Ez valószínűleg nem kis részben annak a vallás-erkölcsi nevelésnek maradványa, amely tagadta az összefüggést az emberek „evilági” érdekeltsége és cselekedeteik erkölcsössége között, s az erkölcsösséget nem az emberek, a társadalom helyzetéből, érdekeiből, hanem valamiféle örök, változatlan, „isteni parancsolathoz” való viszonyból magyarázta. Érdekes módon a szocialista építés első évtizedében a lényegében hagyományos valláserkölcsi megítélés E felfogás naiv egyszerűsége mellett is, történelmileg nélkülözhetetlen és pozitív szerepet játszott, amennyiben a hatalomért vívott harc. majd az ellenforradalom leverése és a szocializmus alapjainak lerakása valóban terjedt el, mint szocialista, ■marxista álláspont, természetesen azzal a nagy különbséggel, hogy a viszonyítási alap szerepét nem „isteni parancsolatok” játszották, hanem a munkásosztály változatlanoknak feltételezett érdekei. E felfogás szerint úgy volt lehetséges és kötelező a munkásosztály céljait szolgálni, hogy közben háttérbe kellett szorítani nemcsak az egyének, de az osztály egyes rétegeinek sajátos külön érdekeit; az volt tehát az öntudatos. aki ezt a szolgálatot önzetlenül, egyéni érdekei rovására is vállalta. olyan tömegaktivitást igényelt, amely elkerülhetetlenül háttérbe szorította az egyének, illetve a kisebb társadalmi egységek, rétegek, csoportok különérdekeit, hogy érvényesülhessenek a dolgozó osztályok közös, alapvető érdekei: a szocialista hatalom megteremtése, megszervezése és megtartása, a kizsákmányolás és a munkanélküliség megszüntetése, a szocialista iparosítás, a nagyüzemi szocialista mezőgazdaság megteremtése, a szocialista kulturális forradalom első eredményeinek elérése. Pártunk már a VII. kongresszusán, 1959-ben felismerte, hogy a hatvanas években, éppen az elért eredményekre támaszkodva, változtatni, helyesbíteni kell a korábbi felfogáson: határozatot hozott a gazdaságirányítás régi módszereinek felülvizsgálatára, új módszerek keresésére, s arra, hogy máris erősíteni kell a dolgozók anyagi érdekeltségét az iparban is, az akkor gyors ütemben kialakuló mezőgazdasági termelőszövetkezetekben is. Fel kellett ismernünk azt. hogy a szocialista forradalom alapvető vívmányainak megőrzése és gyarapítása, eredményeinek továbbfej- locytíse nem lehetséges a korábbi szemlélet alapián, amelyben a fő szerepet a munkásosztály osztatlan és változatián „történelmi érdéTörténe!mi érdek: a hatalom megszerzése, megszilárdítása *
